Erdős Bálint: Miért gondoljuk, hogy csak az a jó, amit mi gondolunk?

Erdős Bálint. Előadásfotók.

Félek színházi emberekkel beszélgetni, eddig nem volt túl sok jó tapasztalatom, mert több esetben is az interjú szövegét visszaküldve, szedték darabjaira, mert hát oké, hogy ők így fogalmaztak, de én hogy képzelem, hogy ugyanúgy leírom.

Emiatt több esetben is azt éreztem, jobbat szeretnének mutatni valódi önmaguknál az interjún keresztül, miközben számomra nagyon pontosan lekövethető volt, hogyan válnak mesterkéltté, mondhatnám művé hétköznapi szerethető énjükből. A közös beszélgetésünk során nem, az olvasóknak viszont valamiért fontosnak tartották megcsillogtatni az itt-ott porosodó empátiájukat, jóízlésüket, intelligenciájukat, hogy ők márpedig mindent tudnak, és természetesen mindenről kiforrott véleményük van.

Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a jelenség általános lenne, csak éreztetni szeretném, mennyire kellemes meglepetés volt számomra Erdős Bálinttal beszélgetni. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház fiatal székelyudvarhelyi színészét először a 2023-as dráMÁn (dráMA– kortárs színházi találkozó – szerk. megj.)  láttam az udvarhelyi művelődési ház színpadján, a Caravaggio című előadásban, és mivel tetszett a darab – a Bálint alakítása is – különösebb gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy majd én, amikor egy szerkesztőségi ülésen felmerült, hogy interjút lehetne vele készíteni.

Bálint egy kávéval vár a padon, a városi parkban, és sikerül elérnie, hogy az első pillanattól kezdve elfelejtsem a fent leírt tapasztalataimból adódó félelmeimet. Beszélgetünk:

•       pályaválasztásról, hogy hol van egyáltalán, van-e jól definiálható határ a reál és a humán tárgyak, szakmák között,
•       beilleszkedésről,
•       közönségről,
•       különbségekről az udvarhelyi és a temesvári színház között,
•       a hazatérés okozta izgalomról vagy éppen annak ijesztő hiányáról,
•       színészi szakmáról, annak vélt vagy való bennfentességéről,
•       a színház feladatáról a digitális korban,
•       és még sok mindenről,
•       meg persze Bálintról.

Erdős Bálint egy egyszerű srác,

ezt is gondolja magáról, nem akar többet mutatni és nem gondolja úgy, hogy az ő kezében van a Szent Grál és mindent tud a színjátszásról, a világról, annak dolgairól.

2017-ben végzett a Gimiben matek-informatika szakon, Dávid Géza osztályában. Ugyan a középiskola és a szak kiválasztása előtt foglalkoztatta a filológia, általános iskolában jól ment neki a matek, a tanárnője javasolta a matek-infót, ahol a nővére is végzett. Édesapja informatikus. Azt hiszem, mondhatjuk, adta magát a profil.

És mégsem igaz, hogy ehhez képest akkora váltás volt Bálintnak a színészi pálya választása. Már kilencediktől járt az Üvegfigurák amatőr színjátszó csoportba, ahol „jó volt a csapat, az a felszabadulás, a játékok és Finczitől meg Zenkőtől tanulni” (Fincziski Andrea és Bekő-Fóri Zenkő csoportvezetők, a Tomcsa Sándor Színházi volt színészei – szerk. megj.). Ez olyannyira jó lehetett, hogy érettségi után Kolozsvárra ment, színésznek tanulni, majd az egyetem elvégzése után jelentkezett és felvételt is nyert a temesvári színház magyar társulatába, miután látta annak felhívását. Ahogy fogalmaz, a legmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy ő egy kőszínháznál lesz alkalmazva, pláne egyből egyetem után, de ott volt a lehetőség, meg kellett próbálni.

Amikor kérdezem, volt-e még oka annak, hogy nem folytatta a reál-pályafutását, azt mondja, erre a következő, régi paneljével is válaszolhatna:

Eddig még olyanokat is mondtam, hogy annyi lehetőséget szeretnék kihasználni az életben, annyi mindent lehetne csinálni, de mégis csak egy úton tud haladni az ember, viszont a színpadon eljátszhat akármit és akárkit.

Matek-infósként is színházba járó voltál, volt esetleg valami ősélményed még itt, Székelyudvarhelyen?

A néptánc miatt nagyon sok táncos előadásra jöttünk el, az Udvarhely Néptáncműhely, a Háromszék előadásaira, de a legelső nagy színházi élményem Hatházi András Brahms és a macskák című előadása volt.

Volt egy felkészítő még az egyetem előtt Hatházival meg Botos Bálinttal – ő volt az adminisztratív csoportfelelősünk –, és ők is éppen ezt kérdezték. Akkor valahogy nem raktam össze, hogy Hatházival beszélgetek, aki rendezte ezt az előadást, így utólag kicsit fura volt neki ugyanezt válaszolni. Az volt az első, amikor találkoztam az ő nyelvezetével, a színházról való gondolkodásával, és ez bár akkor még nem volt nekem nyilvánvaló, inkább csak valamit nagyon éreztem, utólag megtetszett. Akkor nem tudtam volna megfogalmazni, de ahogy megismertem, tudom, hogyan gondolkozik, látom, hogy mi volt más abban az előadásban, mint az akkor látott, más által rendezett előadásokban. Másképpen kezelte a nézőt, a szöveget.

Akkor valahonnan innen indult jelképesen a színházi pályafutásod, ami elérkezett oda, hogy ugyanazon a színpadon játszottál. Milyen volt a „hazatérés”? Izgultál-e jobban mint, általában?

Az az érdekes, hogy nem. Jó volt. Nagyon vártam. Azelőtt voltunk az előadással Csíkban, az is már szinte itthon van, és ott szerintem ez az izgalom már elszállt belőlem. Itthon amiatt voltam ideges, hogy nem izgulok. Máskor amikor hátul várjuk a közönséget, az a leghosszabb. Végtelennek tűnik, amíg beülnek a nézők, s én már tízszer bemelegítettem, húsz nyakkörzést, fekvőtámaszt megcsináltam, s még mindig nem kezdjük, most ez kevésbé volt erőteljes. Jó élmény volt nagyon.

Milyen volt a fogadtatása? Kaptál-e színházi emberektől kritikát?

Nem igazán.

Tapsot bőven, mert annak részese voltam.

Igen. Nagyon más a temesvári közönséghez hasonlítva az udvarhelyi, ahol nagy százalékban magyar a néző. Temesváron inkább román nyelvűek jönnek el, így vagy fülesben hallgatják a szinkront, vagy feliratozzuk.

Hogyan fogadtak Temesváron, mint kezdő színészt?

Azzal szerencsém volt, hogy nyolc új embert vettek fel, amikor engem is. Mintha egy kisebb társulat érkezett volna. Egymást tudtuk bátorítani, meg tudtuk beszélni a problémáinkat, magát a helyzetet, hogy milyen újként a csapatban, amelyről azt érzem, nagyon befogadó volt. Nem volt az, hogy „vagytok ti és vagyunk mi”. Persze, kezdők voltunk, ezt ők is tudták, de én éppen ezért úgy álltam hozzá, hogy mindenki megjegyzéseit és kritikáját nagyon szívesen fogadtam. Ez így is van a mai napig, ha ez építő kritika. S ha nem, kihámozom belőle, ami nekem fontos és engem segíthet.

Befogadási szívatás nem volt, igaz, azok, akik régóta vannak ott, mesélgettek a régi időkről, amikor még jellemző volt. Hűtőbe zártak be valakit, egy másiknak az előadáson kötötték össze a fűzőjét. Mi megúsztuk ezt. Viszont én azt nagyon élvezem – és talán ettől még inkább a csapat részének érzem magam –, hogy a korkülönbség ellenére tudunk hülyéskedni próbán, előadáson.

Milyen párhuzamok, különbségek vannak még, akár a társulat, akár a közönség, akár a szakmai munka tekintetében?

Nem nagyon van rálátásom az udvarhelyi színházi életre. Amit tudnék mondani talán, hogy Temesváron egy csomó külföldi rendezővel dolgozunk. Most Németországból dolgoztunk együtt egy magyar anyanyelvűvel, de volt szlovén, vagy éppen egy szerb visszatérő rendezőnk. Itt Udvarhelyen – biztos, mert a környékén is hasonló a mentalitás – inkább a magyarságunkat, a székelységünket, a hagyományainkat éljük hangsúlyosabban a színházban is, ezek jobban bevonzzák a magyar rendezőket, írókat.

Aközött van különbség, amilyen problémákra reflektál mondjuk a temesvári és az udvarhelyi színház? Gondolom, hogy Temesváron kevésbé menne egy a székelységünket bemutató előadás, mint itthon, vagy éppen a kisebbségi létünk feszegetése, mint téma.

Pedig lehet, hogy érdekelné a nézőket. Azt a kis magyar réteget, aki jár színházba. Láttam itthon az Ábel a rengetegben-t és azt érzem, hogy az nagyon a miénk, érezzük, tudjuk, miről van szó. Nem tudom, Temesváron ez hogyan működne.

Egy másik előadás éppen onnan jut eszembe, ami a Ceașeuscu időket idézi fel. Az az előadás – még ha Temesváron különösen is megy – Székelyudvarhelyen is megélne. Itt másképpen állnak a románokhoz is. Nekem nagyon rosszul esett itthon, hogy az Ábeles előadásban ahányszor csak megszólalnak románul, kacagunk. Temesváron ilyen nincs. Itt Udvarhelyen alig találkozunk a román nyelvvel és emberekkel, és ez nagyon hangsúlyosan megmaradt gyermekkoromból is, hogy bármikor meghallottunk egy román szót, elhangzott, hogy na, egyre több itt is a román. Hát, Romániában élünk. Persze, nagyon jó, hogy megmaradt ennyire magyarnak a város, csak a hozzáállás…

Temesváron milyen a hozzáállás, a viszony románok és magyarok között?

Nagyon jó. Kolozsváron sem volt rossz, igaz, ott színisekként kicsit szeparatizálva voltunk: egyetem, Insomnia (kocsma Kolozsváron – szerk. megj.), s haza. Mindenhol együtt voltunk, magyarokul, magyar kocsmába jártunk. Temesváron nincs is nagyon magyar kocsma.

Azt hiszem, ez a bennfentesség kicsit általánosabb jelenség a színházi közegben. Nem gondolod jellemzőnek?

Azért nem tudom, mert máshol nem voltam még kollegiális viszonyban színészekkel. Ami biztos, hogy emberek között vagyunk, dolgozunk, és ez nehéz, nekem főleg, nem vagyok egy társasági ember, de ahogy én hallom, más munkakörben is ugyanilyen. Én azt tapasztalom – és ezt már az egyetemen is mondták, nagyobbaktól folyamatosan hallottam –, hogy nagyon családias lesz a hangulat, kicsit már-már erőltetetten. Rá vagyunk kényszerítve, hogy együtt legyünk, együtt dolgozzunk, egymás izzadságát, lábszagát szagoljuk. Tíz órákon keresztül vagyunk együtt olyan kedvünkben is, amikor nem is akarnánk emberekkel találkozni. Talán ez tud erősebb kötelékeket kialakítani, mint mondjuk egy irodában, ahol megvan a saját tered és nincs mindig valaki benne.

Számomra pont emiatt fura, hogy tíz óra ilyen intenzív együttlét után, a tizenegyediket is képesek egymással eltölteni a kocsmában.

Kell ez a levezetés. Néha nagyon. Néha meg azt érzem, ne is lássak senkit, ilyenkor megyek haza.

Hogy állsz a szerepekhez? Több mint tíz előadásban játszottál Temesváron. Mitől lesz neked fontos egy szerep? Kell-e az üzenetével, a karakterrel azonosulj ahhoz, hogy a tied legyen, hogy jól tudd hozni?

Hogyha vannak hasonlóságok köztem és a karakter között, akit eljátszok, akkor a színpadon is könnyebb létezni, próbálni, de azt is el tudom képzelni, hogy személyiségben teljesen ellentétesek vagyunk a karakterrel. Az meg azért jó, mert akkor úgy reagálhatok valamire, ahogy az életben nem reagálok.

A fő kérdésem mindig az, hogy mit akarunk ezzel az előadással, miért csináljuk. Ha üzenni akarunk, a következő kérdés, hogy mit és miért, ha nem akarunk, miért nem. Olyan viszonyban még rendezővel nem voltam, hogy ezt így egészen konkrétan megkérdeztem volna. Lehet, hogy a kapcsolat lett volna olyan köztünk igazából, hogy megkérdezzem, csak nem vagyok az a kérdezősködős, tudom a dolgomat és elvégzem. Biztos, hogy többet kellene beszélgetnem az előadásokról, több segítséget kérnem. Igazából el is mondják a rendezők általában, hogy mit akarnak, ha nem is egy konkrét, egymondatos válaszban kapom meg, hogy mi az üzenet, valahogy lecsapódik bennem.

Szóval, ha tudok ezekre a kérdésekre válaszolni, és a válasz számomra jó, akkor az előadással is tudok azonosulni. Ha nem, megcsinálom, munka szaga lesz, de meg kell csinálni s kész. Nekem ez a dolgom, ezért kapom a fizetést.

Ez egy kicsit matekes. Inkább az instrukciókövető színész vagy, vagy szereted saját magadnak, improvizatívan alakítani a karakterét.

Amikor a Caravaggiot csináltuk, Visky Andrejnál nagyon kellett ötletelni, várta az elképzeléseinket, kreatívnak kellett lenni színészként. Ez az egyik véglet, amikor szabad kezem van, én is irányítok.

Ezután Andrei Șerban következett, aki A doktort rendezte. Emlékszem, bejött a térbe, mindenkinek konkrétan megmutatta, hogy most ide ülsz, iderakod a kezed, s ezt így mondod el. Meg kellett csinálni, ha nem tudtad, megmutatta még egyszer. A próbafolyamat végén nem mondta el, hogy a húsz variáció közül – amelyeket megmutatott – melyiket csináljuk. Nem is kérdeztem meg, úgy voltam, hogy akkor az egyiket. Ha ezeket mind megmutatta, arra engedett következtetni, hogy ez így jó s lehet ebből választani.

Szerintem, amit a rendező mond, azt kell csinálni. Aztán még egy sör mellett el lehet neki mondani, hogy én mire gondoltam, talán így a legkorrektebb. Végül is, ha nem, elmehetek rendezőnek, ott meg nyomhatom az én üzenetemet.

Ez alapján a színész egy melós, a rendező a művész. Tudom, hogy szarul hangzik.

Ezt mondtam?

Nem biztos, hogy ez ennyire fehér vagy fekete, de ad egy ilyen érzetet.

Azt érzem, hogy én még nem tudok annyit, hogy szembe mehetnék egy rendezővel. Ha valami nagyon nem fekszik a szájízemnek, csak megmondom. Ha meg nem mondom meg, nyeljem le és viseljem a következményeket.

Persze, gondolkozom rajta. Emiatt nekem nehéz is civilként nézni a színházat, nem is nagyon tudom. Amikor előadást nézek, vagy arra gondolok, hogy ezt én hogy csináltam volna, szakmázok kicsit közben, vagy már annyira telítődtem, hogy nem tudok befogadni semmit.

Ha már a közönségnek átadott üzenetnél tartunk, szerinted a színház szerepe hogyan alakul most, ebben a digitális gyűlöletben, amiben jelen pillanatban élünk, és mekkora szerepet tulajdonítasz az emberek érzékenyítésének a részetekről?

Lehet, hogy ugyanazok jönnek színházba, akiket már kevésbé kell érzékenyíteni, azok, akik ugyanúgy gondolkoznak, mint az előadásban résztvevők.

Ettől még érdekel, hogy a problémáinkra való reagálást mennyire érzed felelősségének a színháznak? Azt, hogy foglalkozzon ezekkel. Az jut eszembe, hogy szerintem egy kicsit sikerült az udvarhelyi nézőkben például árnyalja a Migránsok című előadás a bevándorlókról való gondolkodást.

Gondoltam, hogy ez szóba fog kerülni. Én nem nagyon olvasok újságot, híreket, mert nem is biztos, hogy tudok válogatni fake news és nem fake news között. Nem akarok én ezekkel foglalkozni.

Ahogy mondod, akkora a gyűlölet mindenkiben, hogy csak a rossz folyik mindenhonnan. Nyilván nem csak, ez is egy óriási sarkítás, de ez jön szembe velem leginkább. Nem értem, miért gondoljuk, hogy csak az a jó, amit én gondolok és ennek okán miért szapuljuk a másikat.

Nem kell mindenkinek megfelelni, nem kell mindenkivel jóban lenni. Ha én most azt mondom, hogy valami nem tetszik, akkor megtalálom azt a közeget, aki ugyanezt gondolja, és aki meg nem, azzal csak tudunk valami másról beszélni, hogyha kell beszélgessünk, s ha nem, akkor élünk egymás mellett.

Ez a legfontosabb nekem, hogy ha különböző véleményünk van, attól még tisztelhetjük egymást, és a legintelligensebben is elmondhatjuk, hogy én ezt gondolom, és megegyezhetünk abban, hogy nem értünk egyet.

Ez a gyűlölet az én tudomásom szerint mesterségesen generált, és a színház egy mesterséges csillapítója lehetne.

Igen, mert a színház nem foglal álláspontot és foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Jó, hogy mondod a Migránsokat, mi éppen beszéltük a társulattal, hogy olyan, mintha egy egyéves migránskurzuson vettünk volna részt, az utolsó előadásainkban mind menekültekről volt szó.

Csak én vagyok szerintem ilyen, hogy kizárom ezeket a dolgokat, talán gyávaságból is. Amikor jött az ukrajnai háború, és láttam a cikkeket, hogy toboroznak, azon gondolkoztam, hogy mit csinálok én majd ott. Nem értek semmihez, gitározni nem tudok, hogy énekeljek egy dalt, ami legalább megnyugtatja a katonákat.

Nem tudom, talán ez inkább önmagunk érzékenyítése. Amikor én egy migráns szerepét játszom, a próbafolyamatokon rákényszerülök azon gondolni, hogy mi lenne, hogyha velem történne ez. Nagyon rossz volt tudatosítani, hogy ez másnak a mindennapi élete, én meg attól is rosszul vagyok, hogy belegondolok egyáltalán abba, hogy el kell hagyjam a hazámat.

Olyan, mintha nem éreznéd, hogy ugyanilyen hatással lehetnél a nézőre is.

Lehet, hogy nem érzem, mert élek a kicsi buborékomban. Lehet, hogy egy kicsit munka nekem ez az egész színház.

Van célod a színházzal?

Nem nagyon. Borzasztó.

És volt amúgy?

Nem, soha nem is gondoltam így a színházra.

Lehet, hogy én tulajdonítok túl sok jelentőséget neki. 

Nem biztos. Én tényleg lehet – amiatt, hogy nekem ez egy ilyen utolsó lehetőség volt –, hogy félvállról veszem, megcsinálom, és aztán lesz, ami lesz.

Mi az, amit szeretsz benne?

Hogy nem egy mindennapi dolgot művelek.

Lehet, hogy szerénységből, de lehet, hogy már álszerénységből mondom, amikor a család megtudta, hogy bejutottam szinire, el voltak ájulva, hogy Úristen, akkor majd látunk a tévében. Én nem láttam ekkora dolognak. Inkább azt érzem, hogy nem értek dolgokhoz. Mint ember, vagyok ilyen. Tudom, hogy még többet kéne foglalkozzak a mindennapi történésekkel.

Az a helyzet, hogy nekem eddig jó volt, hogy nem vagyok benne annyira a dolgokban. Kicsit benne vagyok, hallok róluk, de nincs nekem kiforrott álláspontom, véleményem. Szerintem ez egy védekezési mechanizmus, mert túl sokat foglalkozom a személyes problémáimmal, és erre már nincs keret.

A személyes problémáidra, a jellemfejlődésedben tud megoldás lenni egy-egy szerep, a színjátszás, maga a színház?

Igen és ez tök jó. Maga a színház meg a színészet, úgy érzem, egy jó úton vitt el, sokkal nyitottabb lettem. Lazább lettem, nem érdekel, hogy az emberek mit gondolnak rólam, legalább is azt hittem (nevet – szerk. megj.), közben látod, hogy befeszülök egyből egy ilyen kérdéstől, hogy jaj, Istenem, mit mondok, szóval azért van, amin még dolgozni.

Számomra összeférhetetlen a szerénységed a színészi léttel.

Én nem úgy állok egy előadás után a közönségtalálkozókhoz, vagy büfében, mint több színészkolléga. Én inkább kicsit elvonulok. De én vagyok ilyen, mint ember, nem, mint színész. Hozzám is odajönnek gratulálni, de amikor látom, hogy máshoz odamennek, gratulálnak, és ők hogyan fogadják, hogy viszik tovább a beszélgetést, azt érzem, hogy bezzeg, én miért nem tudok ilyen lenni, nyitottabb az emberek felé. Néha hiányzik, néha nem hiányzik. Én nem vagyok a társaság középpontja általában. Nem is gondolom magam minden szempontból jó színészi alapanyagnak.

Magát a színpadot, meg a színjátszást nagyon szeretem, még ha nem is mindig tudom kihasználni. Most, amikor a TESZT-en játszottuk a Pericles-t, valami nagyon félrement nálam, nagyon befeszültem, lehet, hogy a szakmaibb közönség miatt. Rettenetesen rossz élmény volt nekem, hogy ezt engedtem megtörténni. Mindig is izgulós voltam, de a négy év alatt sokat fejlődtem ilyen téren, most azt éreztem, hogy ez egy óriási visszalépés, hogy nem jutott eszembe a szöveg például.

Az előadásban viszi az egyik kollégám a történetet, neki vannak nagyobb monológjai. llyen még soha nem volt, hogy amíg a kollégám mondta a szövegét, én azon gondolkoztam, hogy Jézusom, a következő jelenetben mit kell mondjak. Próbáltam megnyugtatni magam, ez van, meg kell valahogy oldani. Összeakadt a nyelvem, hülyeséget mondtam. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy nem magyar nyelvű a közönség, olvassák a feliratot, nem veszik észre. Akkor mondtam azt, hogy soha többet nem fogom engedni, hogy ennyire lehúzzon a néző, mert igazából az húzott le, hogy én emberek elé kellett álljak, és azt kell megmutatnom, ami én vagyok. Nem bíztam magamban, hogy át tudnám adni az üzenetet, amit szeretnék, halk vagyok.

Érdekes, hogy az udvarhelyi előadást leszámítva, jól láthatóan izgulsz színpadra állás előtt. Ezzel van valami megküzdési módszered, rituáléd?

Nincsen konkrét rituálé, nagyon figyelek a légzésemre, mindig lecsekkolom, hogy mennyire vagyok feszült, és ha az vagyok, akkor kicsit járkálok, így oldom a feszültséget. A légzés és a mozgás szokott segíteni, s hogy mindig az első lépésre gondolok. Az egyik nagyon jó barátom mondta, hogy mindig a következő lépésre kell koncentrálni.

Akárcsak a sportban.

Nagyon sokat példázódnak nekünk, egyetemen sokat példázódtak a sportolókkal, lényegében, hogy egy olyan mentális állapotot kéne elérnünk, mint a sportolók a nagy versenyek előtt.

Érdekes a két véglet. Az említett Pericles előadáson az is feszültséget keltett bennem, hogy hallottam a közönséget beszélgetni, hogy mennyien vannak. Ez rettenetesen sikerült. Egy másik előadáson, ugyancsak Pericles során majdnem elaludtam előtte, annyira nem érdekelt.

Székelyudvarhely. Látod-e magad a jövőben színészként itt?

Nem tudom, de biztos egy óriási élmény lenne azokkal a színészekkel dolgozni, akikkel kvázi felnőttem. Mondjuk éppen Finczit, meg Zenkőt ismertem jobban, akik már pont nincsenek, sajnos. Freddie-vel (Barabás Árpád – szerk. megj.) is nagyon szívesen dolgoznék együtt, ő is inkább, ha lehet ezzel a szóval élni, introvertáltabb, és mégis milyen jó színész. Nekem ő példaképszerű, megmutatja azt, hogy introvertáltként is lehet jó színész lenni.

18 évet éltél itt, biztosan van egy képed a városról is. Változott-e ez a kolozsvári, temesvári évek alatt. Vágysz-e vissza?

Szokott hiányozni, azonban én nagyon vágyom egy nagyvárosba, még nagyobba, mint Temesvár vagy Kolozsvár.

Megint ez a kettősség, hogy introvertált figuraként egy nagyvárosba vágysz.

Azért, mert el lehet bújni. Talán az én komplexusom, de itt mindig az érzem, mintha mindenki ismerne.

Ez talán nem csak a te komplexusod.

Hál’ Istennek. Ha valakivel történik valami, azt már mindenki tudja és véleménye is van róla. Bejövök a városba, anyu itt dolgozik a könyvesboltban, és akkor már ő egyből így fogad, hogy hallottam, hogy ez s ez. Ez az egy dolog, ami nem tetszik nekem ebben a városban. Biztos, hogy nagyon családias, el tudnám képzelni majd akár a jövőt itthon is talán.

Ami számomra még jó a nagyvárosban, hogy annyiféle emberrel találkozol, hogy megszokod őket. Egy könyvben olvastam, hogy azért gyűlölsz valakit, mert nem ismered. Itt nagyjából olyan embereket látunk, akik hozzánk hasonlóak, aki már egy kicsit is más, azt nem szeretjük. Nagyvárosban lépten-nyomon más emberekkel találkozol, megszokottabb lesz, oldódik az ember véleménye.

És akkor nem tudod oldani ezt a nézőben is? A nyitott színész nem jobban tudja megnyitni a közönségét? Bocs, hogy visszatérünk ide, a színház szerepéhez.

De, szóval ja, kell a színház. Talán (nevet – szerk. megj.).