Dedikálom ezt az anyagot mindazoknak, akik naponta buszoznak, iskolába, munkába.
Most januárban úgy adódott, hogy autó nélkül maradtunk, tÃz év után elÅ‘ször. Az egyik autónkat nem műszakiztattuk le, mert sokba került volna, s rendeltünk egy másikat helyette, az pedig úgy volt, hogy bármelyik pillanatban jöhetett. A másik autónk szilveszter éjszakáján lefeküdt, eltörött a torziós rugója. Egy hétig nem dolgoztak a szerelÅ‘ink, aztán egy hétig vártuk az alkatrészt, ami nem jött, akkor megrendeltük máshol az alkatrészt, s még vártunk rá szinte két hetet, mert ünnepek is voltak, meg minden, végül január 29-én lett meg az autónk, pontosan egy nappal azelÅ‘tt, hogy édesapám meghalt. Ejsze érezte, hogy szükségünk lesz rá.
Több barátunk, ismerÅ‘sünk, szomszédunk ajánlotta fel az egy hónap alatt, hogy ad kölcsön autót, de megköszöntük nekik a szÃves felajánlást, és éltünk azzal a lehetÅ‘séggel, hogy, ha nem is hosszú idÅ‘szakra, de kipróbálhatjuk, milyen autó nélkül élni. Sokat buszoztunk. Érdekes volt.
Ha nem kellene három gyereket vinnem naponta a városba, és szétszórnom Å‘ket a város különbözÅ‘ pontjain, valószÃnűleg szÃvesebben buszoznék, mint autóznék be a városba. Mikor terepre kell mennem fotózni, az más kategória, azt nem lehet autó nélkül, de naponta munkába bejárni sokkal nyugisabb busszal. És fotózni is lehet közben, nem úgy, mint az autóban. Sajnos, csak az utolsó napokban jöttem rá, hogy jó lenne fotózni, de akkor nagyon. Be is vadultam, három nap alatt közel ezerötszáz képet lÅ‘ttem a telefonommal, ezekbÅ‘l válogattuk ki az asszonnyal az alábbi két tucatot. Nincs semmi különös mondanivalójuk ezeknek a képeknek, csak esztétikai alapon válogattuk Å‘ket. Ilyen a világ a buszból. Ilyen a reggeli város a párás ablakon át.
Volt egy érdekes történetem, a legizgalmasabb. Egyik délben, mikor vásárolni indultam, észrevettem, hogy nincs meg a pénztárcám. Mindenütt kerestem, sehol nem volt, egyértelmű volt, hogy elhagytam. Benne szinte egyhavi fizetésem, az autó javÃtásának és az alkatrésznek az ára. És az összes iratom. Hú! Vagy a buszon eshetett ki, vagy a buszmegállótól a cégig valahol.
HÃvtam a busztársaságot, ott megadták az állomáson lévÅ‘ irodájuk számát, ott megadták annak az embernek a számát, aki tudja, hogy ki volt a sofÅ‘r. Nem adta meg a sofÅ‘r számát, megÃgérte, hogy utána érdeklÅ‘dik, s visszahÃv. IdÅ‘közben végigszaladtam a Kossuthon, belekukkantottam az összes kukába, hogy legalább az irataimat szerezzem vissza, ha a pénzem nem is. De nem volt sehol a pénztárcám. Visszamentem a céghez, s vártam. Egyszer csak hÃvott az ember, hogy megvan a pénztárcám.
Délben, mikor felültem a hazafelé menÅ‘ buszra, kezembe adta a sofÅ‘r a pénztárcámat. Nagyon jó érzés volt. Akartam adni neki, s a takarÃtó srácnak, aki megtalálta, egy százast ajándékba, de azt mondta, hogy Å‘k közszolgálati emberek, és tilos elfogadniuk akármit is. Hiába erÅ‘sködtem, nem vette el a pénzt. Ilyen is csak Udvarhelyen van. Merek fogadni, hogy egy nagyvárosban nem is kaptam volna vissza a pénztárcámat. Ezért szeretek Udvarhelyen élni. Mit mondhatok? Köszönöm! Köszönöm a busztársaságnak, a sofÅ‘rnek, a takarÃtónak, és utastársaimnak. Köszönöm! Jó volt veletek buszozni egy hónapig.