Fotók: PÁL EDIT ÉVA

Az Ikos Conf. és a Norada Rt. után újabb textilgyár fennmaradása kérdőjeleződött meg Székelyudvarhelyen. Az okok ugyanazok, mint a másik kettő esetében: túl drága lett a román munkaerő, és a nem túl fényes helyzetre a koronavírus-járvány is rátett egy lapáttal.

Információkért az Akarat Szövetkezet (Voinţa) elnökéhez, Simó Ferenchez fordultunk, és a megkeresés után röviddel már ott is ültünk az irodájában.

Még semmi sem biztos,

de túlzás lenne azt mondani, hogy reménykednek a folytatásban. Elkezdődött a munkások munkanélküli segélyre küldése, csak néhány alkalmazott maradt: akik a gépeket szedik szét meg az ügyintézéssel foglalkozó könyvelő. De úgy néz ki, hogy a leállás végleges lesz. Amit tavaly ilyenkor gyártottak, még az is ott van a megrendelők raktáraiban, foglalta össze a helyzetüket az elnök.

Már régóta veszteségesek. Az összes német megrendelő bezárt, az osztrák cég tönkrement. Folyamatosan nő a minimálbér, az állami szektorban pedig úgy megemelkedtek a fizetések, hogy az emberek inkább elmennek takarítani a kórházba. Az Akaratnál pedig normamunka van: megvan, hogy egy perc alatt egy dolgozó 10 centet kell megvalósítson, ez a limit. Jelezni is próbálták a problémát, figyelmeztették a hatóságokat, ha ez így megy tovább, akkor az iparágnak annyi, de teljesen ignorálták őket, sorolja a problémákat.

Az is gondot jelent, hogy a ruhaneműk ára is csökkent, a Lidlben

60 lejért már bárki vehet steppelt kabátot,

míg ha az náluk készülne, az összeg még a munkadíjat sem fedezné.

Most úgy működik a textilipar, meséli, hogy elkészítik a németek a modellt, elküldik Kínába, ott pedig anyagostól a varrástól, szállítástól, vasalástól a csomagolásig mindent megoldanak, és olyan olcsón küldik vissza a terméket, hogy másnak esélye sincs. Hozzáteszi, régen ők is így „kerültek be a nagy vérkeringésbe”, aztán csatlakoztunk az Európai Unióhoz, és a körülmények megváltoztak: Szerbia, Ukrajna, Moldova, Bulgária mind sokkal olcsóbban tudtak dolgozni, itthon pedig folyamatosan drasztikusan nőtt a minimálbér, így elkezdték elveszíteni a partnereiket. Csak akkor lehetett volna a lépést tartani, ha az állam valamilyen módon kompenzálta volna őket, vázolja az általa egyetlen jó megoldásnak tartott verziót.

Ráadásul a textilszakma sem olyan vonzó már a fiatalok számára, mint régen: „a mai fiatalok el sem tudják képezni, hogy mit jelent éjjel négykor felkelni, fél hatra Szentpéterről bejönni Udvarhelyre, dolgozni, s hazaérni délután 5 órára”, majd elmondja még azt is, hogy voltak próbálkozások, hogy a Bányaiban indítsanak konfekciós osztályt, ahonnan az Ikos átvette volna a tanulókat, de nem lett belőle semmi.

Többek között együtt dolgoztak a

Moncler, Kemper, Cerruti, Pierre Cardin, Anna K, Yessica, Colmar

márkákkal, főleg elit kategóriás termékeket gyártottak, sorolja, azonban ők csak az eladási ár töredékét kapták, egy 4000 eurós női kosztümöt, elkészítettek körülbelül 50 euróért, terelődik a szó a múltra és a szebb időkre, amiket szívesen idéz fel nekünk.

A dzsekik, anorákok, blézerek és a lódenkabátok gyártása volt a profiljuk, évente a kollekciójuk kétszer változott a szezon szerint. A friss daraboknál modellkabátot küldtek, ők beárazták, utána pedig indulhatott is a termelés. Olyan is volt, hogy egy-egy termékből 20.000 darabot kértek, „unták is az asszonyok úgy, hogy a fülükön jött ki”, mondja nevetve.

Amikor arról kérdezzük,

mi volt a titka

annak, hogy sikerült, sőt, egész mostanáig sikerül megfelelő minőségű termékeket gyártaniuk, a szakembergárdát említi elsőként, és az UCECOM-ot, ahonnan „csak úgy nyomták ki a szakembereket”. De az is közrejátszott szerinte, hogy Székelyudvarhelyen a nők a cérnagyáron kívül nem nagyon tudtak máshol elhelyezkedni, így a konfekciót töltötték fel. Majd a lej gyengülésének idejét hozza fel utolsóként, nosztalgikusan meséli, hogy a kiküldött árut amire kifizették, annyit gyengült a lej, hogy kétszer annyit kaptak érte, mint amennyire számítottak a kamion elindulásakor, „olyan fizetéseket tudtunk adni, hogy a kapusnak nagyobb volt a fizetése, mint a polgármesternek”, teszi még hozzá mosolyogva.

A rendszerváltás körül  ők voltak az elsők a több mint 900 szövetkezetből, mind a megvalósított bevétel, mind az export, mind pedig a profit szempontjából Romániában. Velük ellentétben voltak olyan megyék, mint Giurgiu, ahol egy szem valuta sem jött be, mert nem volt export az egész megyében, mert olyan minőséget kértek, amit ők nem tudtak megvalósítani.

Az Akarat kezdetben egy nagyon vegyes szövetkezet volt, az 1949-ben létrejött Akarat a későbbi három szövetkezetnek a tevékenységét tartotta kézben: ide tartoztak még a cipészek, a fa- és fémfeldogozók, ez volt az Akarat, az anyaszövetkezet.

A hatvanas években kiváltak a cipészek, megalapították a Cipész Szövetkezetet, az asztalosok, fémfeldolgozók, építők pedig a Fa-Fém Szövetkezetet. Így a konfekció maradt a szövetkezetben a szabókkal és a népkiszolgáló egységekkel („fodrásztól a paplanvarróig, kárpitosig”).

Aktív szövetkezet az Akaraton kívül nagyon kevés maradt a régiek közül, pedig 2000-ben több mint 900 volt Romániában. Nagyjából – ahol még van termelés – már csak a konfekció maradt „úgy-ahogy”, a többi vagy megszűnt vagy privatizálták őket, részletezte Simó Ferenc.

Az ezredforduló után azonban rosszabb évek következtek, 2000 óta az alkalmazottak száma több mint 500-ról 50-re csökkent.

Ez volt az ipar annak idején,

a gyárak innen indultak, több ezren fordultak meg náluk. Így nem csak arról van szó, hogy egy 50 embert foglalkoztató vállalkozás megszűnik, Udvarhely és környéke történetében elég komoly szerepe volt a lakók életében 71 éven keresztül a gyárnak, értünk egyet, majd a jövőről kezdünk el beszélni.

Az épülettel, amit a szövetkezet építetett és máig annak tulajdonában van, még nem tudják, mi lesz, egyelőre megmaradnak, de ha „oda alakul a helyzet”, akkor eladnák, a gépek szétszedésének már nekikezdtek. A folytatás a jelenlegi járványhelyzetben kifejezetten veszélyes lenne, mondja el végül, mert fennáll az esélye, hogy az elvállalt munkákat nem tudnák elkészíteni határidőre, hiszen bármikor előfordulhat, hogy haza kell küldeni a munkásokat, eközben pedig a külföldi partner várná az árut az üzleteiben.