Mit szeretnek Etéden a cigányok? – tette fel a kérdést egyik interjúalanyunk. Mit lehet rajta nem szeretni? – kérdeznénk vissza.

fotók: SZILÁGYI ISTVÁN

Etéd az a falu, amely elsőként írta be magát a megye koronavírus-történetébe. Nem könnyű az ottani helyzetről írni, mert már erősen érzékenyek az etédiek az emiatt őket ért sérelmekről, és könnyen etnikai konfliktust is szíthatunk. Sok kérdés tisztázatlan még amiatt, hogy nem mernek, vagy nem tudnak beszélni az emberek róla. De meggyőződésünk, hogy a konfliktusok megoldását nem a titkolózás, az elfojtás, a szőnyeg alá söprés, hanem a megismerés segíti. Ezért vagyunk itt.

A falu a putrikkal, a hagyományos székely házakkal és a „sátoros” palotákkal együtt gyönyörködteti a sok képernyőzéstől beszűkült tekintetünk. Vannak zöld erdők, rétek, a faluban virágzó kertek, bennük kolompjukkal zenélő tehenek. Van Polgi büfé, lobognak a székely zászlók, s rokolyásan seprik a port a kapu előtt a cigányasszonyok. Megnéztük, milyen Udvarhelyszék nyugati szögletén a hangulat.

Maszkban, kesztyűben, fertőtlenítővel ellátva érkezünk be a faluba május 13-án, szerdán. A távolból bozóttűz, a tetőn pedig egy rendőrautó fogad: farakomány iratait kérik az egyenruhások.

A falu bejáratánál purdék bicikliznek, érkeztünkre hazaspuriznak. A putrik körül van egy kis mozgás, egyébként a főutca teljesen kihalt. A központig nem látunk embert. Udvarhelytől idáig már csak Etéden tartják az otthon maradást – állapítjuk meg két nappal a szükségállapot lejárta előtt.

A templom közelében egy nénitől kérdezzük,

merre van a Pap utca, s azon az orvosi rendelő.

– Térjenek balra, átmennek a hídon, s jobbra meglátják – hangzik az instrukció.

Fenyősorral övezett kúria udvarára térünk be. Itt rendel dr. Gálfi-Czirjék Rozália, az etédi családorvos. Kisbabáját tartó anyuka jön ki épp az ajtón, egy beöltözött ember, talán a nővér kíséri ki. Még mindig fordul egyet a gyomrom, és összeszorul a szívem, ha holdjárónak vagy épp sötétzöld manónak öltözött egészségügyi személyzetet látok.

Kisvártatva kihajol, szintén védőruhában az ablakon a doktornő. Dr. Gálfi-Czirjék Rozália harminchárom éve dolgozik a faluban, Kolozsváron végzett, de Balla Árpád doktor úr mellett tanulta meg Udvarhelyen igazán a mesterséget, mondja. Már elmehetne nyugdíjba, 67 évesen a veszélyeztetett korosztályba tartozik, de most úgy érzi, nem hagyhatja magára a falut. Mindenkit ismer név szerint, kicsitől nagyig, tudja a rokoni és ismerősi szálakat, segítsége nélkülözhetetlen a járványtanosoknak, hogy kiket érdemes tesztelni, megfigyelni.

– Nehezen tudjuk rábeszélni a tesztelésre a gáborokat. Félnek a betegségtől, szégyellik is. Ma kijön Stoicescu doktor úr Udvarhelyről, segít rábeszélni őket, hogy tudjuk felszámolni a gócpontot. A faluban nincs elterjedve, egyelőre csak ott van a „sátorosok” közt, mondhatni családon belül maradt – mondja a doktornő, aki optimista, sikerként könyveli el, hogy nem jutott ki a vírus a zárt közösségből, és nem terjedt el a magyarok és a “házi cigányok” között.

Kérdésünkre elmeséli a történetet. – De már tudják maguk betéve az egészet.

Mondjuk, hogy az ő verzióját még nem ismerjük. Ez-az nyilván eljutott hozzánk, Udvarhelyre is, de biztos, hogy van olyan részlet, ami csak a helyszínről látszik. Például, hogy az etédiek hírnevét megtépázta a vírus, kiközösítve érzik magukat.

– Március 18-án hazajött az a fiú, az első fertőzött Franciaországból, karanténban volt, házi elkülönítésben (úgy tudjuk, nem tartotta be, meg is büntették –  a szerk.). Előtte való nap beszéltem az idős emberrel, az apjával telefonon, ahogy elő van írva, hogy minden nap a házi elkülönítésben levőket fel kell hívni. Az öreg azt mondta, hogy többet ne is hívjam, mert ő nem lázas, nem beteg, nagyon jól érzi magát. Reggel meghalt. Kihívták a mentőt és letesztelték a fiút is. Ha nem hal meg a bácsi, lehet, hogy nem derült volna ki, hogy vírusosak, és elterjedhetett volna jobban – foglalja össze a doktornő.

Eltelt négy hét, és újra van fertőzött a Küsmöd felőli palotanegyedben. 

Ha a hivatalos, tizennégy napos lappangási időt vesszük alapul, akkor lenniük kellett még fertőzéseknek a közösségben, csak, mivel nem tesztelték, nem derültek ki. Ha teszteltek volna, talán nem terjedt volna át – lamentálunk. A doktornő azt mondja: olvasta, hogy 28 napig is eltarthat a fertőző időszak. Nagyon új ez a vírus, az orvostudomány nem sokat tud még róla. De itt valószínűleg nem így történt, sejlik fel a történet többi szálából.

Pár nappal a fiú tesztje után jött ki az elhunyt eredménye, hogy ő is koronavírusos volt. De addigra már…

– Odagyűlt a haláleset után a rokonság, azt hitték, hogy lehet nagy temetést rendezni. Berontottak a rendelőbe is, mondtam, menjenek ki, nem lehet kijönni a házból se! Meg voltak ijedve, hogy ők is meg fognak halni. Senki nem gondolta akkor, hogy ettől halt meg a bácsi, azt hitték, hogy vérnyomásos volt.

– De ettől halt meg, a koronavírustól? Mert van, aki szerint nem egyértelmű.

– Persze, én úgy írtam meg a papírt, hogy COVID-os volt. De kérdezzék meg a boncolóorvost arról, hogy miben halt meg – mondja.

Ha a másik család nem megy segíteni, akkor valószínűleg nem fertőződtek volna meg a többiek. Az egyik férfi, akinek az édesanyja és utána, keddre a sógornői bekerültek a kórházba, időközben belázasodott, ki is jött a SMURD, de a férfi megtagadta a kezelést, aláírta a papírt. A rohammentősök kérték a doktornő segítségét, hogy vegye rá a férfit, „három hatóságtól ott voltunk, de nem ült fel a mentőre”. Azt mondta a rohammentős, hogy innen csak a maszkosok vihetik el, de aztán nem jöttek a maszkosok. Megfertőzhette az anyját meg a felesége testvérét és annak sógornőjét. Ha akkor elment volna, lehet, hogy nem történik ez meg.

Mikor az anya is rosszul lett, már tudták, mi a helyzet, hívták a mentőt. Most már azt mondják a kórházban, hogy jobban van az idős asszony. Akkor derült ki, hogy pozitív. Kezdődött elölről, hogy vajon ki járt ott, kivel találkozott. Még a járványgóc mind csak abban a családban van, azt mondta a közegészségügyi igazgatóság is – mondja a doktornő.

A két sógornő egyébként nem itt él tartósan, mintegy két hónapja érkeztek Etédre, és itt ragadtak. Mind az a família, „a franciák”, ahogy itt nevezik őket. Rendszerint elmennek tavasszal külföldre, hazalátogatnak egyszer nyáron, s aztán karácsonykor jönnek haza.

Intézkedések az első eset után

A nagy büntetésekkel meg lehetett fékezni a jövés-menést – véli a doktornő. A házi cigányok már nem mennek segíteni a sátorosoknak, másnéven gáboroknak, mióta ott az idős ember meghalt.

– Mindenki óvakodik, fegyelmezett volt a magyar lakosság. Másképp biza nagyobb bajok lehettek volna. Jött a csendőrség, a rendőrség, betartották a házi elkülönítést. Én meg vagyok elégedve az eddigi eredményekkel – mondja dr. Gálfi-Czirjék Rozália. Most még látni időnként egy-két embert, de eleinte úgy ki volt halva a falu, hogy munkába menet és jövet sem találkozott senkivel az úton.

– Jó volt, mert most legalább a kertje mindenkinek rendben lesz. Kell viccelődjünk is na, mert meg kell tanuljunk ezzel élni. Én úgy gondolom, ezzel nem járt le, ha május 15-e után az emberek még szabadabbak lesznek, kezdenek járkálni – figyelmeztet.

Rendelés koronás időkben

– Nagy biztonságérzetet ad a védőöltözet, ha beteg jön, feltesszük a pajzsot is. Nem tudhatod, melyik beteg vírushordozó. Kicsit meleg az öltözet, de nem vészes, ki lehet bírni. Épp csak annyira, hogy nem kell fűteni. A férjem szokott, de most nem engedem, mert cukorbeteg, féltem, s a védőöltözet elég meleg – válaszolja arra a kérdésünkre, hogy mennyire zavaró az új munkaruha, abból kiindulva, hogy mi a maszk alatt is viszketünk, nem kapunk rendesen levegőt.

– Reggel bejövünk, megbeszéljük, hogy mi várható aznap, nyomozunk, hogy hogy tudnánk segíteni a járványtannak. Fertőtlenítünk egyfolytában, beöltözünk, s délig így vagyunk. A krónikus betegek, ha nagyon fontos, programálás alapján bejöhetnek. Ha mondjuk hasmenése van valakinek, és meg kell néznem, hogy ki van-e száradva, akkor is be kell jönnie, de házhoz is hívnak, akkor a kocsiban van a védőruha, s mielőtt bemennék, felveszem.

– Főleg eleinte volt nehéz. Védőruhánk se volt, csak kettő. Aztán kaptunk védőruhákat, bátorítottak a megyétől, ez nagyon jólesett. Az első két hét nehéz volt, aztán megszoktuk. Vigyázzunk továbbra is magunkra! – tanácsolja a doktornő, akivel észre se vettük, 40 percet beszélgettünk el az ablakban.

A tesztelésről is kérdezzük

– Nem is mondhatni, hogy kiújult Etéden a betegség, hanem megvolt, csak nem engedte tesztelni az embereket a törvény, ha nem voltak tüneteik. De akkor már késő! Azt kellett volna, hogy az egész falurészt lezárni, s letesztelni. De nem lehetett, mondták a megyei közegészségügytől is, mert a törvény nem engedi.

–  Most már, ha úgy látom jónak, hogy egy családot teszteljenek, akkor beleegyeznek. Most is 16 teszt készült eddig, onnan derült ki a két hordozó, de még délután jön a doktor úr, és tesztelnek másokat is.

–  Nem könnyű a tesztelés, nem voltunk erre felkészülve. Mindenki nem veheti le a mintát, mert orvos létemre, én sem tudom, hogy kell. Csak a garatból vagy három helyről vesznek mintát. Ahányszor mintát vesz a járványtanos, annyiszor át kell öltözni, fertőtleníteni stb., ha napi 20 mintát vesz, már a sok öltözködéstől is nagyon kifárad. A mintavétel a teszteltnek sem túl kellemes, mert nagyon mélyen benyúlnak az orrba és a garatba, lesz egy kis hányingered, vagy kicsordul a könnyed, de ki lehet bírni – számol be a doktornő, akit szintén leteszteltek.

Mi tudtuk előre!

Az utcán felfelé menet Julika néni meszeléshez készülődik, tesz-vesz az udvaron. A maszkban ismerősnek vél, amikor integetünk neki. Odajön a kapuhoz, és jól elbeszélgetünk. Az unokái gondoskodnak róla, visznek neki, ami kell. A gyermekei is minden este felhívják, hogy nincs-e elkeseredve.

–  Dehogy vagyok – mondom. Van elég dolgom. Magyarországról jöttem haza harminc év után az ősszel, most rendbe teszem itt a lakást, a kertet. A Jóisten irányított haza engem tavaly novemberben. Az unokák mondták, hogy mama, elég volt, jössz haza. Nagyon jó családom van. A fiamat a Jóisten elszólította, de az ő családja, és a lányom is gondoskodnak rólam. A házba nem jönnek be legtöbbször, a távolságot megtartjuk. Mind itt laknak közel szerencsére.

Akkor nem beszéltünk ennyit – mondja a néni arról, hogy a technika jópár éve nem tudott volna ennyit segíteni a kommunikációban. “Én az unokáktól, ami fontos, megtudom, híreket nem nézek, s így nagyon nyugodt vagyok”.

Rátérünk a helyi fertőzéses esetekre.

Ahol az idős ember meghalt, ott két árva kisgyerek van, számol be kérdéseinkre a néni. Az egyik fiuk meghalt, ők nevelték az unokákat, a lányom volt a kicsik óvónénije. A másik fiuk hazajött Franciaországból, s befertőzte a családot, s a papa meg is halt. Az idős ember nagyon becsületes ember volt. A lányom azt mondja, hogy valósággal sajnálja. Ők nem voltak azok a nagyon gazdagok még. Az unokám is önkéntesként vásárolt nekik élelmiszert, míg karanténban voltak, s olyan édes volt a bácsi, hogy hívta utána telefonon, hogy megadják a pénzt, beleteszik nejlonzacskóba, s a kapun átcsúsztatják. Másnap meg is halt.

A többiek pedig a temetés miatt mentek oda, s úgy kapták el. Magyar ember nem volt beteg. Itt úgy betartja mindenki a karantént, tetszik-e látni, nagyon fegyelmezettek az emberek! Én nyolc hete nem jártam ki a kapun. A doktornő is nagyon rendes, kitesz magáért. Mindenkinek elmondta, hogy mit kell csinálni, osztatott maszkot is, kesztyűt mindenkinek, házhoz szállították. Felhívott külön telefonon, hogy vigyázzak magamra az asztmám miatt. Harcoltak mind eléggé a polgármesteri hivatal is, a rendőrség is.

– Az a probléma, sokan nem veszik komolyan. Azt mondják, politika, de amikor az egész világon el van terjedve, akkor, hogy lehet politika? A szomszédban van egy százéves néni. Ő megért mindent, de hogy a templomokat is bezárják, olyant nem. Úgyhogy itt nagy a baj.

Most felszabadítják a népet, elszabadul a pokol, s majd ősszel, mikor lehűl az idő, akkor lesz itt nagy a baj, én úgy képzelem. Az én unokám orvos, ő azt mondta, hogy itt, Romániában világraszóló nagy probléma volt, mert még maszk se volt az országban.

Köt a beton

Kicsit fennebb egy férfi locsolgatja a betont, hogy kössön meg az új kerítés. Azt mondja, ejsze ne forszírozzuk a koronavírus témát. Nincsenek jobban bezárva, mint máskor, eddig se jöttek-mentek sokat, most se. A boltig vaegyszer elmennek, de kenyeret, paradicsomot vesznek csak. Egyéb megterem a háztartásban. Mindenki betartja a szabályokat. A rendőrség ellenőriz rendszeresen.

A falu Küsmöd felőli részén vannak inkább azok, akik fertőzöttek, a napokban is tesztelték őket, úgy tudja. Általában kocsival járnak vásárolni ide, a közeli üzletbe. Az ajtó elé egy gurulós hűtőt tesznek, s azon át adják oda az árut az embereknek, betartják a távolságot.

– A régi világból mi hiányzik?

– Melyik régi világ? A nyolcvanas években volt jó világ, zajlott az élet. Dolgoztunk, építkeztünk, volt erőnk, ambíciónk. Abból jó volna, ha visszajönne legalább tíz esztendő, ebből a két hónappal ezelőttiből nem hiányzik nagyon semmi – mondja.

Egyedül a magánnyal

Haladunk fennebb a Pap utcán, két csinos lánnyal megyünk szembe. Vásárhelyről jöttek haza a szüleikhez, ők nem tudnak mondani semmit, kényszerszabadságon vannak.

Vásárhelyen több fertőzött van, mint Etéden, úgyhogy nem tartanak a megbetegedéstől különösebben. Az egyikük egyébként sem hisz ebben a vírusban, szerinte ez csak politika. De ha beszélgetni akarunk, menjünk fennebb, kérdezzünk meg egy nénit, aki épp most mondta el nekik, mennyire megviseli a bezártság, és hogy nincs senkije.

Nem kell sokat keresnünk tekintetünkkel a magányos nénit. Jobbra tőlünk a kertben matat egy asszony. Ő is etédinek gondol a maszk alatt, integet, majd kijön a kapuhoz. Elmondja, nemigen jár ki a kapun, a barátnőjével találkozik csak néha. Minden nap megnézi a híreket, tájékozódik. Neki szörnyű ez az állapot. Nappal még elfoglalja magát: a kertet teszi rendbe. De esténként egyedül marad a magánnyal, a tévé sem enyhít már rajta. Alig tudjuk visszautasítani, hogy meghívjon egy kávéra. Szívesen beszélgetnénk még vele, de nem mehetünk be, hogy egyikünk egészsége se kerüljön véletlenül se veszélybe.

Alig köszönünk el, öltözete alapján egy gábor férfi jön szembe.

Mit kell mondjak? Nem volt beteg senki se

– kérdezi, amikor felsorolom, honnan jöttünk, s hogy a koronavírusról akarunk érdeklődni. Tőle is vettek mintát, a határon tesztelték. Egy órát kellett várni, s kijött, hogy negatív. Sopronból jött haza április 20-án. – Mondták, hogy papírt kell írni, ha kimegyünk, távolságot kell tartani. Most is van nálam – vesz ki a zsebéből egy összetűrt papírlapot.

Tudja, hogy néhányan kórházban vannak a közösségből, hogy péntekig (május 15.) bent lesz a néni, s a többi asszonyt is engedik ki hamarosan, de nem volt beteg senki se, állítja. A néninek is vérnyomás problémája volt.

Lent és fent is van egy-egy karanténos ház, mutat kérdésünkre az utca két elágazására. Még nem szabad egymáshoz menjünk közel, s utána se lesz jobb – mosolyodik el a bajsza alatt, majd elköszön.

Palotások, franciák

Ha nem Etéden lennénk, nehezen döntenénk el, hogy felújított kastélyt látunk a távolban, vagy egy újonnan épült palotát. Feldúlt férfi lép ki a cifra épületből, mellette barna szemeivel valósággal átnéz a vesénken is egy fényesre fésült hajú kisfiú. A kerítés két oldalán állva beszélünk.

Azt mondja a férfi, amikor a tárgyra térünk, hogy ők nem betegek, nincs itt semmiféle vírus, csak a polgármester s a doktornő találták ki. A férfi, aki odafenn meghalt, már 5-6 éve beteg. Már Franciaországban agyvérzése volt, kilenc hónapig nem is élt, kómában volt, most azt mondják, vírus, közben nem volt igaz. A fiát is bevitték, az se volt vírusos. Írta az újságban, de nem volt igaz. Olyan dolgot csináltak itt a polgármester s a doktornő, hogy vírus van, közben nem volt igaz. Most volt kettő, ismeri el, mikor a két sógórnőt említjük, de akkor nem.

Hamar kiderül, hogy azért dühös a Gábor Károly nevű férfi, mert hazajöttek a fiai, s megbüntették őket régi pénzben kétszáz millióra. Szerinte igazságtalanul, „mert 18-án jöttek bé a fiúk”, s 25-én a törvény.

– Be akarjuk perelni őket, csak tűnjön el ez – jelenti ki harciasan, hogy Bukarestig mennek az igazukért, ahol vannak ismerőseik, s nem az itteni hatóságoknál tiltakoznak, mert az itteniek összejátszanak.

– De nem fizettük ki. Ilyen törvényt… Azt csinálnak, amit akarnak. Azért, mert más nemzetség vagyunk. Fajgyűlölők… Nekem van ismeretségem Bukarestben, fel akarom jelenteni a doktornőt.

Megáll a rendőrautó, tisztes távolságtartásra kérve felszólít, mutassuk be igazolványaink. Figyelmeztet, hogy viseljük a maszkot, és tartsuk a két méter távolságot az emberektől. – Tudják, vannak, akiknek nincsenek tüneteik, vagy akik visszautasították a tesztelést… – indokolja.

Gábor Károly fel van háborodva, hogy nekik nem szabad kijárniuk, mások jöhetnek-mehetnek: Mi nem iszunk, kocsmába nem járunk, nem lopunk, nem verekedünk, másnak bajt nem csinálunk, rendes emberek vagyunk, mint más…

Már bánja, hogy miután a Bánátban, majd Magyarországon laktak évtizedekig, hazaköltöztek az ősök falujába.

– Interjút kell adjak, hogy milyen viseletes ez az Etéd. Mit csinálnak? Csak lopják az erdőt. Ezzel együtt, né, ő a paznic – int a rendőrautó fele.

Máma rajtam, hónap máson –

mondja nagy hangon egy asszony, s kiabál, hogy őt ne fényképezzük le, mert a férje féltékeny. Odaüt, s van 10 gyermeke. A házat se, mert csúnya, szegényes. Többen állnak asszonyokul a kapuban, beszélgetnek, sepregetnek, egy fekete ruhás van közöttük, kiderül, az elhunyt férfi felesége.

A másik asszony megtámogatja az előzőt: – A férje részeg, ne fényképezgesse az asszonyát, mert megharagszik. Azt tanácsolja, menjünk ki a másik falu végére, a vágásba, ahol a szegény cigányok vannak, azt nézzük meg. El akarnak minket ijeszteni innen: a gyermekek, akik addig a tornác alatti fotelekben mobiloztak, a kapuhoz szaladva kiabálják, hogy: Hamar menjetek el, itt vírus van, el fogjátok kapni!

A rendőrautó egy teherautó sofőrjét igazoltatja a faluból kivezető úton, majd az asszonyokat kéri, hogy menjenek be. Utána mi következünk: ne hívjuk ki az embereket az utcára, mert meg kell büntetnie őket. –  Mondjuk, hogy rendben van, eddig se hívtunk ki senkit, itt voltak az utcán, mikor jöttünk.

– Maguk ezt mondják, ők mást… – értjük meg, hogy ránk van fogva, miért is vannak papír nélkül az utcán.

Itt nincsen beteg, nem találkoztunk ilyesmivel – mondja egy másik asszony. Gondolták, hogy van, (érti a hatóságokra – a szerk.) de nincs, most hozta fel az eredményeket a rendőr, nincs egy órája. Kérdezze meg a doktornét. Vagy néma? Járnak vásárolni Keresztúrra az urával időnként, de félnek ők is, még a gyermekeket se viszik.

Fennebb egy lány húzza az udvaron a kútból a vizet, az ő nagymamája az asszony, akit bevittek múlt szombaton a kórházba, árulja el kérdésünkre. Nagy volt a vérnyomása, nem érezte jól magát, és akkor kihívtuk a mentőt, s akkor kijött az eredmény, hogy van koronavírusa. Már öreg, 78 éves, fájt a szíve – mondja.

Hatan laknak itt, tőlük, a családtól is vettek mintát, negatív lett az eredmény mindenkinek. Az ő nénjei a fiatalasszonyok, akiket még elvittek a másik, lenti házból. Rokonok azokkal is, akiket elsőként diagnosztizáltak, az apja unokatestvérei. Temetésre nem szabadott menniük – tudjuk meg, és megkér, őt ne fényképezzük le.

Keressük a polgármestert telefonon, a hivatalnál nincs mozgás.

Etédnek már évek óta nincs választott polgármestere, az ANI által összeférhetetlennek talált Szőcs László után még ketten próbálkoztak a helyettesítésével: Nagy Endre és Szilveszter Attila, de féléven belül mindketten feladták.

Most Tiboldi Elek a megbízott polgármester, neki jutott a feladat, hogy a járvány alatt intézkedjen. Nem tudunk találkozni vele, Siménfalvára, majd Betfalvára kellett mennie, mondja délelőtt telefonon. Délután is hívjuk, hogy visszaért-e, tudunk-e találkozni. Azt mondja, dolga van még, de személyesen is csak azt tudná mondani, amit telefonon: hogy írjuk meg,

az etédiektől nem kell félni. 

Nem is érti, miért csak Etédet írják ki a médiába (az addigi települések, Udvarhely és Csíkszereda is ki voltak – a szerk.), az etédieknek emiatt rengeteg kellemetlenségük van: sajnos még az egészségügyben is vonakodva fogadtak vagy 4-5 etédi embert, vagy az árut nem hozták ki, olyan is volt, hogy a szomszéd faluban, Firtosmartonosban lepakolták, hogy oda menjenek érte az etédi kereskedők. Nem elég, hogy a medvék támadtak, a vírus is támad. Biztos, hogy ha egyebütt is vizsgáltak volna, ott is lett volna pozitív. Etéd nem lepratelep, ezt írják meg! Etédről csak jót írjanak – kér a doktornő s a polgármester is.

Járkálunk még egy kicsit a falu között, alig jár valaki az utcákon. Benézünk még egy üzletbe, az eladón kesztyű, maszk, előtte plexiüveg, de nem akar nyilatkozni. Az egyik gyógyszertárból is eltűnik érkezésünkre az eladó, pedig 5 perce mg ott volt – nem tudjuk, minket kerül-e, vagy dolga van. Álldogálunk egy ideig a pultnál, aztán távozunk. Olyan a hangulat, mintha egy átlagos nyári napon déli sziesztáját töltené a falu.

A tetőn rohammentő emlékeztet, hogy nincsen mégsem „békeidő”: a mentős azért állt meg, hogy beöltözzön a speciális ruhába. Valakinek tünete volt, küldték Csíkból, hogy be kell vinni a kórházba.