Az ország első búvárkiállítása, itt tudsz bekukkantani a Medve-tó mélyére.

Fotók: Sata Zalán

Itt az idő, fiatalodna a Medve-tó? – többek között erre a kérdésre kerestük a választ a tó sétányán futó fahídnál szerda délelőtt, ahol az ország első szabadtéri búvárfotós tárlatát állították ki, közben pedig a heliotermiáról és a turizmusról, az értékeink ki(nem)használásról is szó esett. 

Ha te is annyira udvarhelyi vagy, mint mi, és utoljára valamikor futkározó gyermekként voltál a tónál, akkor megsúgjuk, a sétányon futó fahídhoz a Kicsi Gombánál balra betérve tudsz eljutni, utána nincs más dolgod, mint egyenesen menni előre, amíg meg nem látod a kiállított képeket, amelyeket dr. Hantz Péter biofizikus, kutatóbúvár készített. Szerda délelőtt ő és Fülöp-Nagy János, az a szovátai fürdővállalat igazgatója várta a sajtó képviselőit a kísérletekhez előkészített eszközökkel teli asztal felett. 

A Medve-tó modellje. A lebegő táegyaknál kezdődik a haloklin réteg, itt a makk és a szilva megállnak a süllyedésben, mert megugrik a sókoncentráció és a sűrűség.

Mellettük, a hídon pedig ulvát (algafajta – szerk. megj.), a vízrétegek között “lebegő” makkokat és sórákokat ábrázoló képek várták azokat a kíváncsi szemeket, akik rajtuk keresztül belesnének a Medve-tó mélyére. 

De mitől is különleges a Medve-tó? 

A világ legnagyobb heliotermikus tavaként ismerték el 2019-ben. Hogy mit jelent ez, szinte biztos, hogy tanultad valamikor az iskolában, de a biztonság kedvéért ismételjünk egy kicsit. 

Ha egy tömény sóoldatra egy kisebb sűrűségű édesvizet helyezünk, akkor a két különböző sűrűségű réteg nem vegyül el, magmarad egymáson: ez a Medve-tó negyvenkétezer négyzetméteren. 

A mélyebb részek tömény sóoldatát a tóba ömlő és alábukó sós patak és a sósziklák oldása biztosítja, a fenti, kisebb sűrűségű réteget pedig az esővíz és a tóba beömlő édesvízi patakok. A kettő határát, ahol hirtelen megnövekszik a sókoncentráció, és ezáltal megnő a víz sűrűsége, haloklin rétegnek nevezzük. Ez a Medve-tó esetében 2,7 méter mélyen van. 

Lebegő szilvák a rétegek között

Ezekenek a rétegeknek köszönhető az is, hogy a víz nem úgy melegszik fel, ahogy az általában más tavak esetében lenni szokott. Ahelyett, hogy a felszínközeli rétegek lennének a legmelegebbek, a heliotermikus tavak esetében az történik, hogy a napsugárzásnak köszönhetően megnő a hőmérséklet, ettől csökken a sűrűség, a só miatt pedig nő a sűrűség. Tehát a sűrűség nő is, csökken is, de a só győz. Így akkor is nagyobb marad egy mélyebben lévő réteg sűrűsége, ha annak hőmérséklete magasabb a felette lévő rétegnél. Ezért lehetséges az, hogy a melegebb rétegek előforulhatnak a mélyebben, miközben felettük egy kevésbé meleg réteg van, azaz a haloklin körüli, és nem a felszínhez közeli rétegek a legmelegebbek. 

A Földön mindössze néhány tucat nagyobb tóban alakult ki a heliotermia jelensége. Kalecsinszky Sándor magyar geográfus az 1900-as évek elején fedezte fel a jelenséget a tóban, ő volt az első, aki felfedezett egy heliotermikus tavat, ekkor még Illyés-tónak nevezték a tavat tulajdonosa után

Fontos megjegyezni, csak önmagukban a rétegek megléte nem elég a heliotermiához, kell még egy fontos összetevő: jelentős mértékű napsugárzás, ami el tudja érni és felmelegíteni a haloklin réteget, és nem nyelik el a felső rétegek. 

A rétegeket azonban nem úgy kell képzelni, mint mondjuk a homok és víz egyvelegét – amiket, ha összekeverünk, kis idő múlva a homok leülepedik, és minden visszaáll az eredeti formába. Ha sós és kevésbé sós rétegeket keverünk össze, többé már nem térnek vissza a rétegek az eredeti formájukba, ezt a molekulák és ionok állandó hőmozgása, az úgynevezett Brown-mozgás akadályozza meg. Ezért kell figyelni a tóra: ezért van szükség a déli fürdési szünetre és a hátsó rész lezárására. 

És mi lesz akkor, ha mégis felborul az egyensúly?

Ha a tavat tápláló édesvizű patakok elapadnának, megszűnne a heliotermia. Másfelől, megszűnne a tó rétegzett jellege, és ennek következtében az alsóbb, kénhidrogénben gazdag, jellegzetes szagú rétegek is a felszínre kerülhetnének. Ez a forgatókönyv csak extrém erős és hosszú szárazságban fordulhatna elő, amelynek kialakulása (egyelőre) nem valószínű.