Ellepték Malomfalvát a vackorjehovisták

Házról házra járnak, a vackorok idejének újraeljövetelét hirdetik, és megpróbálnak mindenkit beállítani a vackoristák pártjába.

Hogyan ismered fel ezeket a veszedelmes vackorjehovistákat? Általában többen járnak, házról házra, a vackorokat istenítik, nincsenek öltönybe öltözve, laptoptáska helyett faágakkal vannak megpakolva, s egyikük visz magával egy hosszú valamit, ami olyan szimbolikus dolog, mint a püspöknek a jogara, csak a végén egy vágópenge van.

És végül, de nem utolsósorban, néhányuknak, mondhatni a szerencsésebbeknek, enyhe vackorpálinkaillat érződik a leheletén, a meglátogatott háztartások számával és a falu vendégszeretetével arányosan. Akin semmi nem érződik, az kevésbé szerencsés, az a sofőr, és általában nehezen viseli ezt a terhet.

Nyikómalomfalván vagyunk, gyönyörű havazásban, ahol a vackoristák alapcsapata egy újabb játékossal bővült. Bocsánatot kérek, hogy átváltottam az egyházi nyelvről a sporttudósítóira, de itt Malomfalván a vackoristák főleg a fociba vannak beépülve. Nem lehet nem megemlíteni a híres focicsapatot, amelyet egy pálya szélén álló vackorfa alól támogat a szurkolók kemény magja. Ha tehát valahol igazán van jelentőssége a vackornak, akkor itt van.

Csapatunk legújabb csatára Arnold, ő vállalta azt, hogy ideérkezésünk előtt feltérképezi picit a falu vackorállományát, hogy tudjuk, merre induljunk, illetve helyismeretével támogatja misszionárius munkánkat, melyet egyházunk főguruja, Szani Zsolt (képünkön középen) vezetésével, Szilárddal négyesben fogunk végezni e gazdag vidéken. Aki nem ismeri egyházunk történetét, a vackorok és egyéb állatfajták szolgálatának területén kifejtett áldásos tevékenységünket, illetve főgurunkat, Dr. Szani Zsoltot, kérem, olvassa el az Ugye, maguk nem jehovisták?  című anyagunkat, abból sok mindenre fény derül.

És akkor kezdjük ezt az anyagot ezzel a gyönyörű vackorfával, mely valószínűleg Székelyföld leghíresebb vackorfája. Sikerét annak köszönheti, hogy a megyei világbajnokságban, egészen pontosan a 4. liga nyugati csoportjában játszó malomfalvi focicsapat pályájának a szélén áll ez a fa. A vackorfa alatt van a B közép főhadiszállása, és „olyan bekiabálások jönnek innen, hogy ne tudd meg”, mondja idegenvezetőnk, aki nem szeretne idézni ezekből a bekiabálásokból, mert szerinte nem újságba valók.

Szerencsére volt nekünk egy sportszakértő kollégánk, Katona, aki napi-heti rendszerességgel adott elő nekünk tökéletes Nyikó-menti tájszólásban a körzeti bajnokság gyöngyszemeiből, és van egy jelenleg is nálunk sportújságíró kollégánk, Sinka, aki tizenöt évig játszott a malomfalvi csapatban, és bizonyságot tud tenni arról, hogy annyi focimeccset és annyi bírószidást a világon egyetlen vackorfa sem látott, mint ez. Sőt, bírókergetést is.

Válogattunk néhányat azok közül a gyöngyszemek közül, melyek megbírják a sajtóban való megjelenést: „Te innen élve nem mész haza!” vagy „Há nem lácc, bazmeg?” vagy „Ide jobb, ha többet nem jössztök!” A vackorpálinka bizonyítottan javítja a látást, mert a fa alól mindig jobban látszanak a dolgok, és a fa alatt állók legtöbbször a vackorpálinkát nem fogyasztó bírók látását szidják.

A focipálya melletti vackor Nagy Józsi névre hallgat, állítják, pontosan olyan, mint a 66-os szám alatti Nagy Józsi fák közül az egyik. Ismét visszatér életünkbe ez a Nagy Józsi, tavaly írtam meg, hogy körözzük őt, de azóta sem került elő. A Nagy Józsival kapcsolatos vackorista-kalandunkról bővebben a Körözik Nagy Józsit, a nyomra vezetőnek jutalom jár cikkünkben lehet olvasni, mindenkinek ajánlom, legalább olyan jó vackorista propaganda-anyag, mint ez, és részben itt zajlik Malomfalván.

A képen a 66-os szám alatti két Nagy Józsi vackor egyike. Hát, nem az az apró, emberléptékű fa, ami manapság divat a gyümölcstermesztésben. Ne lepődjenek meg kedves olvasóink, hogy Szani Zsolt vackorista-vezér folyton fákkal fotózkodik. Ez a gyengéje. Minden igazi kemény vezérnek vannak gyengéi. Mint például Borbolynak a medve, Gálfinak a cigányok, mindeniknek van valami visszatérő témája, ami kiemeli őt a tömegből és vezérré teszi. Zsoltnak a vackorfák. Főleg a nagyok. Itt a 66-os házszám alatt Jakab Mózeséknek két nagy Nagy Józsi fájuk van, és a háziak szerint az 1000 literes kád szinte megtelt a két fa termésével. Szóval egy fél tonnányit lazán tud teremni egy ilyen fa egy évben.

Jakab Mózes, a gazda meséli, hogy meg akarták venni tőle a két fát. Nem is az egész fát, csak a tövét, 3 méterig. 1000 lejt adtak volna a két fáért. Nem adta. Ez a két fa 18-24 liter finom pálinkát terem neki évente. Zsolt mutatja az oltási pontot. Ez a bizonyítéka annak, hogy régen is volt vadkár, két méteren oltották a fákat, hogy ne bántsák az állatok. Az oltási pont azért látható szépen, mert a vadalany, amibe oltották és a belé oltott nemes növekedési erélye különböző, a nemes erősebben nőtt és vastagabb lett, mint az alany.

Itt egy fordított példa, Andrási Pál 207-es szám alatt lévő portáján a Hulló vackor, ami búcsú tájékán hull 1-2 hétig, olyan gyenge növekedési erélyű, hogy ha keresztmetszetét nézzük a fának, felületre ejsze fele sincs a nemes vackor a vad vackornak, amire oltották. Gyengébb a nemes az alanynál.

No de térjünk vissza Jakabékhoz, ahol igazi csemegét tálalnak elénk. Régebb aszalták a vackort, emlékszik Mózes, a gazda. Földbe ásott aszalók voltak mindenfelé, füsttel aszalták kopogóra a vackort. Mikor fogyasztani akarták, akkor ráöntötték a forró vizet, s másnapra kiengedett. Csak hogy káré tette volt a nagy víz az aszalókat, s nem épültek vissza. Felesége, Irma veszi át a szót, mert övé a jelen, a képen látható finomságot ő állítja elő. Kemencében aszalta a Nagy Józsi vackort, egy vékányi megy belé egyszerre. Fiatalabbaknak mondom, akik nincsenek szokva a régi mértékegységekkel, a véka az 20 liter.

A penészedés és egyéb tárolási gondok elkerülése végett Irma néni a fagyasztóban tárolja az aszalt gyümölcsöt, ilyenkor télen-tavasszal előveszi, forró vízzel felengedi, és egy nagyon finom kompót-szerű csemege kerekedik belőle. Cukor nélkül is tökéletes.

Ezeknek a vackoroknak sajátosságuk, hogy nagyon édesek. Valamikor ez volt télen a gyermekek édessége. Sajnos, manapság a gyerekek annyira nem eszik, panaszolja a gazdasszony. Régebb nem volt ekkora pálinkafőzős világ, meséli, s káré vallották a körtét, ha nem rakták el télire. Ezek a vackorok csak 1-2 napig állnak meg, aztán pusztulnak el. Most pálinkát főznek belőle, főleg. Szoktak befőzni is belőle, de annyit lehetetlenség befőzni, amennyit ez a két fa terem. Ezért a javát inkább kifőzik, ahelyett, hogy befőznék.

A vackorista vendégek számára előkerül egy kis vendéglátó pálinka is. „A pálinka is a Nagy Józsiból van, édesanyja eldugta”, mondja mosolyogva a fiatal gazda, Zoltán. Látszólag senki nem lepődik meg, hogy a gazdasszony félretett valamennyit a fogyóanyagnak számító finom pálinkából a vendégek számára. Ez mindig is így volt a történelem során, a finom dolgok hamar elfogynak. Nem vagyok nagy szaki a pálinkák területén, de így amatőrként merem állítani, a vackorpálinkánál finomabbat én még életemben nem ittam.

A képen látható pálinkát Tankó Zoltánéknál töltötték ki nekünk. Bátran kijelentem, eddigi életem legfinomabb pálinkája. Vagy csak úgy esett, hogy nagyon jól esett. Pedig mikor megérkeztünk, s szó került a pálinkáról, voltam annyira buta kijelenteni, a kertre, a fotózásra és a pár órával későbbi sofőrködésre való tekintettel, hogy „nem inni jöttünk”, de szerencsére egyik vackorista testvérem rámszólt, hogy „beszélj csak egyes számban, ne a mi nevünkben!”

Zoltánéknál egy Józsi vackor és három Balázs vackor fa szolgáltatta az alapanyagot a pálinkához. Régebb a nagyapja aszalta a vackort, s vitte eladni Segesvárra vagy Csíkba szekérrel. Mára szerencsére csak pálinka lesz belőle. A gazdától egy műhelytitkot is megtudunk: mikor elkezd hullni a vackor a fáról, akkor még nem jó pálinkának, csak később.

200-300 év van benne, mondja Zsolt Tankó Zoltán portáján, nem tudni, hogy a pálinka hatására-e amiből nem ivott, mert ma ő a sofőr, vagy csak úgy megszállottságból. Majd folytatta a gondolatot: egy milliomos bármit meg tud venni a pénzével, de egy 2-300 éves gyümölcsfát nem tud venni a portájára. Azt csak örökölni lehet.

Amint járunk-kelünk a faluban, többször is találkozunk friss oltáskísérletekkel. Vannak sikeresebb és kevésbé sikeres kísérletek is. Látunk helyenként olyan nekifutásokat, hogy tíz oltásból csak egy eredt meg, de próbálkozni mindenképp kell, mert így tanul meg az ember oltani, és ha tízből egy fogan is meg, az is már egy fa, ami talán több száz éven keresztül gyümölccsel lát el egy családot. Ugyanakkor génmentés szempontjából is egy nagy eredmény.

Malomfalván 14 öreg vackorfát találtunk, ami nagy szám ahhoz képest, hogy más faluban hány van, de sajnos csak töredéke annak, ami évekkel ezelőtt lehetett itt. Amint egy házból kihalnak az öregek, és a porta gazdát cserél, minimum 50 százalékos esélye van annak, hogy a vackorfák kivágódjanak. Ezért az a 14, ami szép szám lenne, egy nagyon törékeny 14. Ha tehát ma valaki egy sikeres oltással megőriz egy vackort az utókornak, akkor mondhatni, hogy a falu vackor-génállományának az egytizedét átmentette a következő nemzedéknek. És lehet, hogy ismét eljön majd az a kor, amikor majd valaki hálás lesz ezért, büszkén emlegeti majd nagyapját vagy ükapját, aki ezt a vackorfát oltotta, örömet okozva, vagy akár megélhetést biztosítva a leszármazottaknak.

Eljön még az az idő, amikor a gyümölcsnek értéke lesz, és a gyümölcsfára nem nyűgként fognak tekinteni, mert „mocskol”, levelét és gyümölcsét hullatja az udvarra. Ennek a visszatérésnek látszanak jelei, egyre nagyobb divattá válik gyümölcsfát ültetni vagy akár gyümölcsöst telepíteni, egyre többen mentik a régi fajtákat, egyre többen kívánják vissza a régi ízeket és tesznek azért, hogy gyerekkoruk emlékeit ismét az ízlelőbimbóikkal tapasztalhassák. Csak ezek a szegény évszázados fák túl kell, hogy éljék ezt a pár évtizedes kritikus időszakot.

Zsolt, mint a vackoristák igazi vezére, a vackorizmus megálmodója és megteremtője, mindent megtesz azért, hogy a vackorfák túléljék ezt a néhány nehéz évtizedet. Titok, amit elmondok, ezért arra kérlek, mondjátok tovább, úgy pletykaként. Zsolt arra készül, hogy egy komoly vackorpálinka versenyt szervezzen, ahova egy rangos zsűrit hozzon. Megvan neki a kapcsolati hálója hozzá, hogy egy olyan, komoly szakemberekből álló zsűrit tudjon lehozni ide, akik nemcsak hogy nyertest hirdetnek a versenyben, hanem olyan szakmai tanácsokkal tudják ellátni a résztvevőket, melyek hosszútávon a minőség drasztikus javulásához vezetnek. Erre már volt példa sok helyen, meséli Zsolt, de nem kell Magyarországig menni példáért, emlékszem, hogy például Bencédben voltam borkóstolón, ahol mindenki azt állította, hogy amióta ez a kóstoló-verseny megvan, a bencédi borok minősége hatalmasat nőtt a versengés hatására.

Azért szólok már most erről a versenyről, nem csak akkor, mikor ott lenne az ideje, mert nem tudhatjuk, hogy milyen termés lesz idén, és ha valakinek van tavalyról-tavalyelőttről, vagy akár még régebbről valami finom vackorpálinkája, amire büszke, akkor tudjon félretenni belőle a versenyre, amennyiben sikerül majd megszervezni.

Zsolt nem csak pálinkaversenyben gondolkodik, hanem aszalványversenyben is, na de ehhez előbb vissza kell térnie az aszalás divatjának. Elég sok ismerősünk vásárolt az utóbbi időben kis elektromos aszalógépet, vagy épített magának sör-napkollektoros udvari aszalót, tehát van arra is remény, hogy előbb-utóbb tömegmozgalommá váljon az aszalás, főleg azok körében, akik megpróbálnak egészségesen étkezni.

A vackor kiváló alapanyag aszaláshoz, kisméretű a gyümölcs, könnyebben átszárad szeletelés nélkül is, mint a nagy körte, nagy cukortartalma jobb tárolhatóságot eredményez, és édessége, illetve gazdag ízvilága is hozzájárul ahhoz, hogy igazi csemege váljék az aszalványból.

Egy gyönyörű Balázs vackor fa a nagy fehér semmi közepén a Piros János bá kertben. Oltóvesszővel ajándékozza meg hőn szeretett vezetőnket, aki teleszkópikus püspöki jogarával elfogadja a fától ezt a nemes ajándékot. Sok-sok ilyen kis ajándékkal tér haza Zsolt a vackorok hazájából.

A Nyikó-mente joggal mondható a vackorok hazájának, fogalmazhatnánk egy gyönyörű közhellyel élve, de a valóság ennél szomorúbb. Mert lassan múlt időben kell beszélnünk erről. Igen, mondtam, hogy a folyamat kezd megfordulni, és egyre többen ültetnek és oltanak, ez igaz, csak talán még mindig többen vágnak, mint ahányan oltanak. Ez a helyzet, ez a trend a világban, nincs is mit haragudjunk azokra, akiknek nem kell a fa, mert nem saját kezdeményezésre csinálják, hanem átveszik másoktól.

Volt például olyan gazda itt, Malomfalván, akitől mikor megkérdeztük, hogy oltóvesszőt szabad-e kérni a fáról, azt mondta, hogy „a fát is odaadom”. Félig viccesen mondta, de minden viccnek fele igaz. Sokaknak nyűg felszedegetni minden nap a földről a darazsakkal teli vackort, inkább megszabadulnak a fától. Vagy azért vágják ki, hogy vessenek szép gyepet, s tujafák sorával ültessék körbe a kertet. Ma ez a menő, nem a vackorfa, amelyik egy hónapon keresztül potyogtatja édes-kásás gyümölcsét az udvar közepén, a baromfi, a gyermekek és fogatlan nagyszülők örömére.

Nem lehet tudni, hogy melyik vackorfát vágják ki idén, jövőre, vagy az elkövetkező öt évben. Ezért Zsolt minden vackorfáról oltóvesszőt szed, én is. Találkoztunk útjaink során olyan fákkal, melyek hajszálnyira álltak a kivágástól, a láncfűrész már készen állt, s a gazda nagylelkűen megígérte, hogy ad még egy évet a fának, hogy lássuk, megfogan-e biztosan az oltás, hogy ha nem, akkor tudjunk új oltóvesszőt szedni róla. Mert ő is felfogta, hogy ez érték, és szeretné, ha ez az érték nem veszne el, csak az ember időnként nekiáll nagytakarítani, és kihajít olyan dolgokat is, amelyekről tudja, hogy értékesek, csak most őt épp akadályozzák. Ez van, nem szabad ítélkezni, mind ilyenek vagyunk.

Itt Malomfalán találtuk ki, hogy egy vackoros és körtövés térképet hozunk létre és ezentúl minden gyűjtőutunkon felvezetjük ebbe a talált fákat. Ezen a térképen tehát csak az idei gyűjtőutak anyaga van fent, de már az is segítheti vackorista testvéreinket, akik szeretnének maguknak valami finom vackort vagy körtövét oltani. A térkép folyamatosan frissül, nem kell meglepődni, ha a nevek véletlenül kisbetűvel szerepelnek vagy szerkesztetlen formában vannak fent, a terepen a nagy rohanás közepette annak is örülünk, ha nem feledjük el felvinni a fát a térképre. Íme a térkép linkje, használjátok egészséggel:

Vackorok és körtövék térképe 

Ez a gigász itt Bakó Kati kertjében egy régi kedves barátunk. Mi úgy tudtuk, hogy Balázs vackor. Tavalyelőtt ősszel, mikor itt jártunk kérdezősködni, és tavaly nyáron, mikor szemzőhajtásért tértünk be, Balázs vackorként jegyeztük, de most kiderült, hogy talán mégsem az.

Két szomszéd különféleképpen emlékszik. Most Sebestyén Árpáddal beszélgetünk, aki épp a havat hordja ki az udvaráról. Ha túl sokat kihord, akkor majd visszahordja, mondja pisolyogva. Emlékszik ő jól erre a körtére, mert volt köze ehhez a fához, közös történelme van vele. Valamikor, évtizedekkel ezelőtt a gyerekek számára nagyon fontosak voltak a szomszédok gyümölcsfái. Érthető okokból. Ez nem Balázs vackor, mondja Árpád bácsi, ez egy Nevesincs vackor, a Bakbűznél nagyobb, szeptemberben érik.

Gyerekkorában még pálinkát nem főztek körtéből, ellenben minden kertben volt aszaló. Egy gödröt vájtak a földbe, és füsttel aszalták a gyümölcsöt. 1968-70 körül volt az utolsó aszalás, emlékszik vissza. Egy családnak mennyi gyümölcsöt aszaltak egy télre, kérdezzük, 1-2 mázsát? Annyit nem, válaszolja, inkább pálinkát főztek belőle. Mind az a vicc jut eszembe, hogy „Mi lesz ebből a vackorból, édesapám? Hát, ha anyád meggyógyul, lekvár, ha nem, pálinka.”

Ez ugyanaz a fa, két évvel ezelőtt. És ugyanaz a fa, amiért Dr. Szani Zsolt kerítést mászott, mondom ezt azoknak, akik olvasták a Körözik Nagy Józsit, a nyomra vezetőnek jutalom jár cikkünket. Apropó Nagy Józsi, van itt egy legenda a faluban egy emberről, akinek a nevét nem szeretné senki a sajtónak kiadni, s ha kiadnák sem biztos, hogy lehoznánk. Szóval volt egy ember, szakálla volt kender, aki ideköltözött a faluba, s nagyon szerette a Nagy Józsi pálinkáját inni, mármint a Nagy Józsi vackorból készült pálinkát, de nem tudta megjegyezni a Nagy Józsi nevet, mindig Kis Pistát mondott helyette.

Tavalyelőtt, mikor ezt a Nevesincs vagy Balázs vackor fát megismertük, Andrási Gyula hívta fel rá a figyelmünket. Mondta, hogy ez a Balázs vackor akkor is termett, mikor semmi más nem. Gyula bácsi, aki már 78-79 éves volt tavalyelőtti ottjártunkkor (bocsánat a bizonytalanságért, de nem tudták feleségével eldönteni, hogy lefelé vagy felfelé kerekítsenek), és a 80-as szám alatt lakott, sokat mesélt nekünk a régi gyümölcsös tapasztalatairól.

Megtörtént eset: a gyerek nézi a gyümölccsel teli fát, folyik el a nyála. Kérdi az öreget: „Papó, felmehetek a fára?” Papó válaszol: „Igen, fiam. Majd decemberben.” Régen a gyümölcs a család élelmiszertartaléka volt, nem a gyerekek csemegéje. Eszembe jut nagyanyám, Isten nyugtassa, aki gyerekkoromban folyton csóválta a fejét, mikor ettünk a fán termett gyümölcsből, s mondogatta „ne prédáljátok a drága gyümölcsöt, te!” Pazarlásnak számított, ha a gyerek a télire elrakandó gyümölcsből nyáron csemegézett. Gyula bácsi azt is elmeséli, régen a gyerekek feladata volt, hogy vadalmát hozzanak a mezőről az almaecethez. A képen látható fabunkóval törték össze a gyümölcsöt az ecethez.

Tavalyelőtt ősszel, ha már itt voltunk Malomfalán, meglátogattuk Pap Lórándot is, aki egy faiskolát működtet a falu határában. Ezerszám termelik a piacra szánt csemetéket, s nem csak új, modern fajtákat, hanem hagyományosakat is szaporítanak. Főleg a közkedvelt fajtákat, mint mondjuk a Batur, a Pónyik, vagy a Budai Domokos, amiket nagyon keresnek itt felénk.

Lóri elmesélte, hogy tervezi egy kis mintagyümölcsös telepítését is, ahova összegyűjtené a helyi fajtákat, hogy legyenek meg neki, szükség esetén legyen hova nyúlnia oltóvesszőért. A gyümölcsfák iránti kapcsolatát Lóri részben örökölte. Bármerre megyünk a faluban, mindig szóba jön az a tanító bácsi, aki régen oltani tanította a gyerekeket az iskolában, és ő maga is rengeteget oltott a faluban. Az a híres tanító Lóri nagytatája volt. Vér nem válik vízzé.

Tavalyelőtti malomfalvi kirándulásunk utolsó állomása László Áronéknál volt. Áron bácsi 87 éves volt akkor, de megmutatta nekünk, hogyan szokott oltani. Hasítékkal olt. Régebben kiszedték a ciherből a fát, a vadat, s azt oltották, meséli. „Tata oltotta a falu ennek a részében az összes fát” – mondja büszkén a felesége.

Tizenévesen tanulta az oltást, és szabadidejében, vasárnap reggeliben, vagy délután, munka után oltott. És mindig részegen jött-e haza, ahogy az oltóemberek szoktak? – érdeklődtünk, mert régen volt egy olyan szokás, hogy az oltóember nem fogadott el pénzt az oltásért, csak megvendégelték. Nem jött részegen haza, kéri ki magának a felesége. Rózsika néni nem engedte volna el oltani, ha részegen jön haza. Elég szigorú feleséggel áldotta meg a Jóisten Áron bácsit, érződik a beszélgetés alatt, hogy súlya van annak, amit az asszony mond.

Áron bácsit leginkább úgy ismerik a faluban, mint a gereblyés embert. Rengeteg fagereblyét készített, és nagyon olcsón adta őket. Mi is többször vettünk tőle gereblyét, magunknak is, a gyerekeknek is. Zsolt barátunk, a vackoristák királya, Magyarországon már a gereblyisták királya címet is viselhetné, annyi gereblyét exportált oda ki ajándékba barátoknak, ismerősöknek. Ez a kép még 2017-ben készült, s Áron bácsi még akkortájt keményen gyártotta a gereblyéket, habár már panaszkodott, hogy nem bír kimenni fáért az erdőbe, és nem nagyon van, akit kiküldjön.

Ez a kép már 2019-ben készült, ismét beugrottunk gereblyéért, mert vezérünknek megrendelései voltak az anyaországból. Áron bácsi épp nem volt otthon, felesége közölte a hírt, hogy felhagyott a gereblyekészítéssel. Hát, szomorú, minden jó dolog egyszer véget ér. Persze, lehet nézni ennek a pozitív oldalát is, mától az otthoni gereblyéink, amiket az elmúlt években vásároltunk Áron bácsitól, sokkal többet érnek. De ettől sokkal boldogabbak nem lettünk.

Sokkal boldogabbak lettünk azonban attól a hírtől, hogy van még néhány gereblye készleten. Zsolt gyorsan felvásárolta a készletet és keményen szorongatta, míg biztonságban nem tudhatta autójában. Megígérte valami barátainak, hogy visz nekik gereblyét, és boldog volt, hogy teljesíthette ígéretét.

Mai kirándulásunk utolsó állomása Arnoldéknál lesz, picivel sötétedés előtt, ahol oltóvesszőt szedünk a pirosbelű vackor fajtából. Arnold ezt egy régi fáról mentette át, amit közben elvitt a tűzelhalás. Azt még annak idején a tanító bácsi oltotta, Pap Lóri nagyapja.

Itt Arnoldnál kétmétereseket nőtt a pirosbelű vackor, remélhetőleg megmarad egészségesen, mert ez az utolsó ismert fája a faluban. Mi is oltunk belőle, mert jó, ha ezek a tűzelhalás-érzékeny, eltűnőben lévő fajták minél több helyen megvannak. Dr. Szani Zsolt szavaival élve: nagyon finom ez a pálinka. Hoppá, nem ezt akartam idézni, csak véletlenül ezt dobta a gép, de azt akarja üzenni a vackoristák világszervezete, hogy érdemes megtartani és újraoltani a vackorfákat, és hogy jön majd a nagy vackorverseny, még nem tudni mikor, mert csak csírájában van, de a legfontosabb: ha van finom vackorpálinkád, ne idd meg az egészet, hanem rakjál félre belőle, hogy legyen a versenyre! Ásd el a kertbe, hogy ne tudj könnyen hozzáférni, ha megkívánod! Kérd meg az asszonyt, hogy dugjon el belőle egy adagot! Mindegy. S az asszonynak építs aszalót, hogy tudjunk aszalványversenyt is indítani, legyen felhozatal.

Búcsúzunk Malomfalváról. Éljen Dr. Szani Zsolt vezérünk! Éljenek a vackoristák! És főleg éljen a vackorpálinka! Éljen Nagy Józsi! És Kis Pista!

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok