Legyen a kiindulópontunk, ahonnan együtt megyünk tovább, Hargita megye, a Csíki-havasok és a Hargita hegyei lábánál, Románia egyik leghidegebb területén. Jelöljünk ki két-három pontot: legyen mondjuk Lövéte és környéke, Csíkszentmárton és a Kászonok.

Vegyünk egy Ceaușescu-t,

tegyünk hozzá egy kis nacionalizmust és a mezőgazdaságból meg-nem-élhetést. Mindezt szórjuk meg azzal, hogy a székelyföldi nők azokban az években szolgálóleánykodtak, és lassan ereszkedjünk le az ország déli részére.

És így jutunk el a következő kérdésekig. Hogy nekem, hogy sikerült megszületni? Hogy miért nem találom a helyem soha és sehol? Hogy magyar vagyok-e vagy román, vagy székely vagy erdélyi? Hogy milyen nyelveken tudok, szeretek és fogok beszélni, amíg meg nem halok?

Fotó: Calea Victoriei, forrás: fortepan.hu

A történet valahol 1948 környékén kezdődik, amikor az anyai nagyapám Bukarestbe megy kovácsnak tanulni a Kászonokból, anyai nagyanyámat pedig elküldik szolgálni Szentmártonból, szintén oda. Elképzelem, ahogy megismerkednek és egy cukrászdába járnak randizni valahol a Calea Victoriei-en, ahogy krémest eszik nagymamám, fröccsöt iszik meg Carparțit szív nagytatám, és egymásba szeretnek. A Scala-ba járnak moziba és ’48-ban megesküsznek.

A másik történet ’67-ben kezdődik, amikor apai nagyapámnak Bukarestben ajánlanak munkát, és a háromgyerekes család Lövétéről ügyesen leköltözik a nagyvárosba, és ahogy akkoriban szokás volt, több sokgyerekes családdal elfoglalnak egy tömbházlakást. Hogy egyértelmű legyen: több család egy tömbházlakásban. Ez olyan lehetett, mint nekünk az, hogy megosztunk egy albérletet, csak mivel akkoriban előbb vállaltak gyereket, kicsit zsúfoltabb volt. De aztán, hogy nagynénémet idézzem, „nagyapád megoldotta”.

Apukám akkor már öt éves, anyukám egy.

Tizennyolc év eltelik mindenféle apróságokkal. Anyukámnak román keresztneve van, román líceumban tanul, s habár otthon magyarul beszélnek, a gyönyörű, zöldszemű, tengerpartihomok-színű hajú, karcsú anyukám nem tanul meg soha helyesen írni magyarul. A szépszál, barnahajú, zöldszemű apukám az Ady Endrébe jár, ahol a nővérei is végeznek, és ahol én is kezdem az iskolát, elmegy katonának, udvarol ide, udvarol oda, de aztán elveszi feleségül a tizenkilencéves anyukámat.

Fotó: Apukám és a barátai az Ady Endre Líceum környékén.

’85 körül járunk már, a bukaresti magyarok száma közelíti a hivatalos ötezret, a szüleimnek a családon kívül kevés magyar barátja van, mindketten román környezetben dolgoznak, szinte biztos, hogy többet beszélnek naponta románul, mint magyarul.

Az orvosok románok, a bürokrácia nyelve a román, a plakátok románok, a pék, a virágárus, a fodrász, a szomszéd: román. Hát vagy dobrudzsai, bukovinai, partiumi, bánsági, moldovai, olténiai vagy erdélyi, de románul beszél.

Az szép az életben, hogy nem csak a mienket éljük,

vagyis elsősorban nem a mienket éljük. Egyszer egy színházas műhelymunkán Kolozsváron, amit a román független színház szervezett, ahová a Moldovai Köztársaságból jött a mentor és az országból mindenhonnan érkeztek résztvevők, szóval ezen a műhelymunkán azt próbáltuk körülírni, hogy kik vagyunk mi. Mi, mint ez a közösség, akik összeverődtünk. Mindenki folyékonyan beszélt románul, de mindenki más románt beszélt. És nem az volt az érdekes, hogy hogyan beszélünk, hanem hogy ezekből a többféleképpen elmondott privát történetekből tevődik össze a mi egyéni és közös identitásunk is.

1985. június 13-a van. Éppen hatvanhét év telik el azóta, hogy megbukott az Osztrák-Magyar monarchia, hogy az a kis terület, amit akkor még Regátnak hívtak, éppen jó helyen volt az első világháború után, és a román nacionalizmus élvez politikai előnyt minden más nacionalizmussal szemben.

Tehát ’85-ben vagyunk, és éppen hatvanhét éve csatolgatták össze azokat a területeket, amelyeken magukat románnak valló emberek laktak.  1985. június 13-a van, és a szüleim összeházasodnak Bukarestben.

Lejár a forradalom,

főbe lövik a Ceaușescu házaspárt, közvetíti a tévé, az ország pénzét, bizniszeit és hiteleit pedig újra szétosztják maguk között azok, akik éppen jó helyen vannak. Lejár a forradalom és a szüleim gyereket akarnak.

Fotó: hirhatar.com

2018 végén járunk, Bukarestben születtem, éltem Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Budapesten, újra Bukarestben és most Udvarhelyen élek. Megtanultam helyesen írni és olvasni magyarul a családomtól, az iskoláimtól, az egyetemeimtől, az erdélyi és magyarországi barátaimtól. Megtanultam helyesen írni és olvasni románul a családomtól, az iskoláimtól, az egyetemeimtől, az erdélyi és bukaresti barátaimtól.

Másodikos koromban a szentgyörgyi tanítónénim azt mondta, hogy nem tudok magyarul. Huszonötévesen a bukaresti reklámügynökség román magánórákat ajánlott, mert nem bíztak tökéletesen a románomban. Székelyföldön egzotikumnak számítok, amiért beszélek románul, kicsit észak-nyugatabbra senkit nem érdekel, amíg szót értünk abban, ami éppen minket személyesen foglalkoztat. A francia barátaimnak mégis egy vacsorán keresztül magyaráztam, hogy milyen, amikor lerománozol bárkit. És bár több évet éltem Magyarországon, soha eszembe nem jutott ottani állampolgárnak lenni.

Mert én egy olyan országban születtem, ahol kulturális hagyományaim gazdagok és változatosak, amitől én egy kíváncsi és alázatos ember lettem. Ha találkozom valakivel, nem érdekel, milyen nyelven szól hozzám, az érdekel milyen ember és mit tud a boldogságról.

A mi generációnk okosabb, mint eddig bármelyik

– és bár ez arrogánsan hangzik, igazából mind nagyon be vagyunk szarva.

Ennek az országnak (és a környező országoknak) a fiataljai nevében kérem és kérjük a román és a magyar nacionalistákat, hogy tegyék túl magukat rajta – tényleg eltelt száz év. Nyugodtan lehet kíváncsinak lenni, megismerni a román kortárs irodalmat, színházat, zenét, szeretni egymást, megtanulni románul káromkodni, elvégezni románul sofőrsulit, elmenni nyugodtan a komfortzóna határáig és túl, mert nem lesz semmi baj.

Ennek az országnak (és a környező országoknak) a fiataljai nevében mondom és mondjuk, hogy a komfortzóna határai feloldódtak, görcsösen ragaszkodni és belénktukmálni dolgokat, csak azért, mert azt hiszitek, nincs tovább – elvesztegetett életidő. Eltelt az a száz év, amitől a gyerekeiteket és unokáitokat féltettétek. Nincs semmi baj, jól vagyunk.

Ennek az országnak (és a környező országoknak) a fiataljai nevében mondom és mondjuk, hogy merjünk foglalkozni komolyan más az élet és a fejlődés szempontjából fontosabb dolgokkal. Vagyis mi értjük, hogy mellet veregetni, zászlókat lobogtatni és könnyeket hullajtani himnuszokra mély és valódi érzéseknek tűnnek, de ezek csak tanult érzések.

Én a Királyhágón, a Szent Anna-tónál és a Zetelaki gátnál érzékenyülök el, ha külföldön eszem töltöttkáposztát és miccset, ha román manelet és Tamás Gábort hallok – és ennek az országnak (és a környező országoknak) a fiataljai nevében mondom és mondjuk, hogy hagyjanak azon elérzékenyülni, felháborodni, szomorúnak és dühösnek lenni, amin mi akarunk.