Ha nélküle is lehetsz milliomos, vagy politikus, sikeres és gazdag. Vagy talán maradt bármi más értelme?

Fotó: SZABÓ APOR

Az elmúlt öt év leggyengébb érettségijén vagyunk túl, az átmenési arány Hargita megyében most is jóval az országos arány alatt. A vizsgázók fele megbukott, legtöbben a román és a matek miatt, még többen a szakközépiskolákban. Nincs is már ebben semmi meglepő, csak beigazolódott a papírforma. Nem is kell oktatási szakértőnek lenni ahhoz, hogy lássuk, tudjuk, mi a baj.

Mert matekból még mindig deriválunk meg integrálunk, de vajon ki tudjuk számolni, hány liter benzin kell a tengerig, vagy egy fürdőszobához mennyi csempét kell rendelni? Románból pedig még a román diák sem biztosan érti, hogy mit akart a költő, de legalább tud hasalni valamit az esszénél. Nem úgy mint az átlag magyar diák, akit arra sem tanítanak meg, hogy a sofőrvizsgán tudjon válaszolni a rendőrnek, ha kérdez. Hogy ne emlegessek elbukott állásinterjút vagy üzleti tárgyalást. Szóval ugyanott állunk, mint sok-sok évvel ezelőtt. De valami mégis megváltozott.

Bezzeg a mi időnkben

Sokkal nehezebb volt, mondják a régiek. De lehetett puskázni, kontráznak az újoncok. Talán mindkettőnek igaza van, de nem is ez a lényeg. Azzal, hogy a kamerákat bevezették, és megszigorították a felügyeletet, nyomban kiderült az igazság. Hogy az érettségi egy nagy kamu volt, amin csak az nem ment át, aki nem mert lesni és puskázni. Mondhatni, nyert a tisztesség, örülhetnek a becsületesek. Sok dolog nem működik korrekt módon ebben az országban, de az érettségit újra érdemalapúvá tették. Aki tanul, nyer, aki nem, nem.

Mert végső soron még mindig a szorgalom határozza meg azt, hogy Romániában le tudsz-e vizsgázni valamiből. Nem kell agytrösztnek lenni, hogy begyakorold a típusfeladatokat az átmenőhöz, és jóval nagyobb fenék kell, mint ész ahhoz, hogy bemagold a leckéket, egy jobb jegy reményében. Sok minden megváltozott az évek során a módszertanban, de ez az egy még nem. No pain, no gain – avagy szenvedés nélkül nincs haszon.

Vagy mégis van?

Tény, hogy megcsappant az iratkozók, és megugrott a bukások száma. A „mi időnkben” még szégyen volt megbukni, fel sem merült, hogy nem sikerülhet az érettségi. Talán azért is, mert könnyebb volt kijátszani a rendszert, de inkább azért, mert kevesen voltak a bukottak, s még számon tudta tartani őket a közösség. Most, hogy ilyen sokan vannak, veszített a jelentőségéből, a franc se követi már, csak a tömegjelenség miatt óbégat a közvélemény.

Sok végzőssel, szülőkkel, tanárokkal beszélgettem az utóbbi években, és nem érzek már szégyent a levegőben. Mintha belenyugodtak volna, és teljesen vállalható alternatíva lenne, hogy érettségi nélkül boldoguljon az ifjú. Ezzel csak rásegítenek azzal, hogy a kicsengetést még mindig az érettségi előtt tartják, és régi szokás szerint előre elhalmozzák ajándékokkal, teletömik pénzzel a csemetéket. Persze, fel lehet fogni ezt megelőlegezett bizalomként is, de vajon hányan tesznek eleget neki, és hányan röhögnek a markukba elégedetten, hogy mekkorát kaszáltak a nagy semmivel? Hogyan tanulnák meg, hogy bármiért is meg kell dolgozni,

ha már előtte osztják a prémiumot?

S mit kellene, hogy ígérjen, ha egyáltalán kellene, az a szülő, aki rá akarja venni a gyerekét, hogy érettségizzen? Ha nem is értük kellene megtegye, „hiszen az ő élete”, de vajon nem várhatják el tőle a sikeres vizsgát, bármilyen ellenszolgáltatás nélkül? A „mi időnkben” nem vittek el nyaralni, az volt a büntetés, addig is tanulni kellett őszre. A gyengébb, de tehetősebb társak biciklit kaptak, ha sikerült. Úgy hallottam, most már autóval, motorral kedveskednek nekik. De van, akit ez sem hat meg, inkább a halogatás művészetével ámítja szüleit, és talán önmagát is azzal, hogy majd csak meglesz ősszel, s hanem jövőben.

Persze, valahol érthető, hogy sokan a kényelmesebb utat választják, ha már úgyis elfogadottá vált, és a szomszéd Petinek se sikerült. Miért is izzadna vért valamiért, aminek semmi értelmét nem látja? Lásd fent: deriválás, integrálás, halott emberek szövegei. Vajon az új generációkat le lehet még ültetni, lehet még hülyíteni azzal, hogy ennek csak látszólag semmi értelme, de a diplomára mégis szükségük lesz? Az egyetemre készülőket kivéve, kötve hiszem.

Amíg azt látják, hogy az is lehet milliárdos, aki a suliból kiesett, a celebek bohóckodva csinálják a pénzt a tévében, érettségi nélkül is lehetsz az Európai Parlament elnöke, vagy egy cégóriás vezére, addig biztosan nem. Az már más kérdés, hogy egy az ezerből vagy százezerből az esélye, hogy velük is ugyanez történjen, de ez kapaszkodónak már bőven elég. Remélni csak szabad.

Vagy amíg külföldön van bőven munka diploma nélkül is, sokkal jobb fizetésért, mint itthon a diplomásoknak, addig sem. Az megint más kérdés, hogy kevesen lesznek mosogatóból főpincérek vagy takarítóból hotelmenedzserek. De amíg nem lehetetlen, addig menni fognak, legfeljebb később koppannak. A hazatérés már más kérdés, vagy lehet, hogy nem is kérdés.

Nincs mit tenni, engedni kell,

mert erővel nem lehet se visszatartani őket, se rávenni arra, amit nem akarnak csinálni, amihez nincs kedvük. Nem csak az iskolában, a munkapiacon sem, amíg mindenhonnan az folyik, hogy kövesd az álmaid, egyébbel ne törődj, ne kösd le az energiáid fölöslegesen. Ezzel még nem is volna baj. Ha valami nem jó neked, az hosszú távon úgyis felemészt, és azt a környezeted is megsínyli. Csak nehogy az legyen a vége, hogy semmi se felel meg, és a szülői ház melegében olvadozik a kis hópehely, amíg meg nem kapja, „ami jár”: jó fizetés, megbecsülés, minél több szabadnap.

És itt tér vissza a bumeráng: vajon nem épp az érettségi az első igazán nagy próbája annak, hogy képes-e az ember helytállni olyan helyzetben is, ami a komfortzónáján kívül esik? Amikor nem látja sok értelmét, de meg kell erőltetnie magát, hogy egyszerűen túl legyen rajta. Tudod: Ember, küzdj, és bízva bízzál! Tudom, már megint ezek a halott emberek szövegei…

Lehet, hogy motivációnak kevés ez másfél évszázaddal később, de akkor kérdem: maradt-e több értelme az egész érettséginek, mint maga a küzdelem és a vele járó dicsőség, vagy inkább hagyjuk az egészet?