Székely Adél hat éve igazgatója a csíkszeredai Xantus János Általános Iskolának, ahol mások mellett a somlyói roma közösség gyermekei is tanulnak, vegyes osztályokban. „Nagy szeretettel foglalkozok ezekkel a gyerekekkel” – fogalmaz az iskolaigazgató, hozzátéve: a 143 éves intézmény jelszava a gyermekközpontúság.

Székely Adél iskolaigazgató. Fotók: Márkos Tamás

Elmondja, az iskolához hét alegység tartozik, így a hargitafürdői, az erdőaljai, a zsögödi és a somlyói, illetve két Waldorf-iskola és a taplocai óvoda. A somlyói alegység ad otthont a Második esély elnevezésű programnak, amely révén a romatelep felnőtt tagjai is lehetőséget kapnak tanulmányaik bepótlására, folytatására. Székely Adéllal Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett.

2021-ben történt a tűzeset Somlyón, akkor a gyerekeket és a családokat ideiglenesen az arénába telepítették. Én akkor találkoztam először Önökkel, illetve a pedagógusokkal, akkor kezdtek ott foglalkozni a gyerekekkel. Mesélne kicsit erről az időszakról, ennek a kihívásairól?

TŰZPRÓBA

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

Akkor este, amikor megtörtént a tűzeset, mi is jelen voltunk az arénában. Az volt a fő cél, hogy a gyermekek oktatása folytatódjon, úgyhogy másnap, harmadnap behordtuk a padokat, a székeket a somlyói iskolából, és megkezdődött az oktatás.

Akkor léptek be a szervezetek, a Máltai Szeretetszolgálat és a Caritas, minden reggel megszervezték a napi programot, szétosztották a feladatokat, ugyanakkor tevékenységeket indítottak el a felnőtteknek is. Tehát hatalmas nagy munka folyt akkor a háttérben.

Annyi megjegyzendő, hogy a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatal százszázalékosan a tűzkárosultak mellé állt, támogatott a polgármester, az alpolgármester asszony is abban, hogy a gyermekek oktatása folytatódjon. A tanfelügyelőség taneszközöket biztosított, tehát plusz taneszközöket kaptak a gyerekek abban a periódusban.

Ha jól tudom, akkoriban a somlyói gyerekek közül nem mindenki járt iskolába, ez volt az első alkalom, ott, az arénában, hogy ezek a gyerekek is kapcsolódhattak a tanórákhoz.

Az egy-négy osztályosok korábban is jártak iskolába. Az arénában viszont azok a kettő és négy év közötti gyerekek is bekapcsolódhattak a tevékenységekbe, akik nem voltak beiskolázva, az óvónéni őket is bevonta a csoportba. Elindult egy közös munka, amivel a szociális osztály feltérképezte azt, hogy a somlyói telepen hány gyerek iskolaköteles.

Van érzékelhető különbség az iskolájukba járó gyermekek között? Hogyan lehet, illetve mennyi időbe telik ezeket a különbségeket áthidalni?

Hatalmas a különbség a somlyói telepen élő és a Tavasz utcai roma gyerekek között, illetve a közösségeik között, a közösségek családjai között.

A Caritasnak, a Máltai Szeretetszolgálatnak, a polgármesteri hivatalnak a munkája révén a somlyói családok több segítséget kaptak, a délutáni foglalkoztatásoknak köszönhetően a családi neveléssel mi az iskolában kevesebbet kell foglalkozzunk.

A somlyói közösséghez tartozó gyerek, amikor délelőtt tanult az arénában, majd megkapta az ebédjét, akkor délutáni foglalkozáson vett részt.

Ennek a hatalmas munkának, amit beletettek a szervezetek, jelen pillanatban megvan a gyümölcse. Azt látom a mostani nyolcadikos gyerekeken, hogy teljes létszámban iskolába járnak, elvégzik a házi feladataikat és másképp szocializálódnak, tehát az emberi kapcsolatok teljesen megváltoztak.

A szerepeket megértették, hogy a nem roma gyermekekhez, családokhoz hogyan kell viszonyuljanak, hogyan kell kérjenek. Óriási munkát látok ennek a háttérében.

A változás elsősorban az iskolába járásban nyilvánul meg, hogy itt vannak bent a gyerekek. Fontos a kommunikáció a családokkal, hogy ha kérünk valamit, akkor próbálják beszerezni az adott dokumentumokat. Jelen vannak, kérdeznek, segítséget kérnek. Aktívan részt vesznek, ami korábban nem volt jellemző.

Például a szociális ösztöndíjas doszárokkal kapcsolatban nagy problémánk volt az, hogy későre hozták be a papírokat. Nem volt, akihez forduljanak városszinten.

Azóta már a szociális osztály is közbelépett, ahogy láttam, minden családnak megvan a támogató szociális munkása. Van, aki segítő kezet nyújtson nekik. Ezzel szemben a Tavasz utcai családok még nem annyira mernek kérni. Oda is kellene ilyen segítség.

Érzékelhető változás 2021 óta a somlyói gyerekek felzárkóztatása kapcsán? Értem ezalatt azt, hogy a foglalkozások és a máltaisok által végzett korai fejlesztés révén a gyerekek már kisebb korban fogékonyabbak, fejlődik a figyelmük, ezáltal könnyebb dolguk van a beszoktatás során az óvónőknek, kisiskolás tanároknak?

Jól érzékelhető a változás, ez pedig a részképességek javításának köszönhető. Ha az édesanya a szülés után foglalkozik a gyerekével, akár a pólyázásról beszélünk, akár arról, hogy betartja a máltaisoktól kapott tanácsokat a mindennapi neveltetés kapcsán, akkor az előkészítőben sokkal könnyebben tud a tanítónéni foglalkozni azzal a gyerekkel, és sokkal nagyobb lesz a fejlődés negyedik osztály végén.

Tehát hamarabb megtanulnak írni, olvasni, számolni, ha ezek a családok segítséget kapnak a máltais szakemberektől.

Melyek a legnagyobb kihívások az Ön munkájában?

A gyermekközpontúság a célom. Az, hogy ezek a gyermekek valahol az életben megállják a helyüket, hogy láthassam, hogy amikor elvégzik a nyolcadik osztályt és bekerülnek kilencedikbe, akkor nem morzsolódnak le. Hogy ott is, azokban az iskolákban is kerül egy-két lelkes pedagógus, aki felkarolja őket, és továbbviszi a munkánkat.

Mert hatalmas munka folyik a somlyói alegységünkben is az ottani hat pedagógus részéről. Ott van nekünk előkészítőtől negyedik osztályig, van egy óvodai csoportunk, ugyanakkor vannak roma gyerekeink Erdőalján is.

Nekem ez a legnagyobb kihívásom, hogy amikor találkozok a gyerekekkel 16-17 évesen, akkor tudjam, hogy elvégezték az iskolát, és tudjam azt, hogy felnőttként el tudnak helyezkedni a munka mezején.

Mennyivel van nagyobb esély jelenleg arra, hogy az idejáró gyerekek befejezzék a 12. osztályt, sőt akár szakmát is tanuljanak, mint mondjuk 10 vagy 20 éve?

Jelen pillanatban a nyolcadik osztályt mindannyian befejezik. Általában a kilencediket is, de azután vannak a problémák, amikor mondjuk férjhez megy a lány, babája lesz, vagy lemorzsolódnak, mert nem kapnak támogatót, esetleg kiközösítik őket. Hallottam olyat is, hogy az osztályban kettő-három roma gyerek volt, nem igazán fogadták el őket, ezért morzsolódtak le.

Úgy gondolom, hogy városi és országos szinten is szakemberek kellenének kilencediktől, hogy úgy a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeknek, mint a roma családoknak segítséget tudjanak nyújtani. Hogy értsék meg, ha megszerzik a szakmát, akkor el tudnak helyezkedni, lesz munkahelyük.

Nálunk olyan 50-50 százalék az arány arra vonatkozóan, hogy ha a gyermek bekerül kilencedikbe, akkor elvégzi-e az iskolát vagy sem.

Melyek azok a tulajdonságai egy pedagógusnak, amelyek révén segíteni tud az olyan különleges helyzetben lévő gyermekeken, mint például a somlyói gyermekek?

Az a személy nagyon lelkes kell legyen és megértő. Egyfajta anyaszerepet és apaszerepet is be kell töltsön a gyermek számára. Mert ha a gyermeket megnyerte, akkor el fog ide jönni, segítséget mer kérni, tehát megbízható személy kell legyen számukra, olyan, aki felé tudnak nyitni.

Milyen különbségek figyelhetők meg a gyermekek viselkedésében, kognitív fejlődésében 2021 óta, amióta több irányból is jelentős segítséget, támogatást tapasztalnak?

A gyerekek sokkal receptívebbek. Amit mi tanítunk vagy kérünk tőlük, azt másnapra megtanulják, elkészítik. Nagyon fontos az, hogy sosem különböztettünk meg egyetlen gyereket sem az iskolánkban, de szemmel látható az a munka a tevékenységükön, a házi feladataikon, amit a délutáni oktatásukba, a fejlesztésükbe befektettek ezek a szakemberek. Ezért köszönet nekik.

Úgy gondolom, azzal, hogy a gyermekeket segítették, hozzájárultak ahhoz, hogy nem csupán a nyolcadik osztályt fogják befejezni, hanem szerintem a 9-12. osztályt is.

Fejlődtek a szociális képességeik, szebben beszélnek, értelmesebben fogalmaznak, bővült a szókincsük. Tehát az, hogy van foglalkozva velük délután, az óriási segítség nekünk, mert a tanár nem kell leragadjon egy anyagnál.

Van konkrét együttműködés Önök és a Máltai munkatársai között?

Van személyes kapcsolatunk Zsuzsával és Zoltánnal (Szász Zsuzsannával és Geréd Várhelyi Zoltánnal, szerk. megj.), de olyan, hogy konkrétan mi hívjuk fel őket, nincsen. Ők a gyermekeken keresztül tudják meg a napi teendőket, hogy mi történt az iskolában, miből kell készülni másnapra.

Kialakult a gyermekek és a délutáni máltaisok között egy szoros kapcsolat. Nincs olyan, hogy a gyermekek nem készítik el a házi feladatot vagy nem készülnek, és akkor emiatt mi őket kell hívjuk. A gyermekeken keresztül az információ már eljut hozzájuk, mert meg tudják fogalmazni azt, hogy mire van szükségük az iskolába.

Van esetleg olyan sikertörténet az iskolában, amit szeretne megosztani? Olyan történetet, ami kiemelkedik a többi közül?

A nyolcadikos Kaló Cipriánról beszélnék, aki nagyon ügyes és felkészült. Látszik, hogy a sok munkának az eredménye – úgy a pedagógusok részéről, mint a máltaisok részéről – ilyen sikergyümölcs lesz. Ciprián most is épp szavalóversenyre készül.

Úgy gondolom, hogy ő egy líceumot is meg fog bírni. Nálunk, a mi iskolánkban nagyon sok gyerek a szakiskolát választja, nem csak a pénzért, amit kapnak a szakiskolából, hanem úgy érzik, hogy egy líceum után nem tudnak elmenni még egyetemre is. Én nagyon reménykedek, hogy Ciprián el fog érni az egyetemi oktatásig is.

Ön szerint mi lesz ezekkel a gyerekekkel, akik az Önök iskolájába járnak 10-20-30 év múlva?

Huszonkét évvel ezelőtt, amikor idekerültem, akkor az iskola pincéjében kezdtem a fejlesztést, most már felkerültünk az első emeletre, ahol van egy nagyon szép fejlesztő kabinetünk. A gyermekek is ugyanígy a pincéből kerültek fel az emeletre, ami azt jelenti, hogy óriási a változás.

Most már nem kell azért izgassuk magunkat, hogy hatodik osztályban lemorzsolódnak, hogy nem jönnek iskolába, hogy az ötödikbe bekerült összlétszámnak csak fele végzi el a nyolcadik osztályt. Nálunk 95 százalékban befejezik a nyolcadikot.

A vízióm az, hogy ezek a gyermekek is kerüljenek be líceumokba, végezzenek egyetemet, kapják meg azokat a lehetőségeket, amiket mi is megkaptunk és majd találkozhassunk velük munkahelyeken.

Az a cél, hogy egészséges felnőttek legyenek, akik egészséges gyermekeket tudnak majd szülni, illetve tovább tudják vinni azt, amit az iskolában megtanultak, hogy a befektetett munka megtérül.

Ez a célom, hogy minden gyermek valahol megtalálja a helyét az életben, lakásokat tudjanak maguknak vásárolni és normálisan tudjanak élni.

Végezetül köszönetet szeretnék mondani a támogatásért a polgármesteri hivatalnak, a máltaisoknak, illetve azoknak az embereknek, akik lelkesen megértették és értik a mai napig a probléma nehézségét, amiről eddig nem beszéltünk. Ez mind a szőnyeg alá volt seperve. Az iskolában is sokkal nagyobb a haladat, hogyha a civil szervezetek, a hivatal, a szociális osztály és a Máltai segítséget nyújt.

Olyan konstelláció, olyan összeállás van most, olyan sokan támogatnak és segítenek. Ön szerint megtörtént volna, megtörténhetett volna mindez a tűzeset nélkül?

A magyar közösség lépett, összefogtak az emberek. És ennek lesz eredmény, én úgy gondolom. Az eredményt nem a felnőttekben látom, hanem a gyermekekben. A gyermekekbe befektetett munkának 5-10 év múlva a gyümölcse megérik városszinten is. Ezekből a gyermekekből például nem látok senkit koldulni az utcán. Ez nagyon nagy előrehaladás.

Ráadásul azért ott van az a jelenség is, hogy a gyermekekkel való foglalkozás és az, ahogy ők változnak, az kihat a szülőkre is. Nekem a gyermekek mesélik, hogy a szülők, akik a Második esély-programban részt vesznek, kérik a segítséget a gyermekeiktől, hogy mutassák meg, hogy kell leírni bizonyos betűket. A gyermekek tanítják őket írni, olvasni.

Igen, a városvezetéssel együttműködve az volt a cél a Második esély-program elindításakor, hogy a szülőket is iskoláztassuk. Ennek nagy hatása van a gyerekekre nézve, mert azt látják, hogy a szülők is tesznek értük valamit.

A szülők a somlyói iskolába járnak, elmennek, megtanulnak írni, megtanulnak egy igazolást kitölteni, tehát ez óriási nagy lépés.

Egyre önállóbbá tudnak válni így a szülők, egyre kevésbé lesznek kiszolgáltatottak a jövőben azáltal, hogy megtanulják ezeket az alapokat. Ugyanakkor azt látom, hogy egymást bátorítják a szülők és a gyerekek.

Pontosan. Rájöttek arra, hogy nagyon fontos a tanulás, ha pedig tanulsz, akkor előre haladsz. Rájöttek arra, hogy iskola nélkül, tanulás nélkül nincsen jövő. Úgy látom, hogy ahogy telnek az évek, hatalmas a változás, munkahelyeket akarnak elfoglalni, hogy fenn tudják tartani a családjaikat.