Az orosz-ukrán háború kapcsán nehéz eligazodni: nem a hírek hiánya, hanem a túl sok információ nehezíti az informálódást, a rengeteg hír között sok a félinformáció, a már régi adat, a kimondottan hamis hír, illetve nehéz megállapítani, hogy mi fontos és mi nem.

Heti háborús figyelőnk ebben próbál segíteni az olvasónak, igyekszünk a fontosabb részletekre fókuszálni, és kontextusban kezelni, hogy mi is a jelentése ezeknek.

Kezdésnek tekintsük át, hogy tart most az invázió: a médiából azt hihette volna az utóbbi időben az ember, hogy nagyrészt statikussá vált a front, majd hirtelen indultak meg az ukránok – már ha eljutnak ide a haladásról szóló hírek.

De az elmúlt időszak legfontosabb mozzanatai nem területben mérendőek. Az ukránok, a gyakorlatilag észrevehetetlen „nagy” tavaszi orosz offenzíva után módszeresen dolgoztak azon, hogy kulcspontokon megsemmisítsék az oroszok lőszer- és üzemanyag raktárait. Emellett orosz földön is számos tűzeset, vasúti kisiklás, robbanás (például Luhanszkban) ért fontos létesítményeket.

A háborúk fontos eleme, hogy ha valamelyik félnek rengeteg erőforrás (katona, páncélos, lőszer, védelem) is áll rendelkezésére, de ha lokálisan a másik fél ismételten felül tud kerekedni, akkor a csatákat a felülkerekedő nyeri. Ha elég sok ilyen helyi ütközetet tud megnyerni, akkor sokkal nagyobb ellenfelet is térdre tud kényszeríteni. Nem kell megsemmisíteni az ellenfelet, elég, ha sikerül meggyőzni, hogy nem érdemes folytatni a háborút – így tudnak jóval kisebb seregek, védők és gerillák győzni sokkal nagyobb és erősebb ellenségek felett (például Afganisztán a szovjetek és az amerikaiak ellen).

A metodikus, logisztikát kiiktató ukrán módszerrel szemben az oroszok teljesen másra fókuszálnak. Mindkét fél a háború elejétől követi a saját harcmodorát, különböző intenzitással, és láttuk, hova vezet az orosz módszer: elsőre látványos haladás Kijev, vagy mondjuk Harkiv irányába, de aztán látványos elakadás és visszavonulás következik.

Ennek fő oka maga Valerij Vasziljevics Geraszimov, aki január óta újra az Ukrajnában harcoló orosz egyesített csapatok parancsnoka, aki ugyan nem kompetens a legtöbb elemző szerint a katonai stratégiában, de nagyon lojális Putyinhoz, és

elsődleges célja a látványos sikerek produkálása. 

Ezért az orosz erők fő fókusza egyszerűen a területszerzés. Az, hogy ennek mennyi értelme van, melyik területekért érdemes embert áldozni, melyikeket kellene inkább átadni, vagy melyik terület elfoglalása milyen hasznot hoz a nagyobb képben, már nem igazán számít az oroszoknak. Emellett a nehéz döntéseket gyakran addig halogatják, amíg már csak rossz opciók maradnak számukra.

És ez a magyarázat Bahmutra is – a Nyugaton rengetegen nem értették, hogy az ukránok miért vállalják a relatív nagy áldozatokat a stratégiailag nem fontos városért. Lévén, hogy nem igazán van nagy stratégiai szerepe, és mögötte újabb erős ukrán védvonalakba ütköznének az oroszok, sok elemző szerint fel kellett volna adni Bahmutot, amely már hónapok óta folyton, az ő szemükben, „legfennebb két hétre van az eleséstől”.

Az ukránok viszont ismerik, hogy kikkel harcolnak, és egyre inkább úgy tűnik, hogy nem pusztán az orosz erők lekötése és véreztetése volt a fő haszon (amely egyébként kiválóan bevált), hanem az is, hogy az oroszok nem tudtak győzelmet kiáltani és a védekezésre koncentrálni. Ehelyett folyamatosan pazarolták az erőforrásaikat, míg az ukránok spóroltak a nyugaton képzett katonáikkal és a nyugati fegyverekkel.

Közben Bahmutban új takitkákat is alkalmaztak, például az épületeket, amelyekből kivonultak, és tudták, hogy a Wagner örömmel veszi át őket (előnyös magasságuk vagy pozíciójuk miatt), aláaknázták, majd a megfelelő időben robbantották fel.

Közben pedig a Nyugat még nem unta meg az ukránok támogatását 

– amint Bahmut elesése is folyton két hétre van, úgy az „Ukrajna-fáradtság” is folyton 1-2 hónapra van a jövőben. Tavaly nyáron az első őszi falevél volt a határidő. Majd az első fagy. Majd az első januári, komolyabb hideg. Majd a tavaszi végetesen kimerült gáztárolók – és most, májusban, nemhogy a gáztárolók rekordszinten állnak telítettségre, de a gáz ára is kétéves rekordot dönt. A gáztárolók európai átlaga 56 százalék volt áprilisban – viszonyításképp az 5 éves átlag 34%. 67 milliárd köbméter gáz helyett 34 milliárdra lesz szükséges a telítettséghez, és várhatóan még csökken a fogyasztás.

A gáz ára pedig, amelyet már a háború előtt jóval kezdett emelkedni (például a termelés visszafogásával) az Orosz Föderáció, két éve először újra normális intervallumban mozog: megawattóránként 30 euró az  irányadó holland TTF gáztőzsdén. Ez nem pusztán nekünk, a fogyasztóknak jó hír, de az orosz gázfegyver visszafele elsülésének legrosszabb forgatókönyve Putyinnak. Ugyan még rengeteg pénz áll a rendelkezésére a befagyasztott összegeken kívül is, de egyáltalán nem az volt a terv, hogy egyre nagyobb kiadások és egyre kevesebb bevétel legyen.

És végül, de nem utolsósorban, nemhogy nem unták meg a nyugatiak az ukrán szabadságharcot, de új fázisba is lépett:

a szemérmes amerikaiakkal szemben a britek leszállítottak május tizenkettedikére Ukrajnának több Storm Shadow cirkálórakétát, amelyekkel 250 km-re is tudnak lőni az ukránok.

A nyugati tankok leszállítása is így indult, meg a Patriot légvédelmi rendszeré is: először eszkalációra hivatkozva bejelentik, hogy márpedig egyet sem küldenek; majd azt mondják, hogy szívesen küldenék, de hát nem képesek az ukránok megtanulni a működtetést, úgyhogy minek; majd logisztikai kihívásokra hivatkozva nem, de azért ebben a fázisban már kezdik képezni az ukránokat; majd valaki, (például Nagy-Britannia a Challenger tankok és most a Storm Shadow rakéták leszállításával) kinyitja ezt az ajtót, és rövidesen utána Putyint izzasztó számokban küldenek fegyverzetet.

A végső fázis pedig az szokott lenni, hogy kiderül, az ukránok nemhogy megtanulják kezelni a fegyvereket, de elképesztő megoldásokat találnak ki. Például tutajokra tették a tarackokat, és úgy lőtték az oroszokat, akik azt hitték, biztonságos távolságban vannak a Kígyók-szigetén, vagy sikerrel lőtték ki Patriotokkal a túldicsért Kinzsal rakétát.

De még ennél is beszédesebb, hogy a diktatúrákkal szívesen üzletelő, de eddig az ukránokkal kiemelten szemérmes németek is rájöttek, hogy mi fogja gyorsítani a háború menetét és menteni az emberi életeket, és május 13-án nem kevesebb, mint 2,7 milliárd euró értékű katonai csomagot jelentettek be – a humanitárius segélyek jók, de nem mentenek meg a gépfegyvertől, a becsapódó rakátétáktól vagy a tankoktól.

És mindeközben az ukránok úgy foglaltak vissza Bahmut körül 20 négyzetkilométert, amelyért hónapokat vérzett a Wagner, hogy közben egyáltalán vagy alig mozgattak meg nyugati tankokat. Napok alatt haladtak annyit, amennyit az oroszok hónapok alatt, mert előkészítették a csatateret, és ésszel harcoltak.

Ugyanakkor az oroszok morálja nagyon alacsony, 

és egyre több orosz megadást meg elmenekülést regisztrálnak az ukránok – nem csoda, egy élelmileg és lőszerileg rosszul ellátott, alkoholizmussal és korlátlan erőszakossággal küzdő fegyelmezetlen sereg egyszerűen nem tud úgy harcolni, mint egy jól képzett, jól ellátott és fegyelemre ügyelő ellenfél.