Van, aki szívecskét izzadt a meccs alatt.
Nagy tervünk volt egy magyar válogatott meccsre elmenni a barátaimmal, de mindig keresztülhúzta számításainkat valami: hol idő nem volt, hol pénzünk, hol lábunk, hol kezünk. Most a csillagok állása kedvezett, kijutottunk a Puskás Aréna avatójára, Budapestre.
Pedig nem volt könnyű, mindjárt a jegyvásárlás is kihívás elé állított. Szuper lenne, ha a pénzedért rögtön adnák a jegyet a kezedbe! De ehhez most klubkártyára volt szükségünk, ki kellett menni korábban Magyarországra érte, ahol az adatainkat leírták, a vénánkat beszkennelték.
Résen voltunk, de így is megizzadtunk a belépőkért
Ketten teljesítettük a követelményeket a nagy napra, amire elindították a jegyvásárlást. Hatalmas volt az érdeklődés, mindenki be akart jutni a közel hetvenezres stadionba. Komám faluról lépett be a labdarúgó szövetség értékesítő felületére, majd szólt telefonon, hogy tízezren várnak előtte a sorban. Úgy egyeztük, hogy ő intézi a jegyeket. Ekkor a Bethlen negyedben előkaptam a laptopomat, megosztottam az internetet, kértem egy sorszámot én is, hogy biztosra menjek. Végig gyalogoltam a várost a géppel a kezemben, figyelve arra, hogy a kapcsolat nehogy megszakadjon. Szükség volt a mutatványomra, mert gondok akadtak a szurkolói kártyám kódjaival. Végül, kölcsön bankkártyával érvényesültem. Megjöttek a jegyek a postafiókomba, nyomtatható állapotban várták a november 15-ét.
A jegyek pillanatok alatt elfogytak, elkezdődött a szokásos nyavalygás a fórumokon, hogy a sok divatszurkoló megtöltötte a stadiont, kizárva a vérbeli, prémiumnak gondolt nézőket. Elhatároztam, hogy nem engedem meg nekik, hogy elvegyék a kedvem a meccstől. Mi akartuk, figyeltük az időpontokat, résen voltunk, izzadtunk azért a két belépőért.
Jártam én már 2003-ban a Népstadionban válogatott meccsen, amikor Szabics vezérletével 3-1-re nyertünk a lettek ellen. A belépőmet még mindig őrizgetem, mert nem voltam biztos, hogy egyszer még eljutok ilyen eseményre.
Végre eljött a várva várt nap.
Udvarhelyről indultunk a reptérre. Itthon még nem utalt semmi arra, hogy mi készülődik. A központot kikerülve igyekeztünk a Szejke felé. Tehenek méláztak az úttesten. Marosvásárhelyen már érződött valami a levegőben. Nem a repülőtér mellett legelésző nyájra gondolok, hanem azokra a mikrobusszal érkező férfiakra, akik az esti meccsről beszélgettek. A hét lejes Ciuc-ot kortyolgatva találgattuk, melyikük mehet ugyanoda, mint mi.
A repülő alig egy óra alatt Budapestre repített minket. Ott megszeppenve néztünk ki a fejünkből, mint a falusiak, akiknek
a gondolatai otthon maradtak, nem tudnak gyorsan alkalmazkodni a főváros nyüzsgéséhez.
Egy közös ismerősünk várt ránk, hogy minél gyorsabban a helyszínre juttasson minket. Hatalmas sorokra számítottunk, és arra, hogy nem fogunk két óra alatt bejutni a stadionba, hogy valamikor a harmincadik percben ülünk a helyünkre.
Komámmal elosztottuk a csíkszentsimoni menetet is, mert erőst hasonlított rá a hömpölygő tömeg miatt. És a kézben szorongatott dobozos sör miatt is. A Papp László Sportaréna mellett baráti társaságok melegítettek egy-egy sörrel a mérkőzésre, gyermekek rohangáltak szurkolói sálakkal a nyakukon. A sütött hús illata egy pillanatra megbabrálta a belső navigációt, de összeszedtük magunkat, a Stefánia úton igyekeztünk a cél felé.
Míg a Papp László Sportarénát csodáltuk, egy lépcső okozott akadályt a népnek: többen fenéken csúsztak pár fokot lefelé, kezükben habos lett a csúszás-elősegítő folyadék, de nem löttyent ki egy kortya sem.
Lovas rendőrök járőröztek a tömegben, az út közepén kamera kereste az arcokat, az út szélén zsíros kenyeret és sört árultak. Egy nagyobb tömörülésre figyeltünk fel, ami kaput sejtetett. Mikor megbizonyosodtunk erről, a pár méterre lévő árushoz siettünk, hogy találkozhassunk az első pesti sörösdobozzal. S a másodikkal.
De nem voltunk elég figyelmesek: nem lehetett bevinni alkoholt a stadion területére, még a kabát zsebében sem. Így megfeszült pocakkal motoztak minket, majd egy perc alatt bent voltunk. Ha egyéb nem jön közbe, akkor megérkeztünk hivatalosan is.
Magasabb, mint az otthoni templomtorony
Az egy négyzetméterre eső szelfik száma megugrott a piros-fehér-zöldben pompázó stadion előtt. Jelentem, mi sem maradtunk szégyenben. Hatalmas az épület, külső formája visszahozza egy kicsit a Népstadiont az oszlopok meg a főbejárat épülete miatt.
Készenléti rendőrök csokrai mellett kerültük a stadiont, hogy eljussunk az F kapuig, itt kellett belépni a jegyünk szerint. Várakozás nélkül ellenőrizték a jegyeinket, pár lépés után már csak annyi maradt hátra, hogy bemenjünk. Szemünkkel az épület tetejét kerestük, ami biztosan magasabb, mint az otthoni templomtorony. Ahogy zöld füvet láttunk, elindultunk a pálya irányába, már nem a szektorok betűi és székek számai dirigáltak nekünk.
Talpaltunk, mint a gyermek a karácsonyi ajándéka felé. Amikor kinyílt a stadion előttünk, a szemeim csak szakaszokon tudtam végigvinni, olyan hatalmas volt. Itt már tudtam, hogy akármi lesz az eredmény a meccsen, nem fog számítani semmi, mert elégedett vagyok már most.
Az első kábulatból magunkhoz térve egy hatalmas lépcsőházban lépkedtünk felfelé, hogy elfoglalhassuk a helyünket. Friss betonszag volt, mint amilyen az újonnan átadott épületeknek szokott lenni.
A szektorunkba lépve nem hagytak sokat csodálkozni, mellettünk termett egy zöld ruhába bújt önkéntes, aki szeretett volna a helyünkre kísérni minket. De ekkor még nem látogattuk meg a büfét, hogy feltankoljunk az első félidőre, beálltunk ezért a sor végére.
Előttünk apuka tökmagozott kegyetlenenül a fiával, ránézésre nem az ízéért szeretik a magot, inkább idegesen szétrágják, az öreg a héjával együtt. Húsz perc után panaszkodni kezdett a mellette álló férfinak, „kritikán aluli szervezést” emlegetve, mert sok időt kell tölteni a sorban. A gyermeke közben megjegyezte:
– Apu, nézd sort húztunk magunk után a tökmaggal!
– Nem gond, azért vannak azok, hogy felsöpörjék – mutatott a szürke ruhában sepregető nőkre.
Serceg a talpunk alatt a tökmag, ahogy maguk alá csinálva szidnak mindenkit. Később minden a helyére került, kezünkben a repohárnak nevezett, Puskás Aréna feliratú edény, benne sör. A hotdogot nem dicsérem, akármelyik szüreti bálban jobbat adnak itthon.
Az első, aki a 26-os széken ült
A belügyminisztérium el van látva, lehet adni a szemeknek és a füleknek is. A stadion megtelt, mellettünk szerelmes pár gyengén teljesítő játékosokról beszélt, az alsó szektorban egy öreg néni kapaszkodott botjával a lépcsőn felfelé. Előttünk, a kapu mögött a Carpathian Brigade adta a hangulatot. Ennél jobb helyet nem is kaphattunk volna! Az érzés, hogy én vagyok az első szurkoló, aki a 26-os széken ült a szektorban, felbecsülhetetlen.
Sorra mutatták meg a válogatottakat, a magyart az AC/DC Thunderstruckja vezette fel, jól teljesítettek a hangfalak és a lámpák, ezzel nem volt probléma. A székünkre ragasztott nejlon – mely azt sejtette, hogy még a koreográfiában is benne leszünk – annál több bajt okozott, határozatlannak mutatkoztak a szurkolótársaink is, nem tudtuk, mikor kell használni.
Aztán bejött Gera a pályára, akit hatalmas éljenzéssel fogadott a közönség, ekkor búcsúztatták a 97-szeres válogatottat. Az utóbbi idők ikonikus játékosától köszöntünk el, aki hozzájárult ahhoz, hogy néha bizakodva várjunk egy-egy mérkőzést.
Befutottak a gyepre a csapatok, ekkor kezdtek el zizegni a nejlonok a stadionnak ebben a felében, a miénkben piros volt, de volt sárga, fekete, fehér és zöld is. Onnan nem láttunk sokat, de később annál vagányabb érzés volt, hogy részesei lehettünk a Puskás 1953-2019 koreográfiának.
Elkezdődött a mérkőzés: hátul adogatnak a játékosainak, még nem nagy a tempó. Nem tudom mindig a pályát nézni, annyi a látnivaló, két óra sem elég arra, hogy a szemem bejárjon minden sarkot. Aprónak tűnő dolgokat veszek észre: előttem, egy csavar mellett még ott maradt a fémreszelék. Annyira elsők vagyunk, hogy még a huzat sem vitte le onnan.
Hajrá, magyarok!
Fantasztikusak a szurkolók, ahogyan a hajrára magyarokkal válaszolnak. Libabőrös lesz a karom, ha visszagondolok rá. De a játékosok nem győztek meg, bosszantó hibákat ejtettek, többször. Varga Roland például kifejezetten rosszul játszott, nem is tettem volna pályára. Igaz, hogy adott egy gólpasszt, de ezen kívül nem tudok több pozitívumot említeni. Vagy ott van az ifjú titán, Szoboszlai, aki nem tette oda a csontot, nagyon kényelmes volt.
Mondom ezt úgy, hogy fogadásból sem tudtam volna keresztül futni egy szusszal a pályát. De a szurkolónak ez a dolga: biztassa a csapatot, legyen véleménye a játékosokról. Többnyire tévében nézem a meccseket, ezért furcsa volt a vágások hiánya okozta lassúság. De még így sem unatkoztam, kicsi dolgokkal szöszmötöltem el az egész meccset: néha egy-egy játékost követtem, aztán a szurkolás vitt el magával. Hamar vége lett.
Negyedórányi ria ria a szállásig
Felugrottunk, hogy a pálya mellett készítsünk egy fotót, de amíg kiértünk a szektorunkból, kiürítették a fél stadiont. Pár perc alatt üres volt az épület, mi pedig indulhattunk a Pillangó utcai szállásunkra. Negyedóra séta és néhány ria ria Hungária után megtaláltuk az interneten foglalt szállásunkat. A recepciónál egy magyarul nem beszélő fiatalember fogadott minket, majd felkísért a gombaszagú kicsi szobába.
Zafar volt a neve, akárcsak az Aladdinból ismert varázslónak. Összehaverkodtunk gyorsan vele, és kiderült, hogy Pakisztánból érkezett Magyarországra és matek-infót tanul az országban. Majd a szállás melletti gyorsétkezdébe tértünk be egy pizzára, ahol egy Mustafa névre hallgató férfitől kértünk ketchupot az édes tésztára, aztán kidöcögtünk a zuglói éjszakába.
Álomszerűnek látszott visszanézve a stadionavató, lassan-lassan kezdtünk beszélni róla, ki mit látott a pályán, kinek mi maradt meg. Egy biztos: a gyermekeinknek majd sokat és sokszor fogjuk elmesélni az emlékeinket. Van, akit a foci, van, akit a nemzeti érzelem, másokat a kíváncsiság csalogat a magyar fővárosba. Engem szerre mindegyik.
Másnap reggel új recepciós fogadott minket kijelentkezéskor, a szíriai Szulejmán. Kíváncsi voltam őt mi csalogathatta ide, így meg is kértem, magyarázza már el, hogy tudott ide ennyiféle nép összeszorulni.
– Hát, ez itt Budapest – érkezett tőle az egyszerű és rövid válasz.
