Fotó: KAKASY BOTOND

Ha azt mondom, hogy Schmitz Zsolt, akkor nem biztos, hogy mindenki tudja, kiről beszélek. De ha úgy mondom, hogy a Kossuthban az órás, akkor közel s távol a környéken, mindenki homlokához csapott kézzel azonosítja be az órásmestert.

A Kossuth utca egyik gangjából nyíló belső kisszobában járunk, ahol Zsolt tengernyi csavar, fogaskerék és óraház között javítja a ketyegőket.

„A szülők döntötték el, hogy órás legyek és ne kőműves.

A finommechanikához közöm se volt. Fiatalkoromban birkóztam, gitároztam és festettem, mivel művészeti suliba jártam. Diákéveimben napszámoskodtam, hogy legyen egy kis zsebpénzem, ezért amikor végeztem a 12. osztállyal, gondoltam kőművesnek állok. Akkor adtak száz lejt, kaját és szállást egy napra. Ez jó pénz volt. De anyámék nem hagyták, mert hallották, hogy az akkori Lemn-Metalhoz tartozó szövetkezetnél van két órás és egy ékszerész poszt. A jelentkezési papírokat leadták és kellett menni, nem volt más választás. Először Aradra vittek, ott tanultuk a szakmát” – emlékezik vissza Zsolt.

„Hetvenötben elmentem Aradra, ahol elvégeztem egy másfél éves technikumot, majd visszajöttem Udvarhelyre. Hiába végeztél iskolát, akkor még úgy működött, hogy újoncként inaskodtál. Leseperted a lépcsőt, hoztál tízórait az öreg mestereknek. Én is inaskodással kezdtem Szcsotka Zoltánnál, ő ma is dolgozik az állomásnál” – meséli a kezdeteket.

„Abban az időben két váltásban dolgoztunk s úgy is annyi volt a munka, hogy nem győztük. Egészen kilencvenig voltam a szövetkezetnél, majd ketten a kollégámmal, Sánta „Órás” Palival privatizáltuk. Én elkezdtem külön ékszert is javítani, már akkor nem volt elég az óra. A legelső műhely a Kossuth sarkánál lévő hot-dogos helyén volt. Ez a negyedik műhely, ahol most vagyok, de végig a központi zónában voltunk. Fontos, hogy szem előtt legyél, különben el vagy felejtve” – számol be a szakmai pályafutásáról.

„Óra készítéssel nem foglalkoztam, csak Aradon voltam jelen az óragyártásban, ugyanis a gyakorlati oktatás az aradi óragyárban volt. Itthon már csak javításokból éltem. Az elején csak fali- és asztali órák voltak. Hetvenötben kezdtek el Romániában karórát gyártani, az Orexet, amik elég gyengék voltak” – mesél az itteni órás iparról.

„A régebbi órák sokkal hosszabb életűek voltak. Egy 150 éves faliórát csak ki kell pucolni s működik, még kopásról sem beszélhetünk. A mai óra megy öt évet s lehet kidobni. A régi óráknak amúgy hallod azt a jellegzetes hangját, lelke van, kiegészíti a lakást. Vagy vannak a több száz éves, barokk stílusú szekrényórák – az inga mozgása még nyugtató is. Az elektromosban nincs élet, csak valami sziszegés” – enged betekintést a szakma szépségeibe.

„Amikor bejöttek az elektromos órák, akkor visszaejtette nagyon a szakmát. Elektromosból is van, ami jó, de az annyiba kerül, hogy errefelé nem nagyon hoznak belőle. Az olcsó meg tele van műanyag szerkezettel. Ezeket már javítani sem lehet. Egyben kicseréljük és kész. A régi mechanikus óra körülbelül 45 alkatrészből állt, a mai órákban 15-20, ha van” – kesereg a tömegtermelés hátulütőin.

„Hajdanán, ha például elsőáldozásra kaptál egy órát, azt még oda adhattad az unokádnak. Ezért volt egy varázsa ennek és megbecsülted azt az órát, mert tudtad, hogy nagyapád azért egy tehenet adott. De ez ma már nincs meg, sem az óra sem a szakember nincs megbecsülve, legyen szó bármilyen szakmáról. Én már inast sem neveltem ki, de az az igazság, nem is látok jövőt benne. Legalábbis itt Udvarhelyen. Ma ketten dolgozunk órásként a városban, de még néha így is sokan vagyunk. Talán a régi órák restaurálásban lenne jövő, de ehhez kicsi város Udvarhely” – vázolja fel a jövőt Zsolt.

„Két-három éve kezdtünk megint odafigyelni, hogy jó minőségű óránk legyen. Mostanában az emberek már megnézik, hogy mit vesznek. Eddig az volt a lényeg, hogy szép, csilli-villi legyen és olcsó. Volt egy hölgy kliensem, aki behozott egy órát, hogy vegyek ki a szíjból. Láttam, hogy új az óra, de nem megy. Kérdeztem tőle, hogy miért vette meg, ha nem is jó. Mert jól néz ki, jött a válasz. A mostani fiatalok szerencsére már nem így gondolkoznak. Általában a szeretnek két órát tartani. Egy elegánsabbat, amit a kosztümhöz vesznek és egy sportosabb órát” – tudjuk meg az óraviselési szokásokat.

„Eddig a legdrágább óra, ami nálam járt, egy eredeti Rolex garnitúra volt, ami 62 ezer euróba került. Mondjuk nem javítani kellett, hanem a szíját méretre alakítani. Régi órából többel is foglalkoztam, most utoljára pár napja javítottam egy 1800-as évekből való zsebórát. Érdekes volt, ugyanis az órát egy kis kulccsal kellett felhúzni” – számol be a ritkaságokról.

 Vadiúj Mercedest adtak volna érte

„A városban van egy szecessziós szekrényóra, amiért a kilencvenes évek elején egy új autót ígértek. A tulajdonosa bejött, hogy megtudja, mennyit érhet, mert egy németországi polgár egy új Mercedest ígért érte. Akkor hozott egy Mercedes katalógust, amiből csak ki kellett volna választania az autót .Végül nem adta oda, és azóta is megvan. Utána már nem tudta eladni” – ismerjük meg az egyik legdrágább óra történetét.

Ma már más világot élünk, megváltoztak az órák, feledésbe merül a szakma, de a még működő kis műhelyekben egy dolog a régi: a hangulat. Dél körül már begyűlnek a cimborák és a tengernyi fogaskerék és órabél között beszélik meg a múló mindennapokat.

Ahogy a műhely falán levő órák ketyegnek, lassan és biztosan tűnik feledésbe még egy régi mesterség.