Tompa Andrea és Dimén-Varga Tünde

A szerző felvételei

Azért szeretem az író olvasó találkozókat, mert nagyon kényelmes, mikor valaki más teszi fel helyettem a kérdéseket. Nekem marad időm a háttérben elmélkedni, és feldolgozni az első kézből kapott válaszokat. Tompa Andreát Dimén-Varga Tünde kérdezte mindannyiunk nevében, és talán épp a pszichológiai kompetenciája miatt terelte a témát a karakterek lelkivilágának megértésére, a női és férfi szereplők életútjának kihívásaira a kor szellemében, vagy épp a hallgatás és beszéd dilemmájára.

A Könyv Éve Székelyudvarhelyen rendezvénysorozaton hallgatott beszélgetésből megtudtuk, hogyan, és mit olvas az írónő, hol kezdődött az irodalom iránti szeretete, kik segítették, hogyan születik meg egy történet, és minden megjelent regényével kapcsolatban hallhattunk valami újat, érdekeset. Olyan volt a beszélgetés, mint a regényei: kerek és tartalmas, de hagy maga után gondolkodni valót bőven későbbre is.

Mit olvas Tompa Andrea? Hogyan olvas?  

– hangzott el az első kérdés. A válasz nem is lehetne találóbb a könyv ünnepén: az embernek rögtön kedve támad átugrani a könyvtárba egy keveset. Elmeséli, hogy az életének egy nagyon fontos helyszíne: bárhol járjon a világban, mindig ellátogat egy könyvtárba, és ezeket a belépőket meg is őrzi.

Miért varázslatos számára a könyvtár? Mert családias, közösségi, mégis magányos, mindig csend van, és mindenhol van egy szekció, ami számára hozzáférhető nyelven íródott könyvekkel van tele. Ha egy könyvtár éjszaka is nyitva van, – mint a new york-i Public Library – az egy plusz varázslat. Saját lakása is egy óriási könyvtár, és ez inspirálja, hogy feltegyen még egy könyvet a sor szélére (talán éppen azt, amit ír).Választásai közt majdnem mindig vannak női írók, mert

„fontos, hogy ne csak beszéljünk róla, hogy a nők váljanak láthatóvá”,

hanem valóban szívesen olvas magyar és külföldi kortárs nőirodalmat, és kisebbségi irodalmat. Sőt,  afrikai irodalmat is szívesen olvas. Nem beszél róla, hogy ezen belül mit, de engem kíváncsivá tett, és bár a Litera interjújában nem említi, egy képen szerepel John S. Mbiti, African Religions and Philosophy (Afrikai vallások és filozófia) című könyve a polcán. Az Udvarhelyre vezető nagyon nagyon hosszú utazás közben pedig egy Duchamp interjúkötetet olvasott.

Olvasásból átevezünk írásba.

Minden könyvben a leghívóbb az,

ha valamit nem tudunk, ha az olvasó számára valami megfejthetetlen, és ez arra sarkall, hogy megpróbáljunk megérinteni valamit, megismerni, ami belőle megismerhető. Ez hol egy múltbeli történet, egy élethelyzet, hol pedig egy családtörténet. Ezek az ismeretlenek az idővel felhalmozódott gondolatokból bontakoznak ki.  „… az írás ebben az értelemben egyfajta nagy lemondás is, hogy az a sok minden, ami verseng az ember fejében, amivel szeretne valamit kezdeni, abból végülis nagyon keveset fog tudni kiragadni. Nagyon fókuszáltan végül egyetlen egy dologra kell valahogy lecsupaszítani, és minden más dolgot elengedni, elvetni.“

Aztán a saját könyveibe néha belezsúfolt gondolathalmazokat a kilencvenes évek boltjaihoz hasonlítja, ahol autógumitól a hajspréig minden kapható volt. Ez a sok minden, ami elkezdi egyszerre foglalkoztatni, végül egy homogén történetté áll össze.

Az író mindig nyaral

Közben arról elmélkedik, hogy miért nincs egy nemzeti minimum, amiért az értelmiség tartja a hátát. Háy Jánossal találkoztunk a könyvvásáron, itt olvashatsz róla.

A Hóhér háza című regényében van az a jelenet, amelyben egy kamaszlány a nyolcvanas évek végén román órán olvassa  Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték című regényét, és emiatt konfliktusba kerül a tanárnőjével. Arra kéri Dimén-Varga Tünde, hogy hozza párhuzamba saját magával: mint oktató, hogyan kezelne egy hasonló helyzetet?

„Mind a ketten irodalomrajongók, de a Hesse regény nem jelent még meg románul, és emiatt kialakul egy furcsa feszültség köztük, ami egy többszörösen kisebbségi helyzet. Nem tudom, hogy tanárként mit csinálnék. Színészeket tanítok, akik annyira fiatalok, hogy a gyerekeim lehetnének, és nagyon sok olyan dolgot tudnak, amit én nem tudok, és nem is fogok tudni soha. (…) Azt elfogadni, hogy én ez nem leszek, ezzel nem rendelkezem, és ezt nem tudom, kelt bennem valamilyen szomorúság érzetet, ugyanakkor van egy olyan kapcsolatom is ezzel a diákkal, hogy az én oldalamon is van valami, amit tudok, és vele megoszthatok. Tehát ezt a könyvbeli feszültséget én remélem, hogy sosem élem meg egyetlen diákommal sem.”

Oktatóból vissza a diákévekre. 

Négy nevet emel ki, a Júliák, és az Évák: Cs. Gyimesi Éva, Bíró Éva, és a két Szilágyi Júlia. Szellemi anyáinak nevezi őket, akik bevezették az olvasásba, annak ellenére, hogy nem volt egy „olvasós gyerek”. Egyúttal megnyugtatja a jelen lévő szülőket is, hogy attól, hogy a gyerek nem olvasós, még nem biztos, hogy nem is fog soha olvasni.

Irodalomszeretete kialakulásában segített, hogy nem kellett neki megtanulni, hogy miről szól egy Ady, vagy József Attila vers, hanem az volt a kérdés, hogy hogyan hatott rád? Ami elmondása szerint a legcsodálatosabb kérdés, amit egy tanár feltehet, mert így a gyerek elkezdi vizsgálni, hogy mit okoz benne a vers, ami az irodalom megszeretésének a legjobb útja.

Létezett-e a könnyárus?

A Hóhér háza egy realisztikus, dokumentarista módon megírt könyv a ‘70-es, ‘80-as évek Kolozsvárjáról. Van benne egy fejezet, amit nagyon szürreálisnak szánt: az ószeren dolgozik egy könnyárus mint „mágikus pszichológus”, akinek a sátrába belép az ember, magában elmondja panaszait, majd ezért a kettős hallgatásért – hallgat a könnyárus, hallgat a kliens – fizet.

Ez a fejezet így kiragadva abszurd, mégis, mivel a regény keretezése nagyon realisztikus, sok olvasóban felmerül, hogy talán igaz. Megnyugtat mindenkit, hogy nem, nem volt az ószeren könnyárus, de ez is azt bizonyítja, hogy ha az ember épít egy realisztikus világot, akkor a legszürreálisabb elem is nagyon hihetőnek mutatja magát benne.

Fejtől s lábtól folytatjuk

Dimén-Varga Tünde arra volt kíváncsi, hogy az apai nagyszülők – akik a kolozsvári orvostudományi egyetemre jártak – inspirálták-e a regény megírásakor?

A nagyszülőkről semmit nem tudott, az egyetem archívumából tudta meg azt is, hogy oda jártak. Bár szorongató tud lenni, hogy a nagyszüleiről nincs egy megragadható történet, és kereste, hogy mi lehetett velük, mi történhetett velük, végső soron a könyv kiindulópontja nem ez volt. Foglalkoztatta, hogy milyen lehetett Kolozsvár és Erdély 1918 előtt és után, és hogy hogyan lehet ennek az időszaknak a történéseit, hangulatát felfogni egy olyan ember nézőpontjából, aki akkor ott élt. Egy ilyen kutatás során jutott el az orvosi egyetem történetéig, és ekkor forrott ki benne, hogy ők fogják elmesélni ezt a történetet. A legnagyobb kérdés mindig az, hogy a sok őt foglalkoztató ügyet kik fogják elbeszélni, honnan lehet rálátni, vagyis „honnan válik szereplők által vagy valamilyen emberi anyag által elméselhetővé”.

„Női főszereplő orvosi egyetemre megy, orvos lesz, és ez abban a korban szokatlan életpálya volt, a kitagadást kockáztatta azzal, hogy ezt választotta, hogy így döntött. Változott ez?”– hangzik el a kérdés Dimén-Varga Tündétől. „Tegyük hozzá, hogy ez egy zsidó család, és a zsidó családokban a tanulás nagyon nagy érték: ha a férfiak művelik. Nem mindenkinek volt joga a tanuláshoz” – egészíti ki az írónő.

A kolozsvári orvosi egyetem az első, amely bármilyen felekezetű hallgatót befogadott, és azon belül is a női hallgatókat, ez azt eredményezte, hogy a nők körében nagyon sok volt a zsidó nők aránya, mert ez a pálya nyílt meg először egyetemi szinten számukra. 1883-tól tanulhattak a nők Magyarországon felsőoktatási intézményben, és így nyíltak meg sorra előttük ezek a pályák, ami nem egy egyenes vonalú fejlődés. A művészeti pályák például nagyon későn nyíltak meg a nők számára. Elmeséli, hogy anyai nagymamája festőnek készült, majd a harmincas években férjhez ment, és ezzel véget is ért ez a pálya számára. A század elején alig volt női művész. Itt is – és ez a mai napig jellemző – inkább a marginális pályákon mozogtak, amelyek nem kötődnek nagy intézményekhez. Ezekben a perifériális művészeti területeken, ahol előremutatóbb, megengedőbb helyzetek vannak, a nők sokkal inkább feltalálják magukat, például a század eleji magyar női fotográfia nagyon erős.

Udvarhely mit olvas?

A betű mit öl? Ha ott voltál, és ha nem a Könyv Éve Székelyudvarhely rendezvény keretében megszervezett könyvvásáron. Az erről készült videónkat itt találod.

Rátérünk a fiúk sorsára: nekik sem volt feltétlenül könnyű. A férfi főszereplő gyerekként nagyon szeretett kézimunkázni, kötni, horgolni, amiről édesapja letiltotta. Felnőttként meg nem találta magát az orvosi pályán. Tompa Andrea felhozza példának, hogy idén az olimpián a férfi létére kötögető olimpiai bajnok mekkora port kavart. Utánanéztem ennek az esetnek, Tom Daley, 27 éves műugró olimpiai bajnok kötögetett egy kardigánt a lelátón, és tényleg sokat cikkeztek róla. Tehát ma sem olyan egyértelmű, ma is meghatározza az, hogy milyen nemű, azt, hogy mi lehet, mit tehet, mi számít furcsának, a megszokottól eltérőnek.

A főszereplő amiatt, hogy a háború sok feladatot ad neki, kiábrándul és inkább falusi orvos lesz. Mind a két szereplő amellett dönt, hogy nem hagyják el az országot ‘18 után, hanem teszik a dolgukat orvosként itthon tovább. „Megpróbáltam megtalálni azt, hogy ez az orvoslás hogyan megy tovább a húszas években, és hogyan határozza meg megint csak az ő nemük, hogy mit fognak csinálni.”

Az Omerta című regényéért 2017-ben Libri irodalmi díjat kapott Tompa Andrea. Az a kérdés, hogy

a férfi főszereplő szála miért sokkal terjedelmesebb, mint a női szereplőké?

Három nő, és egy férfi szerepelnek a könyvben, de mivel az egyik nő szerzetes, ő a társadalmi nemek kérdésében nem vesz részt, „Ő már nem nő és nem férfi ebben a játékban, ami ez a nagy közös játék itt a földön. Én őt már nem látom férfinak vagy nőnek, hanem szerzetesnek látom.”  Szeretett volna megírni egy sikeres kisebbségi sorsot, és nagyon nehezen talált ebből a korból sikeres nőt. Ezt a szerepet sokkal könnyebb volt egy férfira aggatni, mert bár elvétve vannak ebben a korban is sikeres kisebbségi nők, azt hogy mit kell vállalnia egy művésznek (rózsanemesítő kertész, aki művészi igényességgel foglalkozik a rózsákkal) egy diktatúrában egy kisebbségi romániai magyar történetben, egy női szereplőn keresztül elbeszélve csalás lett volna. Így lett ez egy masszív férfi történet, körítve ezekkel a nőkkel, és egy szerzetessel.

Hallgatni, vagy beszélni kell a lélek túléléséhez?

Beszélni kell, de mégis sokszor mellébeszélünk. Ebben a regényben a szereplők 600 oldalon keresztül beszélnek, túl sokat ahhoz, hogy mindig valami nagyon fontosat mondjanak. Így az alcím, a Hallgatások könyve, egy groteszk alcím is lehet. Ugyanakkor nagyon sok mindent  el is hallgatnak, nem csak szándékosan, hanem azért, mert nincs tudomásuk önmagukról, nem látnak rá magukra. Egy szűk világban élnek, nem nagy érdeklődéssel a külső világ iránt.

Az a dinamika érdekelte az írónőt, hogy hogyan lehet úgy beszélni és beszélgetni, hogy közben ez az elhallgatás erősen mozgassa az olvasóban azt, hogy vajon mi az igaz, mi a hamis, és mit hallgatnak el. „Azzal egyetértek hogy a túléléshez beszélni kell, de nem csak beszélni kell hanem megtalálni, hogy mi az, ami gyógyítja a dolgokat, mert a mellébeszélés, fecsegés, üresség, nem biztos, hogy gyógyítóan fog hatni. Az érdekelt, hogy ébren tartsam magamban, és talán az olvasóban is, hogy mi a beszéd értéke, hiszen a beszéd nagyon inflálódik, és minél többet beszélünk annál nagyobb ez az infláció.” – összegzi Tompa Andrea.

Haza érkezünk

A Haza című 2020-ban megjelent regényéről sokan mondják, hogy különbözik az előzőektől. Dimén-Varga Tünde, mivel a Hóhér házát olvasta legutóbb, kapcsolatot vélt felfedezni a két könyv között, sőt a Fejtől s lábtól című regényben is van már gondolat a hazáról.

„Onnantól, hogy ezeknek a könyveknek nagyon erős helyszíne Kolozsvár, és tágabb értelemben Erdély, tulajdonképpen ezt a viszonyt folyamatosan próbára teszik a szövegek hol kimondva, hol kimondatlanul, de az, hogy mi a viszonyom ezzel a térrel, mi ez a tér, miért itt élek, mit jelent innen elmenni, mit jelent egy úgynevezett impériumváltás ? Ezek a kérdések sokszor lebegtek a könyvek felett.”

Miért nincsenek megnevezve a hősök ebben a regényben?

Az, hogy a fontos hősök, akiknek a világképe mozgatja a történetet névtelenek, ad egy tágasságot, amelyben az olvasó nem mint konkrét lénnyel azonosul, hanem egy sokkal absztraktabb figurával.

„A haza szóval az a legnagyobb nehézségünk ma, hogy mintha mindig mások mondanák meg, hogy ebben a fiókban hogyan kell létezni és hogyan kell viselkedni, hogy kik a hazafiak és kik a nem hazafiak.”

Idén augusztusban jelent meg egy nagyon hosszú, és átfogó interjú Tompa Andreával a Litera portálon. Itt mesél arról, hogy az édesapja hibáit javítgatja, mivel ugyanazon az úton jár, sőt talán még nagyagyanyja hibáit is állítja helyre, ugyanis nemrégiben festeni kezdett. Ehhez kapcsolódik a legutolsó kérdés: Mi kell ahhoz hogy az elődeink hibáit ne súlyként hordozzuk magunkkal, ami megnyomorít bennünket, hanem túl tudjunk ezen lépni? Mi segít túllépni a traumákon?

„Elsősorban a szerencse. Az élet nem agyonüt, hanem azzal kínál meg, hogy nagyanyám festődobozát, festményeit megöröklöm, elmeséli, hogy hát nagyapád nem engedett pingálni. Közben beszél erről, mint egy ilyen szép vágyról, ami elúszott.”

A szerencse ahhoz kell, hogy ez, és az ehhez hasonló dolgok ne egy súlyként zuhanjanak ránk, mert a gyerek óhatatlanul felvesz ilyen szerepeket magára, hogy javítgatja, helyreállítja elődei hibáit, vagy épp ellenkezőleg, súlyosbítja.

„Én becsúsztam ebbe az írás-olvasás világba és ez nagyon jónak és vigasztalónak tűnt abban a korszakban amikor nem volt olyan nagyon sok kínálat számunkra, nem volt annyi minden ami elcsábított volna. (…) Nem viccnek szánom, amikor azt mondom, hogy az én életemhez is kellettek ilyen szerencsék, hogy nem rossz kimenetelű történetté váltak, hanem felszabadítóvá” – zárja a gondolatmenetet Tompa Andrea, és ezzel zárul a beszélgetés is.