Kezdetben roma származása ellenére is távolság jellemezte kapcsolatát a somlyói közösség tagjaival. Ma már, ha úgy adódik, akár lefőzi magának a kávét, ha látogatóban van valamelyik telepi családnál. A gyerekek mamának szólítják, otthonában pedig rendszeresen lát vendégül roma családokat.
Bodor Emese 2013 óta dolgozik a csíkszeredai önkormányzatnál, a város roma közösségének helyi problémafelmérője, de ha épp a Tűzpiros pipacsokról van szó, akkor táncoktató is.
Fotók: Márkos Tamás
Munkája és kapcsolata a somlyói roma közösséggel a 2021-es tűzesetkor vált intenzívvé. Bodor Emesét az elmúlt közel négy év tapasztalatairól és változásairól Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes kérdezte.
Hogyan kezdtél dolgozni a roma közösséggel, és hogyan változott meg ez a tűzeset után?
Az intenzív kapcsolatom a somlyói roma közösséggel 2021. január 7-én este fél tízkor indult, amikor felhívtak telefonon, és mondták, hogy probléma van Somlyón, tűz ütött ki. Ahogy beértem az Erőss Zsolt Arénába, akkor kaptam meg a feladatot Sógor Enikőtől: Emese, ezt most ettől a perctől te fogod koordinálni! Nyilván megijedtem, borzasztó nagy közösséggel álltam szemben, 258 személyről volt szó, 58 családról, 140 gyerekről – kaotikus helyzet volt.
Nagyon sokat köszönhetünk Csíkszereda lakosságának, mert olyan borzasztó nagy összefogást, mint ami akkor este történt, szerintem nem láttam még sehol. Özönlött a lakosság, mindenki, amit tudott és mert, azt hozott, cipelt magával. Éjjel fél egykor az 58 család el volt szállásolva az Erőss Zsolt Arénában.
Itt kezdődött nekem mélyebben, intenzívebben a munkám ezzel a közösséggel.
Korábban is dolgoztam a közösséggel, 2013 óta vagyok Csíkszereda teljes roma közösségének a helyi problémafelmérője, románul expert local pentru romi. Kezdetben felmértük a szociális segélyre és a melegebéd-szolgáltatására jogosult családokat, illetve felmértük a mélyszegénység-pontokat, amelyekből eléggé sok van mindenfelé, ezeken próbáltunk segíteni a családokon, a gyerekeken keresztül.
Mentoráltuk a családokat, akiknek a gyerekeik iskolát kezdtek, segítettünk beiratkozni az iskolába. Elsősorban az volt a célunk, hogy a gyerekek be legyenek iratkozva óvodába és iskolába, utána pedig, hogy a szülőknek találjunk munkahelyeket, hogy ne kelljen mindig csak a szociális segélyből élniük.
Próbáltuk ebből a pontból kimozdítani őket, kiutat kerestünk nekik. Volt, amikor sikerrel jártunk, volt, amikor nem.
A tűzeset óta eltelt majdnem négy év. Milyen változásokat tapasztalsz a közösségben az életkörülményeik, a munkavállalási lehetőségeik terén?
Változtak 2021 óta az életkörülményeik, mivel volt egyfajta nyitottság a munkáltatók felől is, hiszen már 2021 áprilisában, amikor még az arénában laktak, négy családfőt vettek fel az útügyhöz dolgozni, közülük hárman a mai napig alkalmazva vannak.
Ez nagy büszkeség. Amikor a főnök folyamatosan jó visszajelzést ad róluk, illetve prémiumot is kapnak, az büszkeség – mind nekem, mind nekik, de talán inkább nekik, mint nekem.
Ugyanakkor elindult egy másik munkafolyamat is, az Eco-Csíknál vettek fel hét embert, ebből most négy dolgozik. Továbbá magáncégekkel is felvettük a kapcsolatot, ezeknél jelen pillanatban szintén dolgozik négy személy a telepről.
TŰZPRÓBA
Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.
Elindult a külföldi, szezonális munka is, amiben folyamatosan váltják egymást a családok – tíz-tizenkét család váltja egymást periodikusan, szezonálisan. Tehát nagyon sokat változott a közösség, a munkavállalások mellett pedig több somlyói lakosnak sofőrkönyve is lett.
Ami még nagyon-nagyon jó és pozitívum, hogy a szülők tudatosabbak, megértek arra, hogy a gyerekeiket mind beíratták óvodába. Nem azt akarom mondani, hogy korábban egyáltalán nem jártak óvodába, de nem mindenki. Most minden egyes gyerek óvodába és iskolába jár a telepről.
Azt is elértük, hogy azon szülők kérésére, akiknek nem volt elegendő osztálya, újraindítottuk a Második esély-programot. Korábban is létezett már ez a program, de volt egy nagy, 7-8 éves szünet, aztán újraindítottuk, mert igény volt rá. Mi is szerettük volna, ugyanakkor a közösség is kérte. Tehát újraindítottuk a Második esélyt, amire szintén büszkék vagyunk, mert elemit végeztek heten, akik most már 5-10 osztályba járnak – van hatodikosunk, hetedikesünk, tizedikesünk is.
Október 1-től ismét elindult a program tizennégy személlyel az elemi osztályokban, illetve tizenhat személlyel az 5-10 osztályban. Erre büszkék vagyunk mi, de ugyanakkor ők is. Ez az ő érdemük, az igény részükről jön.
Az elmúlt néhány év történései ellentmondanak annak a sztereotípiának, miszerint nem is akarnak kimozdulni a helyzetükből: amint meg van adva a lehetőség és megkapják a megfelelő támogatást, a legtöbben kapva kapnak az alkalmon. Jól látom?
Jól látod, de tudod, mi a jó ebben? Az, hogy az évente elkészített statisztikáink alapján – minden családban felírjuk, hogy kinek van osztálya, kinek nincs – ma már minden tizenkettedik családban akad egy olyan, hogy még az első osztályt se végezte el, vagy második-harmadik osztályig járt csak iskolába. Tehát minden családban van már ötödiket, hetediket, nyolcadikot végzett családtag, akár estit végzett is, de olyanok is vannak, akik elvégezték a 11. vagy 12. osztályt.
Olyan jóleső érzés, hogy nem tudunk mindenkit abba a kategóriába sorolni, ahogy más gondolja, hogy ó, egy kategóriában van az egész csapat, nem járnak iskolába – ilyet mi nem mondunk.
Mi a legnagyobb kihívás számukra, amikor egy munkahelyre bekerülnek? Mi az, amiben támogatni kellene őket?
Abban tudjuk, illetve abban kellene még jobban támogatni a somlyóiakat, hogy a munkaadó partner megértse őket, elfogadja őket, ugyanolyan odaadó hozzáállása legyen feléjük, mint a többi munkatársa felé.
Fontos lenne, hogy a munkahelyen megértsék, speciális körülmények közül jönnek, ahol nem szokták meg a pontosságot, a struktúrát, ezért türelmesebben kellene támogatni, segíteni őket.
Így van. Mi ebben tudunk segíteni, hiszen ez gyakorlatilag támogatott foglalkoztatás, úgynevezett mentorálás. Amikor a közösségből valaki elmondja nekünk, hogy a munkahelyen ilyen-olyan problémái vannak, akkor mi rögtön megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot a munkáltatóval, próbáljuk megbeszélni ezeket a dolgokat, hogy hogyan tovább, miben kell nekünk segítenünk, miben kellene esetleg kompromisszumot kötni.
SEGÍTS, HOGY LEHESSEN JÁTSZÓTERÜK!
Ha segítenél valóra váltani a csíksomlyói romatelep gyermekeinek álmát és hozzájárulnál, hogy megépülhessen a játszóterük, várjuk adományodat a Máltai Szeretetszolgálat számlaszámára: RO52 BACX 0000 0030 2688 9037 (számlatulajdonos: Asociatia Serviciul de Ajutor Maltez in Romania Sucursala Miercurea Ciuc). Utalásnál a megjegyzésben kérjük feltüntetni: játszótér.
Nagyon akarjuk, hogy legalább a nyolc osztálya meglegyen a somlyói közösség tagjainak, mert a munkaügyön keresztül indulnak bizonyos kurzusok. Cukrász-, pék- és viszonteladó-kurzus is szokott indulni, de a jelentkezőknek meg kell legyen a nyolc osztálya. Ezekre főleg ugye anyukák mehetnek, de sok kicsi gyerek van, így megértem őket is, ha nincs, akire hagyják a gyerekeket. A férfiaknak viszont indul autóbádogos- és kőműves-kurzus is.
Ez a Második Esély lehetőség hozzájárul ahhoz, hogy meglegyen a minimális nyolc osztályuk, hogy tudjanak egy-egy ilyen kurzust elvégezni, ami szakképesített és uniós diplomával rendelkezik. Ezzel már el tudnak helyezkedni.
A kurzusok időtartama általában 180 és 720 óra között mozog, amiben benne van egy hónap gyakorlat. Megadják a helyet, hogy az illető hová kell menjen praktikázni. És akkor itt jön be megint az én szerepem, hogy elmegyek és a munkáltatóval beszélek, promoválom a somlyóiakat, ha pedig jól elvégezték a praktikát, akkor fel is veszik őket. Tehát van esélyük, lehetőségük, hogy felvegyék őket dolgozni ott, annál a cégnél, ahol praktikáztak.
Milyen esélyt látsz arra, hogy valóban elhelyezkedjenek? Milyen kihívásokkal szembesülnek a romák az elhelyezkedésnél?
Sajnos a mai világban is jelen van az a megkülönböztetés, hogy ha más a bőrszíned, akkor már el vagy ítélve. Hiába nagyon jó a magatartásod, a viselkedésed, sajnos egyes emberekben még megvan ez az ítélet.
Volt viszont olyan, hogy ez idővel változott. Van egy olyan férfiakból álló csoportunk, akik raliversenyekre járnak dolgozni, tehát mondhatni elég elit helyen dolgoznak. Bukarestbe szoktak menni, Vásárhelyre, Krajovára, az ország különböző pontjaira. Legutóbb Bukarestben dolgoztak, a minisztérium udvarán. Ez már úgy gondolom, hogy elég nagy lépés – ahonnan elindultak és ahová eljutottak.
Mindez kölcsönös volt, mert ők sok mindent le kellett, hogy tegyenek az asztalra ahhoz, hogy megbízzanak bennük: pontosságot, rendet, szép beszédet, odafigyelést. És akkor promoválták tovább őket, egyre nagyobb és nagyobb munkálatokat adtak ki nekik és teljesen rájuk bízták. Ami még nagyon fontos, hogy főnök jelenléte nélkül végezték el a munkálatokat. Olyan is volt, hogy nagyszínpadokat építettek nagy fellépőknek, Bukarestben és Temesváron is. Ez már borzasztó nagy haladás.
Említetted korábban, hogy van egy tánccsoportotok. Mi ennek a története?
Nagyon rég kérték a gyerekek, hogy indítsunk el egy tánccsoportot, csak ugye borzasztó kaotikus volt a helyzet, nem volt sem hangulatom, sem időm. Aztán tavaly tavasszal rávettem magam, és elindítottuk, volt egyfajta válogatásunk. Tűzpiros pipacsok lett a tánccsoport neve, ami onnan indult, hogy ugye tűz ütött ki Somlyón, a piros a romáknak a színe, a pipacs pedig a mi virágunk.
Eddig kisebb fellépéseink voltak, de most (az interjú készítésekor – szerk. megj.) készülünk egy versenyre. Nagyon szeretnénk elhozni az első díjat, bízom abban, hogy elhozzuk, mert ezek a gyerekek, hogyha kell, még a levegőben is táncolnak.
Mindenki azt mondja, hogy könnyű nekünk, mert benne van a vérünkben. Hát, nem. Benne van a vérünkben, de nagyon sokat le kell tenni az asztalra, nagyon sok gyakorlás kell ahhoz, hogy valami normálisan, szépen, együttműködően menjen.
Jelen voltam az egyik próbátokon, akkor láttam, hogyan építitek fel a koreográfiát lépésről lépésre, van, hogy a gyermekek ötleteiből, van, hogy te mondod meg, milyen elemek kerüljenek bele. Érdekes volt látni, ahogy kibontakozik a tánc.
Örülök, hogy bele tudtál csöppenni, csak egy kicsit láttál belőle, de amúgy a mi próbánk általában két óra. Azt szoktam mondani, hogy addig táncolunk, amíg a plafonról is víz csepeg. Akkor tartunk kis szünetet, majd folytatjuk.
Azt kell tudni, hogy a szívükben van a tánc. Imádják. Nem ismernek lehetetlent. Nem ismernek lehetetlent, ha táncról van szó.
Azt láttam rajtuk, hogy nem fáradnak. Olyan lelkesen ropják, olyan örömmel, alig várják. Miközben leálltatok, akkor is volt, aki folytatta tovább.
Volt, aki pörgött tovább, igen. Te most abba csöppentél be, hogy nagy öröm volt, mert most tudták meg, hogy folytatjuk a táncot. Kis időre abbahagytuk, mert helységünk sem volt, ahol táncoljunk, most is Regináék lakásában vagyunk. Ide amúgy úgy jövünk, mintha hazajönnénk.
Mit fognak mondani a magyarok az utcában?
Van a másik foglalkozásunk, a higiéniai nevelés, ami egy másik család házában zajlik. Reni, a lányom (Ioni Renáta fuvolaművészként ismert – szerk. megj.), egészségügyi közvetítőként jár ki a telepre, ő az anyukákkal, a gyerekekkel és a lányokkal foglalkozik.
Nagy örömmel jön, nagyon szereti őket. Olyan kapcsolatok alakultak ki közöttünk és a közösség tagjai között, hogy több gyerek is mondja nekünk, hogy mama, és ez olyan jó.
Tudom, hogy kicsit öregedtem 2021 óta, de nagyon jólesik, mert kiáltják, hogy mama, mama! Olyan gyerekek vannak, akik a kezemben nőttek fel, akkor születtek.
Én is roma származású vagyok, így a közösség könnyebben fogadott el, mondhatom, hogy 80 százalékban, hiszen a többiekhez hasonlóan én is kaptam hideget és meleget is. Ugyanakkor ők mindig megtartották azt, hogy Emese néni. Volt egy nagy távolság közöttünk, ami úgy érzem, mostanra jó pár családdal megszűnt.
Az elején nem merték megkérdezni, hogy iszok-e vizet, kávét, vagy esetleg eszek-e. Ha kihoztak egy széket nekem, 55-ször törölték le.
Most nem. Most bemegyek a házukba, leülök, ha kell, vizet töltök, ha kell, kávét főzök. Tehát ez a távolság már nincs meg. Persze, nem minden családnál, de javarészük most már annyira közel került hozzám, hogy például több család jár a házamba is. Kezdetben nem mertek jönni, mondták, hogy jaj, Emese néni, mit fognak mondani a magyarok az utcában? Mit mondanak? Itt én lakok, és nem ők. Van hét család, amelyik bejár a házamba, az udvaromra, volt olyan is, hogy segítettek hétvégén. Ilyen kapcsolatok alakultak ki.
Milyen tanácsot adnál azoknak a többségieknek, akik szeretnék támogatni, segíteni a roma közösséget, de nem értik annyira a kulturális különbségeket, a romák speciális igényeit? Hogyan közelítsenek?
Nagyon szeretném – ezt már a lakosságnak is mondtam, a kollégáknak is mondtam –, hogy szervezzünk nyílt napokat. Mondtam, hogy ha akarják, megszervezzük, legyenek kint velünk a telepen, dolgozzanak velünk.
Töltsenek ott egy délutánt, egy napot, hogy lássák, valójában hogyan él ez a közösség. Nem olyan, mint ami a falra van festve, hogy nem lehet közöttük lenni, nem lehet közöttük élni, mert ők ilyenek, mert ők olyanok. Nem.
Ők is ugyanolyan emberek, mint mi, csak meg kell ismerni őket. Picit közel kell engedni őket magadhoz, mert ez a közösség, ha te nyújtasz egy ujjat, ő nyújt kettőt. Csak nyitottnak kell lenni.
Nagyon szeretnénk létrehozni olyan szociális központot, ahol a roma és nem roma közösség tagjai találkozhatnak. Idővel ez is benne van a tervben. Egy olyan központ, ahol közös, interaktív játékokat lehet megvalósítani magyar és roma gyerekekkel.Tábort is szeretnénk magyar és roma gyerekeknek, ezen már dolgozunk egy egyesülettel közösen, hogy a jövőben létrejöjjön egy interaktív, interkulturális tábor.
Ez az anyag az Independent Content Production (EPIC) projekt keretében, a Központ a Független Újságírásért (CJI) koordinálásával, az Internews támogatásával készült. Az anyagban kifejtett vélemények kizárólag az UH.RO álláspontját tükrözik, és a fent említett partnerek nem vonhatók felelősségre az itt található információk bármilyen felhasználásáért.
