Nyakunkon megint az érettségi és ez egyet jelent: elindult a kegyetlen hajsza a jegyekért. Mert ha belegondolunk, az egész érettségi erre redukálódott: hogy ki hányast kapott, vajon átment-e, netán bejut-e az egyetemre. Erre a szempontra görcsöl rá diák, szülő, tanár, és még a szomszéd Mari néni is – akinek szerencsére már nincs hozzáférése az eredményekhez (mert hanem hamarabb tudná, mint maga a diák). A verseny mégis legfőképpen az iskolák közt látszik évről évre kiéleződni: melyik adja a színtízes tanulót, hol nagyobb az átmenési arány, az átlagmédia. Erre repül rá a média is, ezt díjazza az iskola, a város, az ország. 

Dicsőség és szégyen falára degradálódott

az az érettségi, amely eleve diszkriminatív, hisz hogyan is lehetne ugyanazt az elméleti szintet megkövetelni egy-egy elméleti és egy szakiskolában (értsd: gyakorlati) végzett diáktól? Meg aztán miért is kellene egy autószerelőnek készülő diáknak szépirodalmat elemeznie? Vagy miért kellene egy bölcsésznek mátrixot oldania?

Szülők, tanárok, az iskolák évről évre belehajszolják a diákokat – és ők is magukat – egy olyan kényszeres megfelelésbe és bizonyításba, amivel valójában ők maguk sem értenek egyet – sem szakmailag, sem erkölcsileg. Főleg olyan körülmények között, hogy az érettségin már régóta nem múlik szinte semmi. A magánszférában már nem a diplomát keresik, hanem a szaktudást, akár diploma nélkül is, az egyetemeken pedig szép lassan háttérbe szorul az érettségi átlag. Mert rájöttek, hogy az nem jelent semmit, nem fedi a valóságot. Hogy nem ezen múlik az érvényesülés.

Ennél hamisabb mutatót nem is követhetnénk.

Mert mit tükröz a színtízes átlag? Azt, hogy valaki zseniálisan tudja használni az eszét és problémamegoldásával majd helytáll a sokat idézett nagybetűs életben? Vagy inkább azt, hogy untig be tudta gyakorolni a típusfeladatokat – de ha nem azt kapja, kétségbeesik – meg be tudott magolni tíz-húsz tételt? Hogyan jutottunk el oda, hogy minden érettségizőtől az egyenlőség álságos nevében azt követeljük meg, hogy bölcsész szintjén vágja a nyelvtant, a szakirodalmat, hogy egy vegyészmérnök szintjén tudja a kémiai folyamatokat, hogy egy laboráns szintjén értsen a biológiához? Tényleg ez az érettség jele? Kétlem. 

Nem mindenki akar és kell bölcsész legyen, se történész, se matektanár, se biológus. Az biztosan nem árt, ha minden diáknak van egy általános műveltsége, de az óriásira és fölöslegesen részletesre duzzadt tananyaggal épp annak elsajátítását gátoljuk meg! Mire kiesnek az iskolapadból, hiába két lábon járó lexikonok, ha nem hasznos az a tudás, amit szereztek. Hisz valójában nem érti, amit olvas, azt se tudja, mikor kell metszeni a fákat, és hogy a mofettában nem szabad elaludni. Csak azt, hogy a tanára mit gondol Balassiról meg Danteról, hogyan zajlik a fotoszintézis, meg milyen kötések tartják össze a sósavat.

Az érettség számomra azt jelenti, hogy képes-e tovább tanulni, netán el tud-e helyezkedni, neadjisten vállalkozni. Tud-e önéletrajzot írni, tud-e (jól) keresni az interneten, tartani a lépést a folyamatosan megújuló technológiával (pl. AI), és megszerezte vagy sem azokat a soft skilleket, amikre a leendő munkatársakkal, főnökkel, kliensekkel – vagyis az emberekkel – való interakcióhoz szüksége lesz – mint az asszertivitás, a reziliencia, az időbeosztás, a felelősségvállalás, a határok felállítása stb. Az érzelmi intelligenciával ki foglalkozik? Mert az iskola biztosan nem, maximum pszichológia órán. Majd ha ezekre a hiánycikkekre, vagyis a lényegre fektetik a hangsúlyt a közoktatásban, és lennebb engedik a tudásfetisizmus lécét, akkor majd valóban érettséginek nevezhetjük azt a vizsgát, amely a középiskolás éveket zárja. 

De a változáshoz az nem elég,

hogy ezt már mind tudjuk, és egymás közt elkeseregjük egy kávé, egy sör mellett. Azt is tudjuk, hogy nem elég hangosan kimondani sem. Hisz évente megjelenik legalább öt ilyen írás az erdélyi magyar sajtóprérin, és még több kiáltó szó a közösségi médiában. Ezek a hangok valahogy mégsem jutnak el a döntéshozókig, nem ütik meg az ingerküszöböt azokban az irodákban, ahol úgy viselkednek, mintha szorongó és szétesett diákot, tanárt, szülőt soha nem láttak volna. Ide már több kell az állandó suttogásnál és az időnkénti felkiáltásnál. Szeretném látni egyszer azt a kritikus tömeget, amely azt mondja: elég volt! Szülőt, tanárt, diákot, összefogva az értelmetlen jegyhajsza ellen, hogy legalább a következő generációkat felszabadítsák e fölösleges teher alól.