Alig múlt el november a plusz húsz fokokkal, alig kezdődött el december, máris mínusz húszak röpködnek Székelyvarság hét csodája közül az egyiknél, a helyiek által Csorgókőnek nevezett vízesésnél. Érkezéskor a nagy halom szemét tűnik fel először, amelyet talán még a nyáron ott piknikező honfitársak hagytak ott.
Az erdőben megcsap az a hűs levegő, mint nyáron, de most fagyott fülekkel és kezekkel másztam a gyökerekkel s a jéggel szegélyezett ösvényen. Annak, aki arra jár, azt javaslom, hogy a patakon próbáljon meg felfelé törni, mert könnyebb lesz.
Az elszánt turistának, aki korán reggel kel és elgyalogol odáig, megéri, hogy felcaplasson a meredeken, mert amit ott lát: páratlan és megunhatatlan, mert folyton változik. A jégbe fagyott levelek, a meglepő fénytörések, a jégcsapok.
A vízeséstől jobbra még több csorgókőt, érdekes jégalakzatokat és elhagyott ékszereket lehet felfedezni.
Itt van például ez a jégfolyás, amit ha elég hosszan bámulunk, egy füllé válhat.
Vagy ezek a nagyobb jégdarabok mintha taplóra hasonlítanának.
A békaalakú jégdarab pedig lehet, hogy medvévé változik jövő vasárnapra.
A vízesés előtt tornyosuló jégfalhoz csak akkor menjünk oda, ha van csereruhánk és vízhatlan bakancsunk. Ha nincs, akkor pedig erre a látványra lehet számítani.
A merészebbek fel is mászhatnak a kőfalon, hogy még két csepegőn legeltessék a szemüket, amíg azon gondolkodnak, hogyan fognak onnan lejönni, tudniillik: lefelé sokkal nehezebb az út.
