Mit üzennek a székelyderzsi harangok? Hivatásáról, a Jégverés-napjáról, családi örökségéről kérdeztük Kovács Zitát, a székelyderzsi harangozót.
fotó: Gál Barna
Gyermekkoromban rendszerint az életünket a harangszó rendezte, most is látom magam előtt a mezőn dolgozó nagyszüleimet, ahogyan megállnak egy pillanatra, kezüket összetéve az égre tekintenek, „édes Jóistenemet” suttognak. Emlékszem a mise előtt a második harangszóra is, amikor illett úton lenni a templom felé, ha nem akart az ember elkésni. Emlékszem az esti harangszóra is, ami a falusi embernek megálljt parancsolt, a gyermeknek pedig utat mutatott hazafelé. Megdöbbent, ha arra gondolok, mikor hallottam utoljára a harang szavát a hétköznapok pörgésében, mikor álltam meg tudatosan én is egy kis időre, hogy tudomásul vegyem az üzenetet.
Mert kimondott törvényszerűsége volt az Isten és ember kapcsolatának, ami sokunk mindennapi valósága volt. Ezek a gondolatok járnak a fejemben, amikor a székelyderzsi harangozóval, Kovács Zitával leültünk egy fél órányira beszélgetni hivatásáról, édesapjától kapott örökségéről. Amikor megszólalnak a székelyderzsi harangok, akkor ő áll a toronyban, általa hívja imádkozni és figyelmezteti a népét az Úr.
Az Oroszhegyiek elsőbbséget élveznek
Érdekes történetet, mesebelinek tűnő szájhagyományt oszt meg velem Zita az Oroszhegyi családról, akiknek előjoga van a harangozói állás betöltésére, ha más is jelentkezne.
– Azt mondják, hogy régebben a férfiak télen a havasokba jártak fáért, az oroszhegyi részen egy árva gyermeket találtak a helyiek, akiket magukkal hoztak a faluba. A gyermek itt nevelkedett, nagyobb korában a pap szolgájává és bizalmasává vált, rábízták a gondnokságot, ő volt a harangozó is. Mivel Oroszhegyen találták, az Oroszhegyi Ferenc nevet kapta is. Úgy mondják, három évszázadon keresztül ez a család volt a harangozó, mikor már nem volt utánpótlás, más is elvállalhatta az állást. Ha többen jelentkeznek harangozónak, nekik mindig elsőbbségük van, erről írás van az egyháznál – kezdi a történetet Kovács Zita, akinek édesapja István Ferenc bácsitól vette át e nemes hivatást egy szilveszter alkalmával.
Tizennégy éven keresztül szolgált a derzsi unitárius egyháznál édesapja, aki lányát is gyakran elhozta a templomba, itt segítkezett a szülőknek templomtakarításban, virágok locsolásában. Konfirmálása óta kötődik az egyházhoz, ebben nőtt fel, ezt tartja természetesnek.
– Nyolc éve vagyok harangozó, annak örvendek, hogy mióta ellátom ezt a szolgálatot, nem verte el a jég a derzsi határt, édesapám is erre volt a legbüszkébb – ennek nagy jelentősége van a helyi köztudatban élő „Jégverés-napja” miatt is.
„Amíg meg nem ünneplitek, nem lesz új kenyeretek”
Minden június utolsó szombatja tilalmas napnak számít a faluban, gyászünnepnek, amikor a falu népe nem dolgozik. Az 1800-as évek elején hét ízben is úgy elverte a határt a jégeső, hogy zöld zabot arattak a helyiek, nem volt mit enni.
