Ezek a gyerekek nem meghalni akarnak, ők élni nem bírnak így tovább

Pál Edit Éva

fotók: GÁL Előd

Egy kisbaba játszadozik, kilenc hónapos lehet, már ülni, állni, mászni is tud, büszkék és boldogok a szülők, 2002-3-ban lehetünk. Eltelt 18 év, a kisbaba serdülővé érett, és úgy hiszem, az asztalnál ülők közül, akik figyeltük a gondtalan játszadozást, egyikünknek sem fordult meg a fejében, hogy ez a kisbaba hamarabb meghal, mint mi.

Nemrég egyetlen hétvége alatt három udvarhelyszéki ember, két nagyon fiatal fiú és egy kisgyermekes édesapa önkezével vetett véget az életének. Az öngyilkosság nem elszigetelt jelenség, nem magánügy. Hogy miért?

Amikor még közöltük a megyei mentőszolgálat statisztikáját, minden héten szerepelt benne legalább 1-3 öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet. Hargita megyében 3-szor nagyobb az öngyilkosságok aránya, mint az ország többi részén, átlagosan 30 a százezer lakosra évente (2018-ban 42,5, 2019-ben 23,5 öngyilkosság jutott a százezer életre). Ez azt jelenti, évente körülbeül 100 ember hal meg így Hargita megyében. És a 100 még mindig csak egy szám, de jobban belegondolva egy kis falu (pl. Kénos, Árvátfalva) vagy három iskolai osztály népe vesz el egy évben úgy, hogy nem egy végzetes külső betegség, és nem egy baleset a halál oka. A listavezető megyék utánunk Kovászna, Szatmár, Bihar.

Azt is szokták a pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek mondogatni, hogy vigyázzunk, hogyan írunk a témáról az újságban, mert „járványt” okozhatunk. Azaz másolással terjed. Megfigyelték, hogy sokkal több öngyilkosság történik, miután hírt adnak befejezett kísérletről. A 3500 lakosságszámú Parajdon 1999-ben 9-en lettek öngyilkosok, a legkisebb gyermek 12 éves.

Mik azok a tényezők, amelyek odáig vezetnek, hogy egy serdülőkorú fiatal öngyilkos legyen?

A serdülőkor kimondottan egy rizikófaktor az öngyilkosság szempontjából. A depressziónak egyik fajtája a serdülőkori depresszió, depresszív hangulat vagy depresszív hangulatzavar. Ez általában a hormonális változások hatására jelenhet meg bizonyos személyeknél, mert ilyenkor nem csak a test változik, hanem a hormonoknak olyan pszichés hatásuk lehet az agyra és a közérzetre, hogy instabillá teszik, megváltoztatják a hangulatokat, nagyban megboríthatják a lelki egyensúlyt is.

A serdülőnek vannak olyan napjai, és azt hiszem, mindannyian vissza tudunk emlékezni egy olyan serdülőkori periódusra, amikor fel se akarunk kelni az ágyból, semmi erőnk, úgy látjuk, hogy mi vagyunk a leggyengébb, legrosszabb, legcsúnyább, legjelentéktelenebb kisegér a földön és jobb lenne, ha az egész véget érne. Na ez a véget érne variálódhat. Attól függ, hogy ki, hogy gondolja: véget érne ez a nap, véget érne ez a hangulat, vagy véget érne ez az élet. Itt van a különbség. Hogy milyen súlyossági szinten jön ez a hangulatingadozás.

Mert, ha ez eltart egy-két napig vagy egy-két hétig, mert nem viszonozta a közeledést egy olyan személy, akitől a serdülő elvárta volna, vagy ha különösen sok konfliktus és feszültség gyűlt össze rövid idő alatt, akkor nagyon hamar el tud jutni egy instabilabb hangulatú serdülő ahhoz a pillanathoz, amikor úgy érzi, hogy ő nem akar felnőni egy ilyen világba, egy ilyen világban nem akar részt venni.

Hogyha ez az állapot csak egy-két napig tart, akkor csak ilyen depresszív hangulatról beszélhetünk, ami nagyon gyakori és természetes serdülőkorban. Ami aggódásra ad okot, ha ez az állapot két hétnél tovább tartósan fennmarad, akkor már a depresszió gyanúja áll fenn. Ezt általában a pszichológusok is tudják diagnosztizálni, de a súlyossági fokának a megállapítása gyermekpszichiáter hatásköre. A gyermekpszichiáter dönti el azt, hogy nagyon súlyos, középsúlyos vagy enyhe depresszió. Mert a középsúlyos és a nagyon súlyos depresszió esetében már antidepresszáns vagy szorongásoldó gyógyszereket is igénybe kell venni a pszichoterápia mellett.

Tehát a serdülőkor szenzitív időszak, gyakoriak a hangulatingadozások, ezért a kimondottan terhelt családi háttérrel, nehéz életkörülményekkel, bántalmazás vagy trauma elszenvedőinél több tényező tud összeadódni, és ki tud alakulni egy súlyos depresszív állapot, ami elvezethet az öngyilkossághoz.

Mi lehet trauma egy serdülő életében? Mit értünk terhelt családi háttéren?

A serdülők sokszor érezhetik, hogy nekik nagyon terhelt a családi hátterük, ha éppenséggel a szülők nem engedik el egy olyan buliba, amiről azt gondolják, hogy nem nekik való. Akkor úgy érzik, hogy nekik vannak a legrosszabb szüleik, és lehet, hogy konfliktusok vannak, veszekednek. Ez egy serdülővel való együttélés során szinte természetes.

A különbség az, hogy ezek ellenére van-e a családban a szülők és a gyerekek között egy olyan érzelmi kapcsolat, ami megbírja a felületes kis cicaharcokat – mit veszel fel, mit nem, elengedlek vagy nem engedlek el, amik után duzzogunk egy két napig –, felületi feszültségeket. Ha a szülő és a gyerek között nem tudott kialakulni egy bizalmi, támogató, elfogadó kapcsolat, ha a felületi harag mögött a gyerek nem érzi, hogy most apu vagy anyu bekeményedett, de tudom, hogy szeret, akkor a gyerek talajvesztetté válik, mint a száraz levél, amit a szél lebegtet. Nincsen kapaszkodó, stabilitás, mert előfordul, hogy sok serdülő úgy éli meg, hogy a szülők csak az elvárásokkal jönnek, folyton csak tanulni kell, semmi nem jó, amit csinálnak, csak kifogásolni tudják a viselkedését, és a táplálás-gondozáson kívül a szülő az érzelmi szerepet nem tölti be. Na ilyenkor a gyerek nagyon veszélyeztetett.

Ebben az életkorban a gyerek a családtól kezd távolodni, és kezd a kortársak, barátok szerepe nagyon felértékelődni. Egy olyan gyerek, aki a családban sem élte meg az igazi elfogadást, megértést, hogy azt érezze, hogy olyannak szeretik, úgy van elfogadva, amilyen ő, és nem állandóan a testvéréhez, barátaihoz hasonlítják, nem mindig a hiányosságait emlegetik, ne adj isten, bántalmazzák, verik, vagy magára hagyják az érzelmi igényeivel. Nem az a törődő, gondoskodó szülő, aki megvesz a gyerekének mindent. Az nem a szeretet jele. Az érzelmi igény kielégítése azt jelenti, hogy rezonálok az ő érzelmi szükségleteire: figyelem, törődés, testi érintés, elismerő szavak stb.

Vajon a szülők tudják, hogy milyen érzelmi igényekre kellene válaszolniuk? A saját érzelmi igényeiket felismerik ahhoz, hogy a máséra is tudjanak rezonálni?

Nem, nagyon sokan nem tudják, hogy mit várunk tőlük, amikor erről beszélünk. A szülő is gyakran érzelmi elhanyagolásban nőtt fel. Sokszor mondjuk a szülőnek, hogy figyeljen jobban a gyerekre, töltsön vele több időt, mert nem érzi, hogy szereti. Hogyhogy nem érzi? – válaszol a szülő – Hát értük dolgozom! De a gyereknek nem egy újabb biciklire van szüksége, hanem arra, hogy az apjával elmenjen biciklizni.

Ha a társakhoz nem tud csatlakozni, és ott is meg nem értést vagy el nem fogadást él meg, – és még ez a legenyhébb változat, a súlyosabb az, amikor bántják, csúfolják, kirekesztik, bántalmazzák  –, akkor ez a gyerek nincs, akihez forduljon támaszért, és megszüntetni sem tudja az őt ért bántást vagy agressziót, segítséget sem tud kérni. Mert ha kér, sajnos sok esetben azt a választ kapja otthon, vagy a pedagógustól, hogy Fiam, oldd meg!, vagy Ez gyerekek közt mindig is elő szokott fordulni, állj ki, védd meg magad!

Honnan tudjuk, hogy már nem tud kiállni magáért? Hogy már nem a szokásos zsörtölődésről van szó valamelyik barátra, barátnőre, hanem drasztikusabb lépésekre – akár a környezetből való kiemelésre van szükség?

Mindenképpen a gyereket meg kell hallgatni, még akkor is, ha már van elképzelésünk, hogy körülbelül milyen történet fog kibontakozni. Akkor se legyintsünk, vagy intézzük el azzal, hogy ó hát a mi időnkben, s én is gyermekkoromban hogy voltam. Üljünk le, és értően hallgassuk meg a gyereket, próbáljuk meg átérezni azt a sérelmet, fájdalmat, ami neki fáj. Ha meghallgattuk és vettük az adást, tényleg döntsük el, hogy most itt miről van szó: egy egyszeri felületi konfliktus köztük vagy zaklatás és bántalmazás, utóbbinak jellemzője, hogy hosszú ideig tartó, rendszeres és szándékos.

 

A zaklatás jellemzője, hogy szándékos és tervszerű az elkövető részéről, többször megismétlődik, egy vagy több domináns fél követi el egy gyengébbel. Általában az érzékenyebb, szelídebb lelkű gyerekek válnak a bullying (zaklatás) áldozataivá, akik a társaiktól valamiben eltérnek, esetleg van egy alkati adottságuk, sajátos mozgásformájuk vagy bármiféle másságuk a többiekhez képest. Ezt a gyerekek nagyon hamar kiszűrik egymás közt és a toleranciájuk nagyon alacsony ilyen szempontból. Egy nem tipikusan fiús fiú, aki focizás helyett inkább a lányokkal beszélget szívesebben, és fontosak számára az érzelmek, az nagyon gyakran negatív jelzőt kap: azt a bizonyos jelzőt. Ez nagyon megalázó számára, ez egy csúfolódás és bántás. Egy ilyen gyerek nem fog tudni fellépni az agresszorral vagy annak csapatával szemben, mert ő nem olyan. Nem verekedős.

Otthonról sok gyerek ilyen esetben megértés helyett azt kapja a szülőtől, hogy „Védd meg magad fiam! Üss vissza!” Kell ismernünk annyira a gyerekünket, hogy eldöntsük, hogy verekedős-e, visszaüt-e. Sok gyerek elmondja magáról, hogy én nem vagyok olyan, én nem tudok visszaütni.

Ha elvárunk tőle olyasvalamit, amivel nem tud azonosulni, akkor rettenetesen szomorú lesz, mert azt érzi, megint olyat kérnek tőle, amit ő nem tud, ami alkatilag számára természetellenes, és ő tisztában van azzal, hogy nem tudja megtenni. Ez ugyanolyan, mintha elvárnák, hogy operaénekesnő legyek, csak éppenséggel nem tudok énekelni. Ezáltal azt tanulja meg, hogy a szülője, akihez támaszért fordult, nem fogadja el őt úgy, ahogy van, sőt még terheli egy olyan elvárással, amit nem tud teljesíteni. Így valójában két agresszor közé kerül.

Mert durva, ha agresszornak nevezem a szülőt, de valójában egyfajta nagyon kemény érzelmi el nem fogadást tükröz ez, hogy én mint szülő nem veszem figyelembe, hogy ő ki és mi szerepel az ő cselekvési lehetőségei közt, hanem elvárok egy olyan viselkedést, amit akár magam sem tudnék megcsinálni, de még ezzel is megnyomorítom. És akkor kétségbeesés alakul ki a gyerekben. Első körben szomorúságot okoz ez benne, második körben szomatizál: elkezd a feje, hasa, mindene fájni, és van úgy, hogy már azon gondolkodik, hogy ez a napi szenvedést, amivel iskolába menés jár, valamilyen szinten meg kell szüntetni. A szenvedésnyomás olyan szintre tud nőni, hogy akár az élete árán is, de szűnjön meg ez a szenvedés, ami a hétköznapjaival jár. Ez nem halálkultuszból fakad, mert ez is felmerült. Ezek a gyerekek nem meghalni akarnak, ők élni nem bírnak így tovább.

Ez nagyon fontos különbség.

Pedig olvasni ilyet is, hogy megkívánják a halált, mert annyira vonzóként van bemutatva a filmekben, könyvekben. Lukács Csaba filmjében is van egy olyan rész, hogy a gyerek azt mondja, ő is megpróbálja, mert a másik gyereknek is milyen szép temetése volt. Amikor egymást másolják, tehát az öngyilkosságot fontolgatók tudomást szerezve valaki más sikeres kísérletéről, maguk is megpróbálják, akkor valójában a saját problémájukra keresnek így megoldást?

Ez a másolás jelenség azért alakulhat ki, mert az, aki már amúgy is foglalkozik a gondolattal, de fél megtenni, az úgy fogalmazza meg magában az öngyilkosságot elkövető tettét, hogy bezzeg ő bátor volt.

Itt már fellelhető a gondolati torzulás, hogy mit nevez bátorságnak. Mi, akiknél az agy biokémiai működése még normális, azt mondjuk, hogy bátorság az, ha élünk és vállaljuk a konfliktusainkat. Neki bátorság meghalni, és vállalni azt a technikai részt is, ami idáig elvezet. Hogy ő is legyen olyan, aki megmeri a végső döntést tenni, hogy ki tudjon szabadulni ebből a földi nyomorúságból, mert ő így éli meg az életét, hogy ez a földi nyomorúság. Azzal magyarázzák ezt a vágyukat, hogy ezáltal legalább megnyugszom, ott végre nyugalom lesz.

Szó volt a szomatizációról: hasfájás, fejfájás stb. Hol érezheti az ember a lelki fájdalmat?

A szervek szintjén a fájdalom megjelenhet bárhol, de általában alvászavar már kell, hogy legyen, sokszor táplálkozási zavar is van: vagy hirtelen lefogynak, vagy hirtelen meghíznak. Két véglet van: vagy nagyon visszahúzódóvá válik, és kerül minden kontaktust, kapcsolatot, eseményt, az osztályban is teljesen csendes. Ilyenkor szokták a tévéhírekben is mondani, hogy olyan csendes, jó gyermek volt, semmi nem látszott. Ettől kap az átlag szülő sikítófrászt. Ekkor hív fel az összes ismerősöm, hogy mondjak valamit, mert hülyét kap, és „mondd légy szíves azt, hogy nem fog az én aktív, humoros, jókedélyű gyermekem egy nap arra ébredni, hogy jó lenne ma kipróbálni, hogy milyen felakasztva lenni, meghalni”. Ez nem így működik, hogy egy amúgy többé-kevésbé kiegyensúlyozott gyereknek hirtelen jön egy gondolata, hogy most akkor meg fogok halni.

Már csak gyakorlati okokból sem lehet annyira hirtelen elhatározás kérdése: az öngyilkosságot meg is kell szervezni, az eszközöket be kell szerezni, ki kell találni a helyszínt, az időpontot…

Persze, ez egy szervezési kérdés is, és azt feltételezi, hogy az illető mély depresszióban van már egy jó ideje, aminek vannak jelei. Még akkor is, ha nem szeretnénk senkiben bűntudatot ébreszteni, ki kell mondanunk, hogy az öngyilkosságnak vannak előjelei, az más kérdés, hogy nem vettük észre, vagy nem tulajdonítottunk kellő figyelmet nekik, mert azt gondoltuk, hogy még benne vannak az átlagos serdülői depresszív hangulatzavarban.

Amire még érdemes figyelni, hogy sokaknak vannak segélykiáltás-szerű elszólásaik: talán nem ebbe a világba való vagyok, ó hát az érettségit én meg sem érem, én nem tervezek egy ilyen világba családot, nem tervezek egy ilyen világban élni. Vannak fura mondataik, amikre felfigyelhetünk.

Mi a különbség a fiúk és a lányok között ezen a téren? Van-e biológiai különbség, vagy csak neveltetési kérdés, hogy sokkal több fiú és férfi lesz öngyilkos? 

Egyrészt az érzelmek kezelésének a nemi különbségei miatt van ez. Nem csak a depresszió esetében, hanem a pszichés elváltozásokkal összefüggésben levő szív- és érrendszeri megbetegedéseknél is sokkal nagyobb a férfiak körében az elhalálozási ráta, és az átlagéletkor is alacsonyabb, mint a nőknél. Ennek oka lehet nagy általánosságban, hogy a férfiak kockázatosabb életformát élnek és az alkoholizmus, a szerfogyasztás gyakoribb az esetükben. Én legfőképpen abban látom az okát, és ez sajnos a székelység és a magyarság körében gyakori, hogy nem fejezik ki az érzéseiket.

Romániában sokkal több öngyilkosság történik a magyar megyékben, mint a románokban. Hargita megye magasan az első a statisztikákban, szorosan követi Kovászna, Szatmár, Bihar. Európában Magyarország van az élen. Miért a magyarok?

Nagyon sok értékünk van, jó beállítódások, amelyeket transzgenerációs mintákon keresztül adunk egymásnak, mint a becsületesség, a humor, a felelősségvállalás, de van nagyon sok rossz is, és ezek közé tartozik az érzelmek bagatellizálása. Az érzelmeket másodlagos, vagy n-ed rangú kategóriákba soroljuk.

Azt, hogy hogyan él meg egy férfi egy szomorúságot, egy csalódást, vagy egy dühöt, másképp tekintjük, mint azt, ahogy a nők élik meg ugyanazt. A lányoknak inkább meg van engedve a sírás, a panaszkodás, de egy férfira rögtön azt mondják, hogy erős, nem sír, eltartja a családját, mindig tudja, mit kell csinálni, nem lehet tétova, kétségbeesett, mert ha igen, akkor egy pipogya fráter és rinyál, mint egy fehérnép.

És ezzel egy akkora érzelmi terhet rónak a férfiak nyakába, hogy azt tanulják meg, ha kimutatom az érzéseimet, akkor egy rinya leszek és abban a minőségemben ér egy sértés, egy sérelem, fájdalom, ami a nemiségem, a férfiasságom. Ha ebben egy csomót veszítek, akkor inkább elfojtom. De az elfojtott fájdalom az alkoholizmushoz vezető kikövezett út, és ezért olyan gyakori az alkoholizmus. Viszont a hosszútávú alkoholfogyasztás óriási agyi károsodást is okoz.

Feltételezhetően több nő is fogja olvasni ezt a cikket, mint férfi. Mit tehetnek a nők, akiknek engedélyezett az érzelmeik megélése és emiatt – nagyon általánosítva – jobban is kezelik azokat, azért, hogy ez a minta megváltozzon? Ha egy csomó anyuka, nagymama, feleség elolvassa azt, amiről beszélgetünk, és tudatosítja magában ezeket a dolgokat, akkor a tudatosításon túl mihez kezdhet ezzel az információval?

Én azt gondolom, hogy általában véve a nő kell, hogy megtanítsa a férfit az érzelmek kezelésére, azért, mert ő tudja. Elsősorban az anya a fiát, és innen kezdeném, hogy egy anyuka a kisfiát úgy tudja megtanítani, hogy ha elesik, nem azt mondja neki, ne sírj, katonadolog, milyen legény lesz belőled így. Nem viszi tovább a negatív mintát, hanem igenis meg kell hallgatni, amit ő érez.

Segíteni kell kifejezni az érzéseit a még nem beszélőnek, vagy az érzelmi fogalmakat még nem ismerőnek: megértem, hogy fáj neked, csíp, elveszett valami, nem úgy történt, ahogy szeretted volna, ezért szomorúnak érzed magad, bánatos vagy stb.

Azután megvigasztalni, hogy tudom, hogy ez most fáj, de elmúlik, meggyógyul, legközelebb jobban vigyázol. El kell ismerni, vagyis validálni kell az érzést, hitelesnek tekinteni, és bátorítani kell őket arra, hogy kifejezzék az érzéseiket szóban is. Hogy a fiú is úgy nőjön fel, hogy az érzések természetes dolgok, nem kell elfojtani, hanem megtanulni, hogy azokat hogyan adjuk ki.

A férfiaknál a fájdalom helyett a düh az, amit validál a társadalom. Sőt, tetézik azzal, hogy aki dühös, az harcias, az bátor. Pszichológiai műveltség kell ahhoz, hogy megértsd, a düh mögött sokszor elfojtott szomorúság van. A férfi sokszor fájdalom helyett dühöt mutat, a bánatosságát, csalódottságát dühvel, agresszióval fejez ki. Nem azt mondja, hogy milyen rosszul esett valami, hanem csattogtat, iszik. Az a fájdalom van benne, hogy valamibe beleadta az ideje, ereje egy jó részét, és valamiért nem sikerült. Ezt a fájdalmat nem sírhatja ki egy olyan környezetben, ahol ezt nem fogadják el, hanem dühvé alakítja.

Párkapcsolatban a beszélgetések azok, amikben jó hallgatóság lehetünk, egy elfogadó, meleg fészket biztosíthatunk a társunknak. Hogy egy origó legyünk a számára, amihez jó visszatérni. Ha az origó bizonytalan, és nincs, akkor pörög, sodródik az egyén a világban. A befogadó fél egy érzéseket elfogadó, támogató és nem feltétlenül újabb elvárásokkal bombázó tényező kell, hogy legyen.

Van-e rendszerhiba? És ha igen, mi az?

Székelyudvarhely le van fedve nagyjából iskolapszichológusokkal, szinte minden iskolában van – a gimiben épp most nincs –, de 800 gyerek jut egy szakemberre. Én örülök, ha egy hónap alatt a 800 gyerek mindenikére rá tudok nézni, nemhogy elbeszélgetni velük, hogy hogy vannak. Akármennyire el van látva az iskola szakemberekkel, ha a gyerek nem keres meg, én pszichológusként nem tudom lasszóval befogni. Esetleg odamegyek és megkérdezem, ha látom, hogy valami baj van, de ha leráz, akkor csak a szülőhöz tudok fordulni. Sokszor kimondottan tiltást kapunk a serdülő részéről, aki egyszer eljön, hogy nehogy szóljunk a szülőnek. Természetesen depresszió esetén az ő kérését figyelmen kívül hagyjuk.

A másik nagy gond az, hogy Székelyudvarhelyen nincs gyermekpszichiáter, a legközelebbi magyar anyanyelvű gyermekpszichiáterig Marosvásárhelyig kell menni, és ő sem tud általában egyből fogadni. A 18 éven aluliaknak hivatalosan csak gyermekpszichiáter írhat fel gyógyszert. Amíg elkezd hatni a gyógyszer, az három hét, ez egy kritikus periódus tud lenni. Lehet, hogy nem is az a típusú jó neki, váltani kell, tehát több hétbe, hónapba is telik a kezelés megkezdése. A súlyos depressziónál nem lehet hetekig várni.

Hogyan gyógyít a pszichológus? Azért tartom ezt fontosnak megkérdezni, mert mostanában több, főleg férfi részéről is hallottam azt, de nőktől is, hogy félreértik, hogy mivel kell pszichológushoz fordulni (hülyékkel), vagy azt, amit egy pszichológus tehet (megváltoztatja az élethelyzeted). Mivel nem értjük társadalmilag, hogy milyen változásokat érhetünk el, nem is fordulunk hozzájuk.

A depresszió terápiája kognitív viselkedésterápia, érzelemfókuszú, vagy családterápia vagy pszichodráma… Én például több elemből álló terápiát szoktam egy adott személy problémájára alkalmazni.

Mivel több a pszichológussal való beszélgetés annál, amit egy baráttal, hozzátartozóval folytat az ember?

A beszélgetésnek különböző mélységei vannak és strukturáltsága. A pszichológussal való beszélgetés abban tud eltérni, hogy nekünk, pszichológusoknak a beszélgetéssel célunk van. A cél lehet akár egy feszültségtől való megkönnyebbülés azáltal, hogy segítünk beazonosítani, kifejezni, megfogalmazni az érzéseket. Segítünk azonosítani a depresszió mögött álló okokat, mert lehet, hogy egy olyan hibás működés következtében áll elő a depresszió, ami a személyiségnek egy rosszul beidegződött működése, aminek lehet, hogy a gyökere a múltban van. Ez olyan, mint a sakk vagy a detektívtörténet, hogy beszélgetés közben azt próbálom kideríteni, hogy történt a gyilkosság. Mik a fő okok, amelyek ezt a fajta működést tudták kiváltani.

Ha megtaláltad az okot, mihez kezdesz vele?

Az a lényeg, hogy a páciens ismerje fel, hogy mi áll a problémája hátterében. Én hiába ismerem fel az okot, mert nem tudok mihez kezdeni vele. Sokszor látszik az első néhány mondatból, de nem mondhatom, hogy neked ez a bajod, mert úgysem ér vele semmit. Például egy bántalmazó kapcsolatban élőnél megtörténhet, hogy otthon verték gyerekkorában, ezért választ olyan partnert, aki ugyanezt megteszi vele. Fontos, hogy felismerje, hogy valójában ő választja ezeket a partnereket.

Amire ő jön rá, ő tudatosítja magának, az már az ő igazsága lesz, utána azon tudunk dolgozni, hogy hogyan változtassa meg a helyzeteket. Vagy olyan készségeket taníthatunk, mint az asszertivitás, hogy hogyan tudja képviselni az érzéseit, hogyan tudja megfogalmazni az igényeit a külvilág fele még akkor is, ha évtizedekig úgy élt, hogy mindent lenyelt, hallgatott, nem szólt vissza stb.

Mit tehet a szülő, hozzátartozó, ha látja, hogy a környezetében valakivel valami nincs rendben?

Ha a szülő érzékeli, hogy a gyerekével gond van, próbáljon meg nyitogató kérdéseket feltenni. Mindig abból induljon ki, amit tapasztal. Például: „– Látom, hogy az utóbbi időben lefogytál, kedvtelen, sápadt vagy. Van valami, ami bánt, amiről szeretnéd, hogy beszéljünk, vagy szeretnék, hogy róla tudnék?”

Ugyanezt lehet kérdezni osztálytársaktól is: – Az utóbbi időben nem jössz sehová velünk, ne vedd tolakodásnak, de ha szeretnél valakivel beszélgetni, itt vagyok. A jelt ki kellene küldeni felé, hogy figyelünk rád, és amikor szükséged van ránk, itt vagyunk.

A másik dolog, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Se egy pszichológus, se egy szülő, se egy tanár nem tudja. Van az az állapot, ahonnan már nem megfordítható, de ez a végső állapot és addig rengeteg olyan helyzet van, amikor közbeléphetünk.

Mennyi idő alatt tud egy ilyen állapot kialakulni?

Hónapok, akár hetek alatt is súlyosra fordulhat.

Hogyan beszélgessünk azokkal, akiknek a családjában előfordult ilyen tragédia? Ez sokszor feszélyező tud lenni, hogy felszínes vagy akár közelebbi kapcsolatban vagyunk valakivel, tudjuk, hogy tudja, hogy tudjuk, mi történt, de nem tudjuk, hogy merjünk-e erről beszélni. Egy ilyen helyzet távolságot, elszigetelődést is tud generálni.

Az nem megoldás, ha nem beszélünk velük, mert érzékelik, hogyha elkezdik kerülni őket az emberek. De általában azok az emberek kezdik elkerülni őket, akiket nagyon felzaklat a szituáció, mert olyan érzéseket kelt bennük, amiket nem tudnak kezelni. Ha meglátják a gyászolót, feltörnek bennük a saját fájdalmaik, és ilyenkor nem a gyászolótól, a személytől menekülnek, hanem a saját fájdalmuktól, nem tudnak megbirkózni azzal a szomorúsággal, sajnálattal akár, amit az a veszteséget elszenvedő személy kivált belőle. Ilyenkor, gyászban, akármilyen gyászban, a hozzátartozók figyeljenek a gyászolóra, jelezzék, hogy ott vannak, segítenek, ha kell, de semmilyen kéretlen jótanácsra nincs szükség. Nem kell felhozni a témát, ha ő beszélni szeretne róla, akkor jelzi, de tapintatlanul, érzéketlen módon viselkedni, faggatni a részletekről családtagokat nem szabad.

Csak egyszerűen hallgatni, ha ő beszélni szeretne.