A tehetséges székely legény, aki díszítőszobrászként kereste kenyerét a Nép Házában, sportolt a Dinamo evezős csapatában. A kőfaragó, aki életünket kőbe vési. Beszélgetés Fekete Domokossal, Magyarandrásfalva egyik legidősebb lakójával.

Úgy alakult a történet, hogy Szentábrahámon találkoztunk, idős testvérét látogatta meg. Mikor a kultúrház előtt beszállt a kocsiba, öt perc alatt összefoglalta az életét, bemutatta a Zsidó-hegyet, beszélt a kőfaragásról, emlékezetes életekről, olyanokról, akiknek emlékét kőbe véste saját kezével. Hiába idős ember a magyarandrásfalvi Fekete Domokos bácsi, az udvarán még megkezdett munkák árulkodnak tevékenységéről. Besétálunk a műhelyébe, felkapcsoljuk a nagy, piros lámpát, hogy körbenézzünk egyet az alkotásain. A sarokból egy rajzról a falu híres szülötte, Fazekas János tart szemmel minket, miközben faragott asztallábakat és mikulásokat veszünk szemügyre. Aztán, egy kicsit lassítunk, leülünk a napfényes tornácra, hogy elejéről vegyük a dolgokat.

– Hogy mikor születtem? Édesanyám úgy mondta, hogy egy vasárnap délután. A születésnapom mostanában van. Dolgos családban nőttem fel, mindenki értett valamihez, volt kitől tanulni. Édesanyámat a román betöréskor a szülei menekülés közben hátrahagyták a nagyszülőkre, legyen, ki segítsen neki. Vissza sem jöttek, Mohácson telepedtek le. Édesapám jó kőműves, magániparos volt, bátyám több templomot is épített, többek között a martonosit, zetelakit, a szentlélekit részben. Kicsi koromban már szerettem barkácsolni, saját kezemmel készítettem mezőgazdasági szerszámokat, volt érzékem hozzá. Aztán, egy tehetségkutató körút alkalmával felfigyelt rám Sorvási István, meghívtak a vásárhelyi képzőművészeti iskolába – kezdi a rövid bemutatkozót Domi bácsi. A felvételije a román nyelvtudás miatt nem sikerült, átkerült Udvarhelyre, ahol épületdíszítő szobrászat szakon tanult.

Evezni a Dinamóban

Több helyen is megfordult az országban, mégis a Bukarestben töltött katonaéveire emlékszik vissza a legszívesebben. Először a tűzoltók közé került, aztán két évet katonaként a Dinamo Obor sportklubban töltött.

– Próbálgatták az embert, mire képes, mire van alkalmassága. Voltam súlyemelő, aztán a négyes, kormánynélküli csónakban eveztem, országos versenyeken vettem részt. Jó időszak volt, erősen bejött nekem a versenyzés. Sajnos, csak a fényképekkel maradtam, az emlékekkel. Akkor nem úgy volt, hogy pattanunk be a kocsiba, s eresztjük valamerre. Emlékszem, a katonaság után Vásárhelyen dolgoztam, biciklivel hazajöttem hétvégén, lefociztam a meccset Szentábrahámon, utána tekertem vissza Vásárhelyre, mert a munkából nem lehetett hiányozni. Ki voltam tanulva, ha megláttam egy biciklist, akkor ránézésre el tudtam róla dönteni, közelre vagy messze megy. Ha Göcsnél az iparos visszanézett, akkor tudtam, van még neki, de én Balavásárig le tudom kerülni – úgy is képzeltem, hogy a kőfaragók markos emberek, mert kőfaragást is tanult Domi bácsi, ami nem fér össze a rajzolással, mert oda „könnyű kéz” kell.

Több Hargita megyei mesteremberrel együtt bekerült a Nép Házába, ahol díszítőszobrászként két évet díszítő szobrászként dolgozott. Hogy került Domi bácsi Bukarestbe? – állítom meg egy pillanatra, mikor még tekintetével a magas falakat fürkészi mondandója alatt.

– A székely bácsit is kérdezték, hogy állt be a kollektívbe. Azt mondja, ankénton. Milyen ankénton? Olyan két pofot kaptam, úgy. S, hát magán kívül még valaki volt-e ott, aki látta? Ott mindenki magán kívül volt, fiam. Azért nekem nem volt ilyen durva, én szerettem bent lenni, ha a forradalom nem jött volna, visszamentem volna, de a változás is kellett – mondja félig még kacagva. 1973-ban vásároltak házat Andrásfalván, a család megszaporodott, „így több pénzt kellett hazavinni”.

Amikor a kőfaragó a rímfaragóval találkozik

Egy medgyesi sírkőfaragó mellett dolgozott, amikor feltette ugyanazt a kérdést, amire én is kíváncsi voltam: honnan tudjuk, mit kell a kőre faragni? Neki akkor a mester elővett egy könyvet, elmesélte neki a vallásfelekezet szerinti szimbolikát. Na, de a sírkő szövegével mi a helyzet?

– Segesváron laktam, ott erősen jó kapcsolatba kerültem egy idős, unitárius pappal, Nagy Ferenccel. Jött hozzám az asszony, írjam meg a szöveget, de nem értettem ahhoz. Domi, tudd meg az életrajzát, tudj róla beszélni, s akkor meg tudjuk írni a szöveget, mondta nekem a pap. Abban az időben is vigyázni kellett, akármit nem lehetett írni. A tiszteletes úr versei mind a fejemben vannak, míg belefaragtam a betűket, szavakat, addig bevésődött az agyamba is. Volt nekem egy kovács barátom, aki szerette az italt, szegény megégett a kohóban. Hogy lehet ezt megfogalmazni? – teszi fel a kérdést nekem, mint aki választ vár.

Kovács voltam, a tűz segített munkámban,
Halálra égetett, mikor nem vigyáztam.
Fél éltnyit éltem, készségem volt a jóra,
Íme, a tanulság, miként jöhet a végóra.

A sírfeliratot hallva, a hozzá kapcsolódó történetet megismerve közben az a gondolat jár a fejemben, hogy vajon egyszer mi kerül az én síromra, ki tudja pár sorban kivonatolni az életemet. Míg merengek, egy másik felirat előzményét vezeti fel Domi bácsi. Egy asszonyét, akit vallása miatt üldöztek a papok, gyermekei kérték a sírkőfaragót valahogy finoman említse meg ezt:

Sófalváról Martonosra vitt hajdan az élet sodra,
Hite miatt anyánk eltűnt, apánk féltő gondja lettünk.
Négyünket úgy nevelt fel, pótolt mindent szeretettel,
Hogy a két áldott név a kövön mindnyájunkat összekössön.

Az ember élete pár sorban

Családi tragédiák, köztiszteletnek örvendő emberek, árván maradt gyermekek szüleinek sírkőfeliratait meséli el még hosszú percekig. Egy adott ponton megállt, komolyra fogja a szót.

– Egyszer hívattak, hogy menjek le Segesvárra, a tiszteletes betegágyon van. Kérdeztem tőle, hogy nekem mi lesz a sírkövemen, tiszteletes úr? Domi, én neked annyi verset írtam, abból szedj össze valami magadnak valót, ezt felelte nekem. Na, gyere, mutassam meg neked a sírkövemet, elkészültem vele – mozdul meg a székről az udvar hátsó felébe invitálva.

Kőtömbök között bolyongunk, kővirágok nyílnak mindenhol. A nap lemenőben, az árnyék hidege egyre nagyobb területet követel magának az udvaron. Nézem, ahogyan az idős kéz egy kép kedvéért megmarkolja a kalapácsot és a vésőt, határozott mozdulatokkal formálja a követ. Azt mondja, hogy míg a nap, hold, csillagok fent lesznek az égen, addig lesz itt székely, ki megművelje a földet a Zsidó-hegy alatt. S lesz ember is, aki az itt élő ember életét pár sorba össze tudja foglalni, hogy majd valaki kőbe vésse azokat.