Tudtátok, hogy ha a marosvásárhelyi színház felvonójában bennereked a műszak vagy a színészek, Udvarhelyről kell hozzájuk szerelőt hívni? Bizony. Ezt és még sok más egyebet, de leginkább Petőfi Sándor keveset tárgyalt elbeszélő költeményének, Az apostol cselekményét és viszonyrendszereit tudtuk meg Simon-Boglárka Katalin színésznőtől az előadás során. A narrátor szerepében Simon Boglárka egyfajta idegenvezető-ceremóniamesterként visz át minket a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház alagsorában és a főszereplő Szilveszter igencsak borús és dickens-i, ám annál több lázadással és polgári engedetlenséggel teli életútján. Az alkotók „jobb híján” sétálószínháznak nevezik az alternatív terekben játszódó, a Petőfi emlékév apropóján létrejött előadást, amit ugyanakkor
beavató színházként is értelmezhetünk:
nemcsak a színház rejtett, a közönség számára ismeretlen és korántsem veszélytelen zugaiban járunk-kelünk fejlámpával, hanem érintőlegesen bár, de a színházi produktum (az előadás) létrejöttéről, az irodalomtörténeti kontextusról, és természetesen Petőfi Sándor antihőséről, a meg nem alkuvó Szilveszterről is használható tudást szerzünk a másfél óra alatt.
Simon-Katalin Boglárka
Fotó: Metz Balázs
Bélai Marcel fiatal rendező formai elképzelése illeszkedik Az apostol főszereplőjének, Szilveszternek a perspektívájához, aki bár nem feltétlenül az „egérlyukból” nézi a világot, a társadalmat, amelynek része, de meg- és kivetettsége ugyanolyan keserűséget, elszigeteltséget és kiábrándultságot eredményez, mint Dosztojevszkij névtelen elbeszélőjénél. Leginkább tettvágya élteti, lendíti túl Szilvesztert a nehézségeken, és abbéli hite, hogy
a status quo megváltoztatható,
amennyiben az emberek (a nép) szívében felgyullad az Istentől ajándékba kapott, eredendő szabadság iránti vágy. Petőfi művében Szilveszter folyamatosan ehhez az „istenadta” joghoz tért vissza, ahányszor összetűzésbe kerül a hatalom világi vagy egyházi képviselőivel: arra hivatkozik, hogy mivel Isten előtt minden ember egyenlő, ember nem lehet embernek ura a földön sem. A földalatti színházi terek, amelyek a lakatosműhelytől a különböző funkcionális és használaton kívüli zegzugokon, folyosókon át a színház Underground Termébe is elérnek, egyrészt Szilveszter életének hánytatottságát, sodródását pontozzák le, másrészt mindvégig ébren tartják azt az érzetet, hogy ebből a sorsból, bármennyire is drukkolnánk, hősünk számára nincs kitörés.
Simon Boglárka-Katalin fesztelen házigazda, könnyen vált Petőfi eredeti sorai és a mai köznyelv regiszterei között, hol civilebb önmagaként, hol a szentimentális, igencsak lendületes narrátor hangján szól hozzánk. A gyermek Szilvesztert az üde és energikus Berencsy Martin alakítja, aki bár árva és rendszerint megalázott, ápolja magában az emberséget és a szabadságba vetett hitet. Szilveszter kézről kézre kerül az őt kihasználó felnőttek világában: Nagy Dorottya bőr alá mászó, boszorkányos koldusasszony kéregetésre kötelezi a gyermeket, s éhezteti, hogy többet hozzon a házhoz. Benő Kinga csillogó, ám ötletmentes trófea-anyaként (jelmezek: Olti Angyalka) később azért fogadja fel házához az ifjú, értelmes Szilvesztert, hogy legyen valaki, akit fia, Tamás Fábián Család rendszeresen rekcumozhat. A legénnyé serdülő Szilveszter azonban egyszer csak besokall és visszaüt, s ahogy az a népmesékben lenni szokott, onnantól le is út, fel is út. A házi tanító (Simon Katalin-Boglára) ad neki útravalóul egy köteg pénzt, hogy tanuljon, tanuljon, tanuljon, s boldoguljon az életben.
Egy kis irodalomtörténeti kitekintő
Az apostol mint irodalmi mű maga is hánytatott sorsú volt: Petőfi halála után tilos volt írni, beszélni róla, a teljes, cenzúrázatlan szövegváltozat csupán 1870-ben jelent meg. Jókai Mór „idegen valami”-nek nevezte, ami nemcsak a konszenzuális Petőfi-képhez nem illeszkedett, de Jókai a hőst sem tartotta magyar észjárásúnak, „nem a mi vérünk”, írja. Az apostol egy meglehetősen depressziós, borongós darab, folyton folyvást a rab- és siratóénekek hangulatát idézi. Petőfi személyes politikai kudarcainak számlájára is írható ez: közvetlenül a mű megírása előtt követnek jelöltette magát Szabadszálláson, azonban „kampányszövege”, a kortes beszéd kudarcba fulladt, feleségével, Szendrey Júliával szinte menekülniük kellett a helyszínről. Petőfi nevetség és gúny tárgyává vált, a forradalom már leverve. A nép erejében, lelkületében és törekvéseiben totálisan csalódva írja meg 1848. júniusa és szeptembere között Az apostolt.
Németh B. Kristóf
A mű újrafelfedezése, amint azt Margócsy István irodalomtörténész recepcióesztétika fókuszú tanulmányában olvashatjuk, Illyés Gyula (enyhén) rajongói olvasatától datálható (Petőfi Sándor, 1936): „Illyés véleménye megnyitotta az utat a marxista irodalomszemlélet (vagy talán inkább: a szocialista kultúrpolitika?) számára – az 1950-es évektől kezdődően nagyon sok szempontból az ő Petőfi-képét továbbfejlesztve építették ki azt a Petőfi-modellt, mely elsődlegesen a társadalmi problémák haladó megoldása iránt érzékeny költészet preferenciáira épült, s melyben aztán központi szerep jutott Szilveszter pozitív forradalmárszerepének.”
Visszatérve a mába,
erre a kis irodalomtörténeti kitérőre azért volt szükség, mert Kiliti Krisztián és Szabó Róbert Csaba átiratában Petőfi elbeszélő költeményének adaptációja is inkább a társadalmi fokúszú értelmezést kínálja fel, mintsem például a transzcendenssel való kapcsolatét, ami az alapműben rendkívül hangsúlyos (elég csak a Jézus-Szilveszter áthallásra, a vallási konnotációjú címre, és a főszereplő mártírhalálára gondolni). Petőfinél Szilveszter legmélyebb bukása abban is áll, hogy az egykor dicsőített, felmagasztalt Istent átkozni kezdi kiábrándultságának mélypontján. Hitéletében is megbicsaklik, nemcsak családapaként és a közösségben felelősséget vállalt szószólóként.
Az immár felnőtt, férfivé és apává érett Szilveszter (Németh B. Kristóf) ebben az előadásban a társadalmi hierarchiák szétrobbantásán dolgozik, legyen szó akár leendő feleségének (Renczés Viktória) nemesi származásáról, akár a hatalmi pozíciónak örvendő papságról és királyságról (az apa-ispán szerepében Tollas Gábor meg is indokolja e lázadást). Szilveszter fejére – aki főleg a költemény és valamennyire az előadás végére is inkább antihőssé torzul – „a kastély s a parochia” is átkot szór, és hiába a fiatal férfi próbálkozása, lázadása, meg nem alkuvása és nekifeszülése,
végül pont szeretett ideálja, a nép végez vele.
A Bélai–Kiliti–Szabó adaptáció már az elején olyan kérdéseket feszeget, hogy vajon a színházban hosszú órákon át dolgozó műszaki munkások meg tudják-e engedni anyagilag, hogy családjukat a fenti pompába, a nagyterembe elvigyék előadásra. Vagy hogy milyen szerepet vállal egy színházi alkotás folyamatában és estéről estére való megszületésében a súgó (Tóth Katalin), a fény- és a hangtechnikus (Ádám István és Oláh Vince), és mikor kapnak ők tapsot egyáltalán. Hát például ebben az előadásban! A folyosón egyszer csak, Németh B. Kristóf kérésére nagyon hangosan megtapsoljuk a súgót, aki tíz éve segíti a színészek munkáját. Majd az Underground Terem poszt-partyhangulatában a technikusokat is tapssal jutalmazzuk, mert megteremtették nekünk szép és hatásos illúzióként a rögtönzött diszkót (God is a DJ, énekli Benő Kinga, ahogy előtte tette a Faithless).
Ezek a színházi gesztusok Szilveszter történetének szellemiségében egyrészt a gazdasági determinizmust, másrészt a színházi alkotófolyamat demokratikusságát villantják fel, mint potenciális kapcsolódási pontot, korszerűsítési fogodzót. Mert lehet, hogy nekünk 2023-ban nincsenek királyaink, de vannak igazgatóink, és vannak közöttünk tátongó, mély gazdasági szakadékaink is.
És mit jelent mindez színházilag?
Az előadás közvetlensége, a negyedik falat következetesen megtörő kiszólások, a nézőket is bevonó versolvasás élővé teszik a produkciót. De az előadás néha kapkod és igen-igen szaggatott, emiatt kissé érintőlegessé és végül katarzisnélkülivé válik Szilveszter elkerülhetetlen bukása. Az apostolban azonban vannak erős, magukba szippantó pillanatok: például amikor a szerkesztő-nyomdász szerepében Kovács Botond a vesztesek nyugalmával felvilágosítja Szilvesztert, hogy hogyan is működik voltaképp a cenzúra, vagy amikor a férfit gumibottal ripityára verő őr (Tamás Fábián Csanád) erőszakos tette után ugyanúgy fütyürészik tovább, mintha mi sem történt volna. A keserves, szánalmat és együttérzést kínáló színházat kereső néző azonban egy kicsit étlen marad.
A felnőtt, színházilag edzett vagy legalábbis jártasabb közönség számára kevesebbet nyújt Bélai Marcel rendezése, mint azoknak, akik színházi ismereteik elején járnak. Megválaszolatlanul maradnak olyan kérdések, hogy mit is gondolunk ma, most, Erdélyben a szabadságról, hogy milyen kompromisszumokat köt például egy író vagy egy költő a függetlenség oltárán, és az sem egyértelmű, hogy miként vélekedik a rendező Istenről, a modern ember Istennel való viszonyáról. Ezek olyan sarkalatos kérdései az alapműnek, amelyeket egy elmélyültebb színházi kontextusban sajnos nem tárgyal az előadás.
De ez nem feltétlenül baj.
Az apostolban mint beavató színházi előadásban rendkívüli potenciál rejlik: a stáb hozzájárulásával és rugalmasságával egy könnyen turnéztatható előadásról van szó, amihez roppant izgalmas színház- és irodalompedagógiai foglalkozásokat lehet komponálni. A fiatal közönség, a kamaszoktól egészen az egyetemistákig számos beszédtémát fog találni az előadásban, akár az alternatív alkotói folyamatokról, akár a színház mint intézmény működéséről, akár a műértelmezésről legyen szó. Tanároknak mindenképp javasolnám, hogy olvastassák el a diákokkal előre Az apostolt, mert a költemény amúgy is sajátos időkezelése az előadás változatos térhasználata miatt nehezebben követhető azoknak, akik nem ismerik a művet.
Vilhelem Barbara
És az is vita tárgya lehet, hogy Petőfi utópisztikus zárlatát miért cserélte le egy avantgárd siratóra (zeneszerző: Boros Csaba) az alkotócsapat.
