Ez lesz, ha a fotós lottózik és szerencséje is van

A felbőszült anyamedve és a hegy kísértete sem tántorította el Csergő Nándit attól, hogy megörökítse az év csodáit és az összes világvégét.

Az udvarhelyi hobbifotós, Csergő Nándor-Attila képeiből már láthattatok jó néhányat nálunk, az uh.ro-n. Ha épp nem valami lenyűgözőt posztol a telefonjáról(!), akkor értékes infókat, felvételeket küld nekünk első hóról, tűzvészről vagy a legújabb medvelátogatásról az udvarán.

Mondhatnánk, hogy könnyű dolga van, mert szerencsés helyen lakik, fenn a Csalókán, ahonnan belátja az egész várost s a közeli környékét, de azért résen is kell lennie. Későn fekszik, korán kel, vagy nem is alszik, hogy olyan ritka égi jelenségeket csíphessen el, amiket észre se vennénk, vagy ha látnánk, akkor sem biztos, hogy felismernénk.

Persze, ő sem született ezzel a tudással, folyamatosan tanulja a „szakmát”, benne van mindenféle, főleg vihar- és medvekergetős csoportokban, közben fényképezőgépre váltott, és a magyar National Geographic oldalán is közölték már több fotóját.

Mivel olyan gyakran posztol, hogy nem is olyan könnyű követni őt, és minden egyes fotóját képtelenség volna egyenként felrakni az uhára, arra kértem, válogassuk ki az elmúlt év legjobb fotóit, és mesélje el, mit is látunk a képeken, hogyan születtek ezek.

Naponta egy-egy galériára való sorozat készül például a Madarasi Hargitáról, ami az egyik kedvenc helye Nándinak és fotós barátainak, mert itt télen-nyáron van mit lesni: ködöt, havat, állatot, napot, holdat, csillagokat.

„Nagy kedvencem ez a kép, amin a fák hegymászó hóemberekké, mondhatni zarándokokká válnak a székelyek szent hegyén. Amíg a városban imádkozni kellett egy kis hóért, addig a Madarasi csúcs alatt nyakig ért 2021. január 17-én. Igaz, reggel 8 óra 3 perckor a telepen mínusz 26 volt, a fotó helyén pedig néhány fokkal még alacsonyabb lehetett. Mikor le kell venni a kesztyűt, fáj a húsod bele, ahogy hozzáérsz a fényképezőgép fémes részéhez”, mesélte Nándi, hozzáfűzve nevetve, hogy az egyik társa azóta nem is panaszkodik az enyhébb hidegre. Akkor még nem tudhatták, hogy a legerősebb fagy még hátra volt.

Alig egy hónappal később, február 13-án reggel 8 órakor megtapasztalhatták, hogy hiába mutat ugyanannyit a hőmérő, ha úgy fúj a szél, hogy a felszereléssel teli táskát is arrébb fújja, és így olyan, mintha mínusz 50 fokban ácsorognál a hegytetőn. Ahol a zászló megfagy, ott már tényleg nem az emberen, hanem a ruhán múlik, hogy beléd fagy-e a székely virtus. Felül három kabát, alul jégeralsó, tréning és sínadrág volt Nándin, akinek olyan keményre fagyott az izoprén (hőszigetelő) kesztyűje, hogy nem tudta mozgatni az ujjait benne, ezért fotózni le is kellett húznia. Egy héttel később a bőre a kisujjáról lejött, az orráról lehámlott.

Márciusra enyhült egyet az idő, de a síszezon még egy jót kitolódott, mert a – zsugori decembert kárpótolva – hullott még egy nagy adag hó az országra. A Madarasin a feje tetejére is állt a világ március 27-én a Battle on Snow extrémsport-versenyen.

A tavasz hírnökei is teljesen megzavarodtak s véletlenül terepmotorra pattantak a hószán helyett. Ilyen képet vágtak, mikor rájöttek, hogy az élet nem fenékig tejfel, hanem valami más, csak ugyanolyan fehér és nedves.

Amíg a hegyen még javában tél volt, lent mintha átugrotta volna a tavaszt. Csak nem a jó nyári meleg jött idejekorán, hanem április bolondja hozott egy olyan zivatart, amilyenhez júniusban vagyunk szokva. Nándiék már számítottak rá, mert a hírekből tudták, hogy a vihar végigsöpört Szlovákián és Magyarországon, így az éj leple alatt szöktek meg a karanténból a madarasi útra, hogy fogadják a váratlan vendéget. Április 2-án éjjel 3 órakor készült ez a kép Varságról, egy olyan pillanatban, mikor pont volt áram, s mielőtt még a vándordiszkó tovább vonult volna Moldva felé. Szerencsénk volt, mert máshol házakat vert szét, minket épp csak a széle ért, egy kis jégesővel megúsztuk, mesélte Nándi.

A tél-tavasz kontrasztot a leglátványosabban talán ez a május 6-ai kép adja vissza, amit sokan hitetlenkedve fogadtak. Pedig csak egy elég jó lencse kell hozzá, a hegyek tényleg ott vannak. Aki nem hiszi, jöjjön el velünk a kadicsfalvi Rez-tetőre, ahonnan fotóztuk, ajánlja fel Nándi, aki csak azt bánja, hogy lekésték azt a pillanatot, amikor a Fogarasokat sárgára festette a lemenő nap. Majd egyszer az is összejöhet még, reméli.

Összejött viszont ez a fotó, még aznap. Mintha a világűrbe lőne ki a lenyugvó Nap egy nagy fénycsóvát, vagy amikor lesújt a bolygóra a Halálcsillag. A tudományos magyarázat persze ennél sokkal kevésbé drámai: ezt a jelenséget hívják naposzlopnak, amit a légkörben lévő, nagyobb jégkristályokról visszaverődő fény hoz létre.

Egy héttel később, május 12-én éjszakára teljesen kitisztult az ég a szencsedi idill felett, ahol a Tejútról készült ez a fotó. Pontosabban arról a részéről, ami a bolygó északi féltekéről készülhet ilyenkor, egy kis városi fényszennyezéssel keveredve a horizont felett. Ahol pont a galaxisunk magja látható, egészen augusztusig, amikor lebukik és a déli földlakóknak mutatja meg magát. Persze, a mi szemünk jóval kevesebbet lát, mint a lencse, ismeri be Nándi, aki utólag még „ráhúz egyet az ecsettel”, hogy kihozza a maximumot a képből. Ritka volt egyébként ebben az időszakban a szélcsend, hogy a fák ne rezdültek volna be a hosszabb záridő alatt, a nagy „lottónyeremények” azonban a nyári időszakra estek, és véletlenül sem a békés estékre.

Ha áprilist okkal is nevezzük szeszélyesnek, akkor június maga a kirobbanó vadság, az utolsó nagy próbatétel a hónapig várt meleg, napos nyár előtt. Nem ez volt az első alkalom, hogy Nándi világító felhőkre vadászott, viszont egy villámmal együtt elkapni már felért egy nyertes számsorral. Igaz, hogy “jó sok szelvényt vett”, hetekig leste az eget, hogy elcsípje a Magyarországon már májusban látott jelenséget – amikor még azt hitte, csak káprázik a szeme, mert olyan korán nem jellemző.

A június 26-án készült fotón úgy tűnhet, hogy egymás fölött vannak a rétegek, viszont a villám nem is a kadicsfalvi Rezre csapott le, hanem tőle kábé 160 kilométerre, az NLC-k pedig jóval magasabban, 80-90 kilométer magasan és még távolabbra, a sarkkörök irányában képződnek – magyarázta a hobbifotós, akinek egy másik NLC-fotóját a National Geographic is közölte.

A másik nagy húzása ugyanazon az éjszakán, otthonról készült, nagyjából ugyanabba az irányba tartva kameráját. Ugyanis a villámtól megvilágított, éjjeli vulkánkitörésre hasonlító zivatarfelhő nem az egyetlen attrakciója a felvételnek. Ha jobban megfigyeljük, az éjkékben két halvány fehér csík húzódik, s mint egy reneszánsz festményen, éppen a központi elem irányába mutatnak. Se nem műhold, se nem Superman, hanem két meteorit, azaz hullócsillag keresztezte az égboltot, pont abban a pillanatban, mikor kattant a gép.

A szerencsés csillagállásnak köszönhetően (vagy sem), néhány napon belül újabb kívánságai teljesültek. A legrövidebb éjszakák egyikén a Madarasi-csúcs kopjafáinak sűrűjéből fotózhatta le a világító felhőket. Napnyugta után már kezdődnek látszani a fonalak, 40 perc a csúcsidő, amíg lehet fotózni őket, ez éjjel 3-kor készült, az úgynevezett narancsórában.

Egy másik nap hajnalán találkozott a brockeni kísértettel is, vagyis a saját, glóriás árnyékával, amit a nap vet az alatta fekvő ködre. Nem ijedt meg tőle s – a babona ellenére – a szerencséje nem hagyta el, azóta sem lelte vesztét a hegyekben. Igaz, egyszer majdnem összejött.

Nándi lefelé tartott a kopjafáktól azon a bizonyos, június 29-ei reggelen, amikor gyanús mozgásra lett figyelmes az erdőben, a volt Vargyas sípálya mentén. Szaporábban vette lépéseit, próbált eliszkolni a másik irányba, a fák között, de a Pethő panzióhoz érve már menekülőre kellett vennie. Átmászott a kerítésen és a teraszról próbált bejutni az épületbe, de hiába kilincselt, az ajtó zárva volt a kora reggeli órában. Ekkor már a panzió kockakövén hallotta kaparni a karmokat, fejvesztve rohant a parkolóba.

Az autója biztonságos közeléből készült már ez a fotó, amin látszik, ahogy „prédáját” keresve, szaglászva végigjárja a panzió parkolóját, majd perceken belül újra eltűnik a sűrűben a hatalmas vad, ami két lábra ágaskodva akkorákat ordított, hogy ébreszteni talán senkit sem kellett aznap a telepen.

Az úton lefelé menet derült ki, hogy mitől volt annyira felbőszülve. Csak fel kellett nézni a fákra, amelyre óvó tekintetét vetette. Kis pamacsai ösztönösen, bámulatos ügyességgel másztak fel az ágak közé, ahová a rettegett ember biztosan nem érhet fel, pláne az anyamedve őrködése mellett. Innen már csak akkor másztak le, amint a „valódi” veszélyforrást, vagyis Nándit eléggé távol látták. Mert a vadonban nem az ember határozza meg, hogy ki a támadó, és mi számít jogos önvédelemnek. Avagy: lehet, hogy neked van igazad, de a sírból hiába perelsz.

A természet nagyságát, az ember kiszolgáltatottságát érzékeltetik a vad természeti jelenségek is. Amikor így elsötétül az ég július elején és felpillantasz, érzed igazán, hogy mennyire kicsi vagy. Amikor összecsapnak feletted a hatalmas légtömegek, és csak hajszálon múlik, hogy mindent kitekerjen a „szoknya” libbenése, mindent elöntsön az óriási locsolókanna. Ezen a július eleji „csendéleten” például szerencsénk volt a Csalókán, hogy nem csapott le a városra az irdatlan szörnyeteg. Nem úgy, mint június 15-én, amikor emberéletet is követelt a Küküllő mentén.

De olyan is volt a nyár elején, hogy esett az eső, mégsem ért földet. Hogyan lehetséges ez? Zetelaka felett, a Görgényi havasok felé nézve kapta el Nándi ezt a pillanatot, amikor a napsugarak fényében úgynevezett virgák hulltak alá az egyik felhőből. A tudományos magyarázat szerint a jégfonalak az alacsonyabb légrétegekben hirtelen felmelegednek és elpárolognak, ez kelti azt az érzést, mintha behúznák a függönyt az égiek.

Máskor meg úgy érkezik az “áldás”, hogy szó szerint ránk szakad az ég. A jelenség neve: microburst (szabad fordításban kispukkanás) – amikor a nagyerejű szél lenyomja az összes csapadékot, oly erővel, hogy porzik bele az oldal, még hasat is ereszt, ahogy július 28-án történt a város felett, a Nagyoldalban.

Vagy kiveri az összes biztosítékot, mint július 31-én este, egyidőben a zetelaki gátnál és Varság több pontján. Egy ilyen ítéletidőben égette ki Nándinak a vincseszterét is, amin négy heti fotó lett oda, köztük egy teljes album, amit a Fogarasi-havasokon lőttek. Egy fotója maradt meg mutatóba, ez is egy szerencsétlen pillanatot örökít meg: amikor elvontatják a lerobbant autójukat a Transzfogarasi úton.

De örül, hogy ennyivel megúszta, második születésnapjaként emlegeti azt a napot, amin akkora volt az elektromos töltöttség a háza körül, hogy belezsibogott a lába, miközben a vihart fotózta, ami nem is olyan messze csapott le tőlük. Apropó, azt a képet láttad, amin Zeusz villája beleáll a hargitafürdői antennákba? Na, az már augusztusban volt. Amikor általában már tisztább az ég, és jó hosszan lehet bámészkodni a meleg nyári éjszakákon.

Önfeledten számolni a hullócsillagokat a Madarasi Hargitán, már amennyit láthatsz belőlük, hiszen a fényszennyezés 1600 méteren is problémát jelent, még ha nem is akkorát, mint a városban. Így is kivehető a felvételen azok a zöld fénysávok, amiket elsőre légszennyezésnek tudtak be, ám kiderült, hogy magaslégköri fényekről van szó, amelyek a sarkköri fényekhez hasonló magasságokban képződnek.

Egy ilyen „galaktikus” fotóért már Nándiék is igyekeznek a lehető legsötétebb helyeket megkeresni, a legelérhetőbbnek a madarasi úton a hetes kilométer körüli rész bizonyult, a széldöntésben. S még így is jól rá kell húzni „ecsettel” a Csillagösvényre, hogy ennyi minden látszódjon belőle.

Szeretik a Kalondát is, rendszeresen kijárnak a környék egyik legmagasabb és legkiterjedtebb platójára. Ott kapták el ezt az ufólátogatásnak ható pillanatot, a kedélyeket pedig csak tovább borzolta egy, a fején véresre karmolt tehén látványa. De bármennyire izgalmasan is hangzik, az egybeesés puszta véletlen: a támadó nagy valószínűséggel medve lehetett, s a sci-fibe illő fényhatást pedig az egyik szénégető telep lámpái keltették a boksákból kiszűrődő füstön.

Abban viszont egyetérthetünk, hogy a lenyugvó nap vörös fényében tündöklő szivárvány látványára még a földönkívüliek is megállnának egy pillanatra, mielőtt elfoglalják bolygónkat és kipusztítanak vagy rabszolgasorba döntenek minket.

Hacsak nem bírják a hideget meg a havat, mert akkor néhány hónapot leszámítva biztonságban lehetünk a Madarasi Hargitán, pláne ha júniusban jön az „utolsó” és szeptemberben az „első” hó.

Szarvas legyen a lábán, aki ezt a zord időt bírja már októberben.

Vagy zergemama gidájával a Kis-Cohárdon.

Ahonnan ilyen kilátás nyílik Moldva felé, napkelte előtt, alattad a gyilkostói telep fényeivel. Ez is megjelent a NatGeo magyar honlapján.

De ha fázósabb embernek születtél, még mindig lehetsz vadász a szavannán. Izé, fotós a Kalondán.

Akinek néha megadatik egy-egy olyan naplemente, mint ez október végén, amilyet az Oroszlánkirályban láthattál. A horizont feletti meleg légréteg délibábot szül, így olyan lesz, mint amit az afrikai testvérek láthatnak nap mint nap a szavannán. Hakuna matata!

A következő pillanatban meg azt látod, hogy valósággal felrobban a Nap! Ennek a jelenségnek is van neve: Novaja Zemlja, ugyanis az Oroszországhoz tartozó sarkköri szigetcsoporton figyelték meg először. A Nap valójában már rég lebukott a horizont alatt, és a délibábot láthatod, amint visszatükröződik a légkörön.

November sem volt zsugori, egy ilyen drágaköves lánccal ajándékozott meg egy este. A horizonton elterülő „szivárványra” az a magyarázat, hogy különböző hőmérsékletű levegőrétegeken törik meg a lenyugvó Nap fénye, a zöld sugár nevet pedig a domináns színről kapta.

December pedig egy ilyen állati, bocsánat, állatövi fénysugarat hozott, amit a lebukó Nap lőtt ki a sötét kozmoszba, mint egy utolsó segélykiáltást. Batman nem fog leszállni közénk, de lehet, hogy a marslakóknak is tátva marad a szájuk tőle.

Akárcsak ettől az üstököstől, amire – a tavalyelőtti után – ugye, hogy nem is számítottál? Mert földrajz órán azt mondták nyolcadikban, annyira ritka látványosság, hogy évtizedeket kell várnod a következőre. Erre tessék, még neve is van: C/2021 A1, de szólítsd csak Leonardnak. December 12-én ért a „legközelebb”, 35 millió kilométerre a Földhöz, a Madarasi Hargita csúcsáról 11-én hajnalban sikerült elkapni.

Na de szivárvány december 12-én? Erről sem szólt senki előre, de jöhet, politika ide vagy oda. Legalább ennyi vigaszunk legyen, ha már ilyen ócska idő van.

De aztán jöjjön az igazi tél, hadd lássuk azokat a fákat balettozni a Diótörőre! S legyen hasonlóan látványos új évünk, reméljük, jól lottóznak 2022-ben is az udvarhelyi fotósok.

Ha pedig nem akarsz lemaradni, mint én 2021-ben, érdemes követni Nándi hivatalos oldalát, a Transylvanian Photost, és – a barátaival újonnan megalapított – Grádics Alkotócsoportot, mely épp az egyik kedvenc helyükről, a Rákosi-tető sziklaalakzatáról kapta a nevét.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok