A szerző felvétele egy vihar utáni, szabadtéri zenés mulatságon | archív

Az a világ, amiben éltünk, sok mindenben nem volt jó, nekem legalábbis nem annyira. Pont egy hónapja, a május 15-ei lazítások óta azon gondolkodom, hogy jó lenne, ha megragadnánk az esélyt és átértékelnénk egyénenként és közösségenként azt, hogy mit lenne érdemes változtatni az eddigi berendezkedéseinken, szokásainkon, rögzült szemléletmódjainkon. És hogy az erre való igényemet, és mint beszélgetések során kiderült, sokak igényét, hogy tudnám megírni anélkül, hogy érzelgőssé, közhelyessé válna a szöveg.

Mi volt márciusig?

Magamból tudok kiindulni és néhány, a környezetemben élő ember életéből. Feladattól feladatig rohantunk, újabbnál újabb pontok jelentek meg a task-listán, és esélyünk sem volt úgy lefeküdni este, hogy mindet kipipáltuk.

Hányszor aludtam, aludtunk el azzal a nyugtalansággal, hogy ez sincs meg, az sincs meg, s a holnapi nap is eleve túl van terhelve, nem fér már be semmi, hetekkel, hónapokkal vagyunk lemaradva? Találkozásaink egy része is az erről való fölösleges sopánkodással telt.

Még egy közhely, de nem volt idő egymásra, magunkra. Pontosabban nem hagytunk időt. Tapostuk a láthatatlan, saját magunk által, a feltételezett és létező elvárásokból épített mókuskereket.

Lehet, hogy most is ezt tesszük, csak újabb mókuskerékre váltunk, mert valójában, lélekben mind mókusok vagyunk, de mi lenne, ha ezt egy fokkal tudatosabban tennénk, és úgy választanánk, hogy legyen egy kicsit kényelmesebb, kicsit ésszerűbb, élhetőbb, emberibb az új karika?

A járvány megmutatta,

ha rövid időre is, hogy ezeknek az esetenként képzelt feladatoknak a jó része nem fontos.

Nem fontos például mindenkinek minden nap munkába menni. Nem életbevágóan fontos minden nap bevásárolni, s egy csomó haszontalanságot venni, amit aztán teszünk-veszünk, végül kidobunk, kemény energiát fordítva a teljes folyamatra a pénzkereséstől a szemétdíjig.

Nem fontos minden nap valahol étteremben kávézni, sörözni, napi menüt enni, mert a home office alatt meglesz a leves is, és videochat-en is megfő a kávé, sőt társasozni, berúgni is lehet online.

Nem fontos otthonról eljárni valamilyen hobbit űzni, lehet kenyeret sütni, olcsó csoki helyett desszertet kotyvasztani, olvasni, varrni, barkácsolni, zenét hallgatni, jó filmeket nézni, takarítani, meszelni, csendben ülni, vagy épp az új fásszínre büszkének lenni.

Nem fontos előadásokra járni, mert sokkal költség- és energiahatékonyabban megtarthatók ezek online is. Nem annyira fontos templomba, színházba, múzeumba, koncertre menni, mert bár más az élmény, de az online változat is jó lehet, sőt néha még jobb is, mert például jobban el lehet benne mélyülni, mint a helyszínen.

Nem annyira fontos iskolába járni, nagyon fontos viszont tanulni, és a tanulás képességét elsajátítani. Nem fontos ezer ruhát, szerszámot és csilivili kelléket venni, de fontos, hogy legyen néhány kényelmes, jó minőségű alapdarabunk.

Nem fontos annyit kocsikázni, s a nagyobb sebességet kihasználva még több felejthető feladatot belezsúfolni az életünkbe, jól esik viszont többet gyalog, biciklivel, a friss levegőn járni, s közben gondolkodni, érezni, élni.

Nem annyira fontos folyton külföldön, vagy turisztikai központban nyaralni, bőven elég néha szemléletet váltani, és turistának képzelve magad a következő utcasarokig, a legközelebbi faluig, vagy erdőig eljutni, minden kis részletet új szemmel megfigyelni, ezeket értékelni. Nem fontos a világot megváltani, bőven elég a környezetünkön egy kicsit változtatni, azt egy picit jobbá tenni.

Ezek a mi életünkben levő fontos-nem fontos dolgok, amik valószínűleg mindenki életében másak. Ezért

nem fontos a felsoroltakba belekötni, 

náluk leragadni, fontos lenne viszont saját szempontokat megragadni.

Mert ez a betegség, járvány felfogható tragédiaként, és felfogható egyben esélyként, lehetőségként egyéni és társadalmi szinten is. Fontos lenne, hogy mielőtt elfelejtjük, honnan indultunk, és mivel néztünk szembe, végezzünk valamiféle kiértékelést közösségi szinten is.

A veszteségeket gyászoljuk el, a romokat takarítsuk fel, és aztán keressük meg, hogy mi legyen tovább. Mik azok az utak, amelyeken tovább haladhatunk. Mik is a céljaink, és kell-e hozzájuk utat építenünk, vagy használhatjuk a rendelkezésre állókat.

Közösségként is jó lenne más szintre lépnünk. A járványhelyzet megmutatta: nem fontos a keretrendszerbe beleragadni, de fontos a tartalmat szem előtt tartva a kereteken változtatni tudni. Kellenek a keretek, hogy kiszolgálják a tartalmat, legyenek viszonyítási pontok, de nem a szabályhoz kell igazítani az életet, hanem fordítva: a célokhoz a rendet.

Ez a járvány és a vele járó változtatások megmutatták a határainkat, hogy mennyire tudunk alkalmazkodni új helyzetekhez, mennyi tartalék erőnk van, és hol vannak azok a pontok, ahol megbomlik az egyensúlyunk. Megmutatták, hogy mik a valódi értékeink. Tették ezt úgy, hogy nem kellett feltétlenül elutaznunk ahhoz, hogy hazatérve felfedezhessük a bennünk és körülöttünk levő jó dolgokat. Egyszerűen csak kényszerítettek arra, hogy a külső kapaszkodók nélkül, mint amilyen mondjuk egy helyszín, egy öltözet, egy szokás, a legbelsőbb lényeget megéljük.

Ahogy lezárultak a fizikai határok, bezáródtak az otthonok, úgy nyíltak meg egymás iránt az emberek. A fizikai távolság lelki közelséget hozott. Mindannyian ugyanattól szenvedtünk, mindannyian ugyanattól az ismeretlentől féltünk, mindannyian ugyanarra vágytunk, és ettől ha akartunk, ha nem, valahogy egy hullámhosszra kerültünk.

Hatalmas kreatív energiák lettek.

Meg tudtunk oldani korábban lehetetlennek tűnő dolgokat hirtelen. Tiszta lett a levegő, félve, de őszinte örömmel köszöntünk egymásnak az utcán, és valódi érdeklődéssel kérdeztük meg a félismeretlentől is, hogy hogy van.

Jó lenne, ha meg tudnánk tartani ezt az érzést, az erre való képességünket a kiváltó oka nélkül is, jó lenne, ha meg tudnánk emlékezetünkben őrizni azt, hogy a világ legtávolabbi pontján élő, ismeretlen emberek is együtt tudtak érezni egymással, és segíteni próbáltak egymáson. Mint ahogy nem felejtünk el biciklizni, korcsolyázni, úgy kellene ezt a tudást elraktározni, és sokkal többször elővenni, mint korábban.

Megtanultuk azt, hogy vannak dolgok, amiket megszoktunk, de nem maguktól értetődően járnak nekünk: a napsütésben szabadon sétálás, nyaralás, a nagymamához járkálás, a kocsmázás, kirándulás, a shoppingolás, egymás megölelése, megpuszilása. Ezek bármikor felfüggeszthetőek, eltörölhetőek.

Élvezzük őket, amíg lehet.