Fotók: ILYÉS ZALÁN
Buttu Arnold Csabáról sok mindent tudunk, például, hogy két paralimpián is részt vett: Pekingben és Rióban, vagy, hogy az Erdélyi Magyar Látássérültekért Egyesület elnökeként azon dolgozik, hogy a látássérülteknek magyar nyelvű iskolát, és rehabilitációs központot hozzanak létre Székelyudvarhelyen.
Elég keveset is tudunk róla, ez már akkor kiderült számomra, amikor először említettem neki, hogy nagyon szeretnék készíteni egy interjút, hisz elmondta, nagyon szívesen, de nem szeretné, hogyha a sportban eltöltött éveiről beszélnénk. Ezzel még kíváncsibbá tett akkorra, amikor otthonában, Boldogfalván látogattuk meg, ahol végül egy nagyon terjedelmes, őszinte beszélgetésen keresztül engedett be életébe, sportkarrierjébe annak minden szépségével és gusztustalanságával együtt, betegségébe, az azzal járó lelki folyamatokba, a látássérültek világába, nehézségeibe, amitől mi, látók valamiért szeretjük távoltartani magunkat. Ennek a miértjére is megpróbáltunk választ keresni.
Székelyudvarhelyen születtél?
Oroszhegyen. Nagyterpesz eredménye vagyok, mert apám bukaresti, édesanyám meg oroszhegyi. Azért vagyok ilyen szép, mert szerelemgyerek vagyok. Azt szoktam mondani, hogy apámtól két dolgot örököltem: a hülye nevemet, meg a hülye betegségemet. Lényegében Udvarhelyen nőttem fel, ott is jártam suliba, és maradtam 2005-ig, amikor kimenekültünk a városból.
Mi elől?
Úgy éreztük, hogy túl zsúfolt. Akkor a Bethlen negyedben laktunk a negyedik emeleten, tetődzsungel kilátással, és mint minden ember, mindig is egy házat szerettünk volna építeni. Ezt emlegettük, amikor mondtam, hogy vagy most, vagy soha, egyrészt mert ezt nem akartam hallgatni, s másrészt szerettem volna látni a házam. Egy hónap alatt eladtuk a lakást, és nekiállítunk házat építeni.
Te akkor mivel foglalkoztál?
1991 végén nyitottunk egy céget, női fehérnemű és fürdőruha készítéssel foglalkoztam egészen 2002-ig, pont addig, amikor rám nyomták a bélyeget, hogy te már nem ebbe a dobozba tartozol, hanem a vakokéba. Akkor egy cégtársam úgy gondolta, hogy most itt az ideje, hogy kicsináljon, így az anyagi pofon is érkezett. Ezt ki is mondta. Ezekkel a szavakkal: át akartalak baszni és át is basztalak.
Utána próbáltam munkát szerezni, de nem működött. Volt egy konkrét eset, hogy kerestek egy angolul, románul és magyarul tudó, számítógépes ismeretekkel rendelkező titkárnőt. A lányom hat-hét éves volt, megfogtam a kezét és elmentünk a céghez. Minden oké volt, mondta a titkárnő, hogy beszól az igazgató úrnak és akkor mehetek be. Én akkor mondtam, hogy még van egy kis gond: nem látok. Lefagyott, és halkan becsukta az ajtót, gondolkozott, majd azt mondta: az az igazság, hogy mi női személyt keresünk.
Mesélnél a látásod elvesztésének okáról és folyamatáról?
Ez egy genetikai mutáció, szoktam mondani, hogy génhibás vagyok. Van, aki farkasvakságnak mondja, de azt egy puszta A-vitamin hiány is okozhat, amit ha pótol az ember, akkor visszatérhet a látása. Ennek retinitis pigmentosa a neve, festékanyag rakódik le a retinára, emiatt annak az anyagcseréjére, illetve vérellátása lelassul, majd elhal a retina.
Az elején csak sötétben volt probléma. Nyolcéves koromban vittek először orvoshoz, amikor egy babakocsit felborítottam. Hallottam, amikor anyumnak mondta az orvos, hogy „harminc éves korára nem fog semmit látni”, most itt vagyok, 52 éves, és még mindig látok valamit. Amikor megtudtam gyerekként, figyeltem, ahogy a vakok jönnek-mennek a városban, mindig előszeretettel követtem őket. Ha megláttam egy vakot, hazáig kísértem.
Nem éltem meg olyan nagy tragédiának. Hogyha én soha nem láttam csillagot, akkor nekem a csillag nem mond semmit. Akkor még nem fogtam fel, hogy mi ez. Amikor tényleg tűntek el az arcok, a színek, a látásélesség romlott, és a látótér szűkült be, csak akkor. Még akkor sem okozott különösebb gondot, mert cég volt, sofőr, én gyakorlatilag lementem a tömbház elé, jött az autó, bevitt a céghez, jött a fax, felolvasták, diktáltam vissza. Amikor viszont elvesztettem mindent, és ki kellett, hogy mozduljak, akkor néztem, hogy hoppá, ez egyedül nem megy.
A gyerekek valamelyike örökölte a betegséged?
Igen, a nagyfiam. Tudtam, hogy ez örökletes, de amikor a két nagyobb gyerekem született, még a tagadási fázisban voltam, akkor semmi komoly problémám nem volt. Amikor a legkisebb gyerekemmel volt terhes a feleségem, és elmondta, hogy terhes, akkor azt mondtam: „hú, ezt nem”. Utánanéztem, és tudtam, hogy vakon is születhet. Elmondtam neki azt is, hogy már én is olyan helyzetben vagyok, hogy nem három gyerek lesz, hanem négy, engem is számoljon bele. Persze, azt is mondtam, hogy ez az ő teste, döntsön ő. Mivel az ő hite is ott volt a háttérben, lett harmadik gyerek.
Erre fel tudod készíteni a fiad, beszéltek erről?
Nekem nem volt sok kapcsolatom az apámmal, ezért nem láttam ezt a folyamatot. Én ezt egyedül kellett, hogy megtapasztaljam, megharcoljam a saját harcaimat, utánanézzek mindennek. Én a fiamnak itt vagyok, ő viszont nagyon keménynek mutatja magát, nagyon visszafogott, nagyon szótlan. Nézem őt néha, és azt gondolom, hogy minimum két személyisége van. Ő sosem volt az az ember, aki felálljon egy színpadra, és amikor zenélni kezdett, csak ámultunk és bámultunk. Amikor nem a színpadon van, be van húzódva a legsötétebb sarokba, megpróbál észrevétlen maradni, semmi vizet nem kavarni. Őt nem érdekli, bizonygatja, ő sötétben is tud énekelni, zenélni, de én ezt inkább tettetett keménységnek érzem, mint valódinak. Semmi garancia sincs arra sem, hogy megáll a folyamat, ahogy arra sincs, hogy bármi komolyabb problémája lenne. Apám már nyugdíjba ment, és utána veszítette el a látását. Későn, de nagyon gyorsan. Egyénenként változó, hogy ez hogyan történik.
Gondolom, nagy különbség van aközött, aki úgy születik, hogy nem lát és aközött, aki fokozatosan veszíti el a látását. Valamiért én azt gondolom, hogy a második rosszabb, anélkül, hogy tudnám bármelyikről is, hogy milyen.
Erről rengeteg beszélgetésem volt látássérültekkel. Érdekes módon, aki vakon születik, az sajnálja azokat, akik elvesztették a látásukat, de azt sem tudja, hogy mit veszítettek el. Én meg azt mondom, hogy én tudok álmodni, és soha nem álmodtam olyant, hogy problémám lenne a látással, olyankor élesen látok. Akár pilóta is lehetek álmomban. De ő mit álmodik? Én azt mondom, hogy sokkal többet veszített ő, mint én, de ő nem érzi ennek a súlyát.
Az összes vak, akit ismerek nagyon vizuális típus, például a tanulási folyamatban: nem ismerek olyant, aki hallás után tökéletesen tudna tanulni, ahogy én sem, hiszen így olvasok. Ha meghallgatok egy 400-500 oldalas hangoskönyvet, a végén nem tudom megmondani a neveket, csak ha látom leírva. A vak is, ha Braille-el olvassa ki, jobban megmarad, mintha hallgatná a szöveget. A szem, az maga a kamera, és érdekes módon az ujjbegyek átveszik ezt a funkciót, vizuális cortexbe (agykéreg – szerk. megj.) kerül az információ, ezért mondom, hogy vizuális típusúak a vakok.
Nem tudják, hogy mi a kék, a szín fogalmát sem értik, de érdekli őket. Még az is, hogy öltözködésnél mi mivel talál. Érdekes. Annyira érdekli őket a látvány.
Van egy haverom és csajozik keményen. Volt egy csaja 1-2 hónapig, nagyon jól megvoltak, talált a szó, és megkérte egyszer a barátját, nézze meg, hogy néz ki a csaj. A barátjának nem tetszett, s akkor már neki se tetszett. Mondtam neki, hogy annyira hülye vagy, neked minden tökéletes volt és valakinek a véleménye után azt mondod, hogy neked nem kell. Én nagyon érdekesnek találom ezt az egész vakos ügyet, mert annyi érdekes emberrel és életfilozófiával találkozol, amilyenekre más esetben nem is gondolnál.
Te most mennyire látsz? Mit, és mennyit látsz a napból, az emberekből?
A fényviszonyoktól függ. Legjobban mesterséges fénynél látok. Most, ha rád nézek, a fejed baloldalának az ívét látom. Ha felfogom a körvonalát, akkor az ember szemébe nézek, és meg vannak győződve, hogy látok. Néznek és nem értik, hogy lát, és mégsem lát, a szemembe néz, és mégis nekimegy a széknek. Egyszerűen nem értik. A legjobban úgy lehet leírni, hogy egy kulcslyukba beteszel egy tejüveget. A látótér is nagyon be van szűkülve, és mintha függöny lenne rajta, teljes homály.
Ha túl erős a fény, akkor ezen a megvastagodott lencsetokon szétfolyik, és amiatt nem látok.
A hétköznapi tevékenységek mennyire okoznak nehézséget? Újra kellett-e ezeket tanuld?
Örök életemben szerettem a kihívásokat, ha van valami probléma és meg kell oldanom, megtalálom a módját, hogyan oldjam meg. Tavaly például újrafedtük a házat. Először meg kellett rendelni a lemezeket, amikből 50 centistől 7 méteres darabokig gyártanak. Nekiálltam, lerajzoltattam és kiszámoltam, hogy mennyi és milyen darabok kellenek. Megkerestem egy gyártót, nem adtam oda a számításaimat, csak a tető méreteit. Nekem kijött 250 valamennyi négyméter, ő küldte a listát 202 négyzetméterre. Megköszöntem szépen, majd megkértem, számolja újra, erre ő, hogy a rajz alapján, amit küldtem, nem tudja, mivel ő nem mérnök. Mondtam, hogy én sem, melléje még nem is látok és mégis kiszámoltam. Aztán egy másik beszállítóval sikerült zöld ágra vergődni, jöttek a szakemberek, odaadtam nekik a rajzot, hogy melyik darab hová jár. Nekiálltak, felraktak 5 darabot, vágtak össze-vissza más méreteket, úgyhogy elhajtottam őket, és én a srácokkal csináltam meg. Az elején tíz perc volt, amíg lejöttem, a végén már futottam le a tetőről.
Vannak dolgok, amiket nem kéne, a feleségem szerint sok mindent. Amikor Pesten éltem fél évig, ő kijött hozzám. Lementem a boltba, kérdezte attól, akinél laktam, hogy messze van-e a bolt. Amikor visszaérkeztem egy félóra múlva, kérdezte, hogy mit csináltam, hol voltam, miért nem jöttem eddig. Mondtam, hogy féléve itt vagyok, eddig nem idegeskedett, most itt van, és idegesíti, hogy én lementem a boltba.
Rehabilitáción voltál Magyarországon?
Nem. Ahhoz két-három hónapra be kellett volna költöznöm a rehabra, nem volt nekem annyi időm és nem is éreztem szükségét. Egy vak párnál laktam Zuglóban. Odajött a versenyzőtársam, a pilótám, ráültem a tömbház előtt a biciklire, elmentünk, visszavitt, vagy éppen autóval jöttek, aztán visszavittek. Ennyi volt nekem a mozgás, hiába mondták, hogy meg kell mozdulni.
Egy péntek délután fél négykor felhívott a srác, akinél laktam és azt mondta, ne szólaljak meg, hallgassam végig. Azt mondta, elmész a buszmegállóba, felülsz az ötös buszra a Blaháig,ott átülsz a négyes villamosra, az Oktogonnál leszállsz, átmész az átjárón, balra fordulsz, ötven méterre lesz egy üzlet, lemész a lépcsőn, megkeresed Józsit, megmondod, hogy én küldtelek, és elkéred tőle ezt az alkatrészt. Mondtam, hogy én nem, mire ő: hogy neki nagyon fontos. Szakadt a víz rólam, azt hittem, hogy nem élem túl, belülről éreztem, ahogy mondják a székelyek, hogy vet fel az ideg. De amikor négy előtt 1-2 perccel megtaláltam Józsit, és kezemben az alkatrésszel hívtam a gyereket, utána már fütyörészve mentem vissza. Akkor indultam meg, az volt nekem a rehab. Sokszor kiszúrtam egy ötven körüli nőt, aki még nem tipeg, de nem is gyors már, és kopog a cipője. Követtem. Csak arra kellett figyelni, ha megállt, akkor én is álljak meg, és kezdjem nézni a madarakat. Vonatozásnak hívom.
Miért voltál kint?
A sport miatt. Mert váltottam magyar színekre.
Előzetesen mondtad, hogy a sportról nem szívesen beszélsz, de két paralimpia után, megkerülhetetlen része az életednek.
Én, amikor kimentem 2013-ban Magyarországra, elkezdtem csapatot keresni. Amikor bringás mezben és fehér bottal beállítottam, nagyon hülyének néztek. Nehezen találtam csapatot, aztán egy csapatfőnök azt mondta, hogyha én fizetem az edzőtábort, és még három versenyt, és ezzel bizonyítom, hogy komolyan gondolom, akkor bevállal, és fizeti a világbajnokságot, ami abban az évben az Egyesült Államokban volt, illetve még fizet három keményebb versenyt. 2014 decemberében kiderült, hogy megvan a kvóta Rióba, ami egy országkvóta. 15 januárjában Mallorcára állami pénzen már egy teljesen ismeretlen bringást vittek azzal a dumával, hogy ő megy Rióba.
Onnan kezdve Magyarországon két évig non-stop folyt a harc, és annyira tönkretettek idegileg és testileg, hogy négyszer-ötször mondtam, hogy kész, befejeztem. A csapatfőnök beleegyezett, de előbb elküldött az ELTE sportpszichológusához. Ő, hol szép szavakkal, hol kocsis módon, lehülyézve – érezte, hogy mikor mit kell mondjon – visszarángatott. Aztán egy szűk egy hónappal Rio előtt a magyar paralimpiai bizottság azt kérte, hogy bizonyítsam be, hogy magyar vagyok, úgy, hogy magyar színekben versenyeztem és megszereztem a kvótát. Nagy mélyütések értek. Mielőtt tízig felértek volna a számolással, mindig keltem fel és mentem tovább. Ha egy székely embernek elmondod, hogy ez fehér, akkor tudja, hogy az 1 hónap múlt, egy év múlva, öt és tíz év múlva is fehér. Magyarországon kimondtál valamit, ők is, te tartottad magad, és elhitted, hogy ők is fogják, de egy hét múlva megint ugyanott tartottunk.
Még Riónak volt egy annyi előzménye, hogy előtte, egy edzőtáborban estünk egy jó nagyot Garamszegivel, a pilótámmal, és valami történt a gerincemmel. Voltam annyira hülye a balhék miatt, hogy még azért is eltitkoltam, hogy probléma van, ők nem vették észre.
Egyébként előzetesen úgy volt, hogy Ivaniccsal indulunk, vele éremben is lehetett volna gondolkozni, de ő egy fenegyerek volt. Amikor megvolt a kvóta, ő megkereste a Fradit, és kiharcolt magának egy jó fizetést azzal, hogy van egy kvótája. Jöttem én és mondtam, hogy kisapám, a te neved nincs sehol, csak belecsöppentél, mint légy a levesbe, a kvóta nem a tiéd, Magyarországé, és én szereztem. Végül nehezen összerángatták a csapatot, és amint bejelentették, hogy együtt csináljuk tovább, egy hétre rá valami falusi versenyen elbukott a doppingteszten. Akkor elővették Garamszegit, aki tíz éve nem ült bringán, tudtam, hogy kész: eredmény nulla.
Így is volt egy tizenegyedik helyetek.
Nulla. Meg akartam csinálni, hogy Pesten, a reptéren eltűnök. Kimegyek csomagokkal, szólok, hogy várjanak egy percet, ellépek valahová, aztán eltűnök, hogy menjenek Rióba, nem érdekel. Aztán mégis elmentem.
Említetted a doppingot. Ez a parasportolók esetében is ennyire jellemző?
Igen. A dopping a parasportolók esetében a kisebbik rossz. Gyártják a parasportolókat. Megpróbálják minél sérültebb kategóriába nyomni a versenyzőket. Hiába, hogy csak kisebb sérülése van, ilyen-olyan injekcióval lemerevítik a karját, és az orvosi vizsgán tényleg nem tudja megmozdítani, aztán olyanokkal versenyzik, akiknek teljesen hiányzik a karja. Pekingben egy csomó kínai sportoló a semmiből jelent meg. Beszéltük, hogy aki nem fért be az épek közé, lecsonkították a nyomi kategóriába, és vitték el az érmeket mindenhol. Nagyon gennyes. Elszomorító ezt látni.
A másik dolog, hogy mi nem csak versenyekre jártunk, beszélgettünk is emberekkel. Az angol bringások, akiket beválogatnak, 4000 fontot kapnak – a vak gyerek is, a pilóta is – hogy edzhessenek. Nem beszélve arról, hogy a fizetés mellett a táplálékkiegészítőket, a felszerelést, mindent-mindent finanszíroznak. Miután megnyeri az olimpiát, kap 1 font tiszteletdíjat, és kész. Magyarországon, Romániában nulla pénzből készülsz, te vagy olyan hülye, hogy sportolni akarsz, hát csináld. Ha megcsináltad, kijutottál, és netán meg is nyered, akkor kapsz 100.000 eurót. De miből jussál el oda?
Mi volt Rio után?
Amikor hazajöttünk, akkor a bringáimat nem adta vissza a paralimpiai bizottság, de köteleztek arra, hogy induljak el az országos bajnokságon. Ki voltam készülve idegileg, testileg, és el kellett, hogy induljak. Andrea lányom ott volt, és amikor lejárt, kérdezte, hogy mi a baj. Kívülről látszott már. Nem is ültem jól már a bringán, nem mellékesen ki is kaptunk, másodikok lettünk. Az a gyerek lett az első, aki szóba jött helyettem, mint riói induló. Azelőtt sosem fogott kezet, amikor az országos bajnokságokon megvertük. Amikor ők vertek meg, és mi a dobogó második fokán álltunk, akkor jött és nyújtotta a kezét. Én a pilótával kezet fogtam, majd hátratettem a kezemet, és azt mondtam, hogy nem szarozom össze. Ott volt az olimpiai bizottság vezetősége, újságírók és ezt meghallották. Lett ebből egy óriási balhé.
Este hazamentünk, lefeküdtem és másnap reggel nem tudtam felkelni az ágyból. Alig tudtam hazajönni. Ez október elején volt, és januárig feküdtem. Januárban gerincsérv műtéten estem át, májusban újra. A műtét után úgy keltem fel, hogy deréktól lefele nulla. Ott írtam egy olyan szösszenetet, hogy első fecskeként belehaltam a magyar kerékpár tavaszába. A feleségemnek és anyámnak mondta a doki, hogy nem fogok többet lábra állni. Három-négy hónap múlva mentem hozzá, és amikor meglátta, hogy járókerettel felmegyek a lépcsőn, akkor leszakadt a képe, de mai napig is kemény-kemény problémáim vannak deréktól lefelé.
Én úgy voltam vele, hogy Rio után abbahagyom, de azzal hitegettek, és az tartotta bennem a lelket, hogy szövetségi kapitány leszek, lesz munkahelyem, azt csinálom, amihez valamennyire értek, és nem csak elkezdtem valamit. 2018-ban még megkértek, hogy menjek el a magyar csapattal Ciprusra edzőtáborba, adjak tanácsokat. Elvittem egy bringát, egy kilométereket mentem és sírtam a bringán, mindenem fájt. Azóta egy centit nem mentem, ‘18 januárja óta.
Amikor megyünk az autóval, például ki a Cekendre, mindig mondogatom, hogy hogyan mentem itt kifele, hogyan ereszkedtünk, meg itt ez a rekord az enyém, ott az. Ennyit bringázom, az autóban álmodozva.
Hogyan kezdtél el egyáltalán biciklizni?
2002 februárjában nyomták rám a pecsétet, hogy vak vagyok. Ekkor úszott el a cég és a szép jövő reménye. Pár hónapig néztem ki a fejemből, hogy mi a francot csináljak. Anyám szólt, hogy van egy vak gyerek, aki bringázik: Mózes Csaba. Kérdezte, hogy meg akarom-e próbálni, mert ő felmegy és beszél vele. Csaba egy órán belül nálunk volt a bringával, hogy próbáljam ki.
2003-ban a fogyatékosok európai évében már elbringáztunk Velencéig, igaz, Lisszabonig akartunk. Ekkor keresett meg Ede (Novák Károly Eduárd paralimpiai bajnok, sportminiszter) és mondta, hogyha bringázol, ne bohóckodjál, gyere, és versenyezzél. Se bringám, semmim nem volt. Magyarországon kaptunk egy acélvázat, felépítettük, elmentünk az első versenyre. Ede mondta, hogy álljatok be az első sorba és próbáljatok meg ott maradni. A rajt előtt tíz perccel odaálltunk, de mire odakerültünk az indításhoz, az utolsó helyen voltunk. Jöttek a kétméteres olasz, francia, angol, német pilóták: fogták meg félkézzel a bringát, tették be elénk, fogták meg a vakot, tették rá. Látszott, hogy ki utazik az eredményre, és ki élvezi.
Te melyik voltál?
Én élveztem. Amikor látsz egy kétméteres pilótát, nagyon vastag lábakkal, és hátul van egy olyan vak, akinek a lába vékonyabb, mint a csuklóm, lebeg a bringán, akkor tudod, hogy ő nem hajt semmit, de negyven kiló, és az állat viszi. Aki élvezte, és tényleg sérült volt, és akarta csinálni, az eredménytelen volt.
Maradtak-e meg relikviáid?
Van két használt vázam a garázsban. Rengeteg dolgot eldobtam a szemétbe, és a feleségem vájta ki. Peking után behívattak Bukarestbe, Băsescuéktól kaptam egy diplomát: aranykeret és babámfüle. Jöttünk haza, mondtam Edének, legyen szíves húzza le az ablakot. Kérdezte, hogy miért. Mondtam, hogy ki akarom hajítani ezt a kocsiból. Amikor csinálták a fényképeket és megjelöltek, én a jelölést vettem le. Pekingbe nem én jutottam ki, hanem Ede juttatott ki, én amire büszke lehetnék az, hogy magyar színekben a nulláról megcsináltam. Az már jelentett valamit, de amikor a megnyitón nyolcvanezer ember üvöltött, és ereszkedett le a helikopter, néztem a helikoptert, és arra gondoltam, ha leszállna, én beülhetnék és hazamehetnék, akkor megtenném.
Tökéletesen megértem Erőss Zsoltot, hogy feljutott egy hegytetőre, és onnan már a másik hegytetőt nézte, hogy oda kellene feljutni. Annak, amit megcsináltál, már nincsen értéke. Nem tudom, hogy más így van-e vele, de én így éreztem mindig. Amikor kihívtak, hogy menjek ki a magyar válogatottal Ciprusra, és ott beszélgessek velük, azt mondtam nekik, hogy nyolcuk közül egy ki fog jutni Tokióba, de a másik hét ne érezze magát vesztesnek, élvezze az utat. Ha nem élvezi, és minden egyes percben azt nézi, hogy a másik mit csinál, az nem jó. Ez olyan, mint amikor a zsidó elmegy a rabbihoz, és megkérdezi, hogy mitől megy a másik üzlete, és az övé nem. Azt mondta a rabbi, azért, mert neked két üzleted van: nem elég a sajátod, még a másikét is figyeled. Ha élvezed az utat, és saját magaddal foglalkozol, maradnak szép emlékek. Én persze azt is mindig nyíltan kimondtam, hogy ez egy kurvára jó menekülő útvonal volt nekem a nihilből, a semmitevésből abba, hogy valamit csinálok.
Veszélyes ez a nihil? Az, hogy belekényelmesedsz a betegségbe? Hogy lehet ebből kimászni?
A legtöbb embernek segítség kell. Például amikor jöttek a képernyőolvasók, a Symbian-os Nokia telefont törtem fel, hogy használhassam rajta. Akkor jöttek a környékbeli vakok, hogy mindegyiküknek törjem fel a telefonját, és kezdték használni. Jött az iPhone, hallottam, hogy milyen jó. Vettem, bekapcsoltam, megtanultam. De én még nem találkoztam olyannal, aki ezt így megcsinálja. Érdekes, az is, hogy amíg nem találkozol egy vakkal, aki a telefonját bütyköli, a pofád szakad le, gőzöd nincs, hogy ilyen létezik. Amíg az ember nem találkozik ezzel, lövése sincs, hogy van egy szűk világ, amibe, ha bekerülsz, ott is van jövő, ott is vannak telefonok, számítógépek, ott is vannak könyvek, és ezeket lehet használni.
Én 2002-ben megtartottam az első számítógépes tanfolyamot vakoknak önkéntesen. Elkértem a Pedától az infótermüket, képernyőolvasót, és próbálkoztam. Falrahányt borsó. Egyszer egy koratavaszi nap Csíkszeredába mentünk, havas eső volt, valamiért nagyon ki voltam bukva és azt mondtam, hogy az a probléma, hogy a székely nép buta: fafejű, konok, nagyon nehéz kimozdítani. Ez most hatványozottan érvényes a vakokra, és főleg a régi vakokra. Az újak fogékonyabbak, akaratuk van, még akkor is ha hét évig nem csinálnak semmit, hamar megtanulják a telefont kezelni. Egy barátom például nyomógombos telefont sem használt, két három hónap alatt oda eljutott, hogy a szomszédtól lopja a wifit.
2006-ban aztán elkezdtem az iskolaprojektet. Akkor volt Asztalos István parlamenti képviselő, és tanügyi bizottsági tag, vele tárgyaltam és Bartolf Hedviggel a tanfelügyelőségről. Felismerték a problémát. Úgy volt, hogy belevágunk. Nekiláttam adatokat gyűjteni: hogy hány gyerek van, milyen korosztályokban, közülük ki jár, ki nem jár iskolába satöbbi. Két-három hónap múlva a romániai nemlátók szövetsége csíki fiókszervezete szólt, hogy több adatot nem szolgáltatnak ki, és amiket kiadtak, nem használhatom fel semmire, mert Bukarestből leszóltak nekik, hogy nincsen szükség magyar iskolára. Egyébként ilyen nem is létezik, hogy nemlátó. Felháborodtam és elkezdtem az udvarhelyi, csíki vakokat megkeresni, hogy írjunk egy petíciót, adjuk le és bizonyítsuk be, hogy márpedig van szükség, de mindenki azt mondta, hogy nem kell, „hogy én is román iskolába jártam, én is tudok beszélni”.
2017 végén menekülési útvonalként írtam két pályázatot, és első pályázóként a Bethlen Gábor Alapnál két pályázatból kettőt nyertem, az motivált, hogy akkor kezdjük el a munkát. A legnagyobb problémám, hogy itt, a környéken nem volt, akivel beszélgessek: számítógépekről, irodalomról, történelemről. Magyarországon jogász, informatikus, ügyvéd, pszichológus volt a vakok között. Tökéletesen írnak, kommunikálnak. Nem csak a jó időről lehetett beszélni velük, vagy arról, hogy mit iszunk.
Mi az oka?
Az iskolázatlanság.
És mi a helyzet a románok között?
Velük ugyanúgy lehet értelmes kommunikációt folytatni. Ugyanaz a mese, mint a magyarokkal. És a versenyeken is ezt láttam. Mindig össze voltunk az olaszokkal, a hollandokkal vegyülve: kinyílt, emancipált emberek.
Ez lenne, gondolom, az egyesületnek az elsődleges célja.
Persze. Ezért dolgozunk. Én időközben ‘18 őszén elkezdtem a Sapientiát. Angol nyelv és irodalom, illetve világirodalom. Beköltöztem Csíkba, bentlakásba. Nagyon élveztem. Úgy voltam, ha majd itt meglesz az iskola, kell nekem egy diploma, amivel taníthatok. Egy pár hónap múlva a kolléganőm mondta, hogy ez nem fog így működni, hogy én kitaláltam, aztán ő csinálja. Kellett volna jönni-menni, beszélgetni a politikai, egyházi vezetőkkel. És hiába volt nekem meg ott, Csíkban is, hogy mit kellene csináljak, reggel nyolctól este nyolcig ott tanítás volt és nem akartam hiányozni. Beláttam, hogy jó, akkor ott kell hagyni a Sapit, pedig nagyon élveztem. Nem olimpia, nem Rio, nem Peking, ez a három hónap az életem egyik csúcspontja. Ötvenévesen bekerültem a 18 évesek közé, mindenki nézett, hogy tata is, még nem is lát, a tanárok fiatalabbak, mint ő.
Aztán rájöttem, hogy ez nem fog így működni, kell húzni az igát. Hamar jöttek is be olyan szegmensek, amikre azelőtt nem gondoltam, például, hogy hiányzik a gyógypedagógus. Bár fájt, hogy ott kellett hagynom a Sapit, arra is rájöttem, hogy nekem erre a diplomára még nem lesz szükségem, ha tíz-tizenöt évet még rá tudok szánni az életemből az iskolaprojektre, azalatt meglesz, viszont a nagyon nagy hangsúlyt a következő generációra kell fektetni. Ugyanaz történhet, mint a cégekkel: egy ember megálmodja, megcsinálja, ő kiesik a képből és mi történik? Fontos, hogy még ha az iskola nem is lesz meg, vagy félig lesz meg, legyenek meg azok a fiatalok, akik nyomják, húzzák, tolják előre.
Említetted, hogy nem létezik olyan, hogy nem látó.
A vakok között ez is egy nagy probléma, hogy nagyon be vannak zárva, és amikor kiszabadulnak, akkor szófosást kapnak. Amikor felhív egy vak, már frászom van, mert tudom, hogy két órán keresztül fog nekem itt most mondani. Nagyon ritkán csinál bármit is, neki ez fontos. Ugyanígy vagyok én is, amikor beindul a beszélőkém. Pedig egyébként visszahúzódó vagyok én.
A nemlátó tükörfordítás a románból. A románok meg az olaszból veszik, a non vedenti-ből. Nálunk a vak szó inkább pejoratív, de például Magyarországon nem. Nem értettem soha, mi az, hogy nemlátó. Nekem a látássérült sem tetszik, de elfogadom mint gyűjtőfogalom. Nekem végképp semmi bajom nincsen a vak szóval.
Titeket mennyire zavar, ha finomkodnak veletek? Gondolom, azért ti egymás között viccelődtök.
Kifigurázzuk magunkat, persze. Én a vakokat pincebelieknek hívom. A paralimpia a nyomik között az nyomilimpia, és nem paralimpia. Rióban az olimpiai bizottság végig ott volt velünk, és amikor meghallottak ilyeneket, mondták, hogy ne beszéljünk így, és mit képzelünk magunkról. Érdekes módon az épek. Amíg a látó félve, kesztyűs kézzel próbál, nem meri nevén nevezni, és hajlamos ilyen nemlátós dolgokat mondani, én azt mondom, hogy pincebeli.
Vannak esetek, amikor felháborodsz, de ezek nem azok, az a probléma, amikor hülyének néznek. Ma is voltam valahol a fiammal, és nem nekem mondják, hanem neki, hogy üzenik nekem, mintha nem is hallanék, vagy nem volnék képes megérteni. A kesztyűs kéz is jobb, mintha hülyére vennének. Amikor például meglepődnek azon, ha beszélünk telefonon.
Az egyik haveromnak volt egy csaja, leveleztek és telefonáltak egy féléven keresztül, és nem mondta el, hogy vak. Megbeszélték a találkát, és amikor a csaj meglátta, olyan sokkot kapott, hogy köpni-nyelni nem tudott, elszakadt minden. De miért szakad el? Miért fontos? Az ember vetíti ki a saját maga gondolatait, olyan tragédiának, olyan sötétnek, olyan szarnak látja a másik helyzetét, hogy sokkot kap. De ugyanez a helyzet fordítva is: Amikor a vaknak azt mondja a barátja, hogy az ő barátnője neki nem tetszik, az egy szakítóindok.
Az éremnek nem csak két oldala van, hanem nagyon sok.