Nem a kormányhatározat fog megvédeni, hanem az emberi felelősség – interjú Zakariás Klárával, a lókodi öregotthon igazgatónőjével.

Az a hír járt pár hete, hogy a lókodi öregotthonban megjelent a vírus. Szerencsére a hír nem igaz, csak félreértések miatt beszéltek róla. Zakariás Klárával, a Kiss Rozália Ökumenikus Öregotthon igazgatónőjével beszélgettünk az otthon életéről, jelenlegi kihívásokról, emberi és közösségi felelősségről.

Miben változott meg az öregotthon élete ebben a koronavírusos időben?

Március 12-e óta letiltottuk a látogatást, a nyolcas számú katonai rendeletnek megfelelően két csoportra kellett osztani az alkalmazottakat, az első rend beköltözött két hétre az otthonba. Miután végeztek az egyik váltásban dolgozók, otthoni elkülönítésbe vonultak, a csapat másik része kezdte meg a munkát.

Egy kalap alá vették az országot,

értem, hogy volt olyan, ahol már bent volt a koronavírus, vagy a környéken voltak betegek, de abban a pillanatban, amikor hozták ezt a kormányhatározatot, akkor Hargita megyében volt 4-5 fertőzött. Ráadásul nálunk mindenki a községből jár be dolgozni, nem valamilyen tömegközlekedési eszközzel, hanem saját autóval.

Ha te meghozod a határozatot, beköltözteted az alkalmazottakat két hétre, akkor ők otthon kell, hogy hagyják a gyerekeiket, akiknek nincs iskola, óvoda. Nálunk nők dolgoznak mind. Ismerjük a székelyföldi családok helyzetét, hogy milyen szerepet töltenek be a nők. Igen, ezt azért túlzásnak tartottam.

Mi van akkor, amikor tényleg lesz probléma? Ha elszaporodik a fertőzés, elhatalmasodik a járvány, akkor mit csinálok? Ha az emberek addig elfáradnak, akkor mi lesz addig? Egy hasonlattal tudnék élni. Ki vagyunk állva a lövészárokba, lövünk, de még az ellenség sehol. Mikorra megérkeznek, már nem lesz muníciónk.

Nem áll szándékomban a probléma súlyosságát figyelmen kívül hagyni, de úgy érzem, hogy az intézkedések inkább a szócséplés szintjén mentek, nem az igazi tettek mezején. Olyan ez mint egy spanyol szappanopera századik része: sok a duma, de nem történnek nagy dolgok benne. Itt gondolok az ország vezetésére, de a médiára is.

Mire gondol konkrétan?

Mi a munkaügyi minisztérium fennhatósága alá tartozunk, ők adják az engedélyt, ők ellenőriznek minket minden téren. Már rég koronavírus volt, a szükségállapot ki volt hirdetve, amikor az első emailt kaptuk tőlük egy javaslattal, hogy milyen procedúrákat kellene bevezetni ebben az új helyzetben. Ha ekkor kezdtünk volna intézkedéseket hozni, akkor az már késő lett volna. Azóta a kérdőíven és a létszámjelentésen kívül más nem jött, támogatást nem kaptunk.

Úgy érzem, hogy már a csapon is ez folyik. Én értem, hogy probléma van, de hogy az életünket teljesen a koronavírus köré csoportosítsuk, az nagyobb korlátozás, mint az, hogy nem szabad kijárni. Azért még élünk, ettől eltekintve minden megy tovább, egyébbel is lehet foglalkozni.

S mi a helyzet a médiával?

Egy ideig olvasgattam a híreket, de aztán abbahagytam. Nem reálisak a tájékoztatások, nem járnak eléggé utána az információknak, ez a szenzációhajhászás megy, az, hogy mindenből hírt csinálnak, ez már egy ideje zavar.

S a másik: van az embernek egy privát szférája, amit nem tartanak tiszteletben, ez nagyon zavar. Ez egy új trend, ami nem tetszik. Az utóbbi időben általános lett, hogy mindenkinek a magánéletében turkálunk. Szét kéne választani a dolgokat, a szakmai dolgokat ne kapcsoljuk össze a magánélettel.

Hogy élték meg az ápolóként dolgozó édesanyák ezt a helyzetet? Kiskorú gyerekek is vannak?

Is-is. Mikor megjelent ez a katonai rendelet, akkor huszonnégy órán belül teljesíteni kellett. Összehívtam az embereket, elmondtam, hogy mi a helyzet, volt, akinek könnyes lett a szeme. Nem szólt senki semmit. Mit mondtak volna? Tudták jól, hogy ezt meg kell tenni.

Az első csapat önkéntesen jelentkezett, hogy akiknek gyerekeik vannak, két hét alatt előkészüljenek arra az időszakra, amikor nekik kell beköltözni. Két hét azért mégis több, mint huszonnégy óra.

A lakók hányan és hogy vannak, mit érzékelnek a külvilágból?

Negyvenöten a lakók, tizenkilenc alkalmazottunk van, egy váltást 8-9 ember lát el.

Vannak olyanok, akik nem igazán vannak tisztában a körülményekkel, de máskor sem. Esetükben időskori elbutulásról, demenciáról beszélünk. Őket egy dolog zavarja: hogy miért van maszk az ápolókon, s mikor veszik le.

Kevesebben vannak, akik követik, értik a dolgokat. Az elején féltek, de most már belenyugodtak, megértették, hogy az érdekükben történnek az intézkedések. Van, akinek van Facebook-ja, onnan tájékozódik.

Márciustól a csoportos tevékenységeket meg kellett szüntetni, nyilván, ez is részben kivitelezhető. Amikor a negyvenöt személyből harminc nem igazán érti, hogy mi történik, akkor annak hiába mondod, hogy maradjon a szobában, vagy tartsák a szociális távolságot.

Tulajdonképpen az élet nem változott meg számukra, ugyanazt csinálják, mint eddig. Előtte voltak olyanok, akiket rendszeresen látogattak, de telefonon most is el tudják érni őket. Az alkalmazottak szolgálati telefonon mindenkiről adnak tájékoztatást.

Pár hete az a hír járta az interneten, hogy valaki megfertőződött a koronavírussal az öregotthonban. Ezt végül senki sem erősítette meg. Hallott erről?

Egy viccnek szánt komment indította el az egészet: az egyik lókodi lakó ismerőse kommentálta valahova, hogy megjelent a vírus a környéken, ahhoz pedig egy másik személy, hogy az Lókodból való. Persze ennek semmi alapja nem volt. Pont ekkor jelent meg a nyolcadik számú katonai rendelet, amikor be kellett költözzön az első váltás. Sőt, volt még egy halottunk is akkor, minden adott volt, hogy kikerekedjen egy hír. Még gyanúja sem áll fenn a fertőzésnek, hála Istennek. Természetes okokból, kilencven valahány évesen halt meg az illető, eljött a vég, ennyi történt, nem volt köze ennek a koronavírushoz.

Személyesen, hogyan éli meg ezt az időszakot?

Huszonhárom év alatt ilyen periódus még nekem sem volt, nem álltunk szemben ilyen válsághelyzettel, járvánnyal. A bizonytalanság, a kilátástalanság, ami rossz, hogy nem tudod, mi következik, mit tehetsz, percről-percre változnak a dolgok. Kezdődött a katonai rendelettel, ami huszonnégy óra alatt teljesen felborította a hétköznapi menetrendet, életet.

Az első váltást, aminek én is a tagja voltam, nem tesztelték le, beköltöztünk, lesz, ami lesz. Féltem attól, hogy bekerül az otthonba a vírus, megfertőződnek a lakók, mert ha valaki beteg, akkor biztos, hogy megfertőzi a többit is.

Ez is egy fejetlenség volt, hogy összezárod az alkalmazottakat az öregekkel,

anélkül, hogy letesztelnéd. Na, de hála a fennvalónak ismét, ez nem történt meg, nem volt beteg senki. A másodikat már letesztelték, a most, szombaton beköltöző váltást ismét tesztelték, így már van logikája az egésznek.

A problémák elől nem kell elbújni, szembe kell nézni velük. Azt gondolom, hogy kellenek az intézkedések, be kell tartani azokat, az embereket felelősségre kell nevelni, nem központi határozatokkal megoldani a problémát. 

Én tisztában vagyok azzal, hogy alkalmazottaim ismerik a felelősségeiket az idősekkel szemben, tudják, hogy milyen szabályokat kell betartani. Ezért ezt a kéthetes bezárást túlzásnak gondolom, nem tartom indokoltnak.

A benti időszak alatt volt/van lehetősége kipihenni magukat az alkalmazottaknak?

Ez nem egy könnyű munka, amikor negyvenöt idős embert gondozunk. Hol pihen, hol töltődik fel az ember? Azt mondták mind, ha itt vagyunk, akkor dolgozunk. Nem a szobában ültek és keresztrejtvényt fejtettek a munkatársak. Aki éjszakás volt, aludt két-három órát, kelt fel, ment segíteni a többieknek. Kérdeztem tőle, hogy ha ma szabad, miért nem pihen. Azzal felelt, hogy mit csináljon egyebet, ha bent van.

Egy kicsit az autonómiára utalnék. Minden intézmény más, mások a lakók, alkalmazottak. Tudom, hogy

nagyobb lett volna a felelősség, hogyha mi döntjük el, mit miért csinálunk.

Ők hoztak egy döntést, ők minden megetettek egy intézkedéssel, minden el van intézve részükről.

Vajon, megoldottuk ezt a helyzetet? Meddig lehet bezárva tartani az embereket? Nem jobb lett volna a rendelkezések helyett pár maszkot, kézfertőtlenítőt küldeni? Nem lett volna jobb oktatóvideókkal megtanítani az embereket, hogy hogy kell ezeket használni? Vagy esetleg elérhetőségeket adni az embereknek, hogy honnan tudnak beszerezni védőfelszerelést, hogy ne kelljen kínlódni azzal, hogy mennyibe kerül, ki hoz, ki nem hoz?

Hogy szerezték be a védőfelszerelést?

Megvásároltuk mi a felszereléseket, ami hiányzott, azt elkészítettük. Nem volt esetünk, ezért ezeket az “űrhajós” ruhákat még nem kellett használjuk.

Törvényeket hoztak, amik nem mindenkire találnak, olyan törvényeket, amit más eszközeivel hajtanak végre. Ez egy privát otthon, éves költségvetésünket a megállapított fizetési díjakhoz szabtuk, éppenséggel olyan nagy mozgásterünk nincs nekünk, hogy ezeket simán megoldjuk. Valaki gondolt-e azokra, hogy ezek az emberek a 24 órából legalább 12-t dolgoznak, ezt vezetni kell?

Emberségből jelesre vizsgáztak,

ott töltötték a Húsvétot a munkahelyükön. Ezeket a napokat nekik ki kell fizessed 200%-ban, így van a törvény. Ez a legkevesebb, amivel tartozol, hogy tisztességesen elszámolsz velük. Vagy, ha kiadod szabadnapban, akkor ki fog dolgozni? Elég komplex ez a probléma, nem annyiból áll, hogy bezárjuk az otthont, bent laknak, beköltöznek, s kész!

Megoldottuk a vírus-problémát! – gondolják.

A másik az, lejár a két hónap, a vírus még létezik. Élni kell tovább is. Ezért sem tartom jónak ezeket a módszereket. Természetesen, a költségvetés felborul. Januárban kötöttem egyezséget a lakókkal, hogy milyen feltételek mellett lakhatnak az otthonban, most akkor álljak elő azzal, hogy többet kell fizetni, mert jött a koronavírus? Amúgy sem rózsás a gazdasági helyzet. Ilyen és hasonló gondjaink vannak. Nem beszélek még arról, hogy ilyenkor el szoktak kezdődni a szabadságolások. Hogy lehet ilyen körülmények között tervezni?

Egyik napról a másikra élünk, ami nem jó.

Van egy olyan érzésem, hogy sokaknak elegük van a bezártságból. Amikor bejelentették a szükségállapot végét, akkor többen abbahagyták az “óvatoskodást”, hogy ez a vége a járványnak.

Az embereket felelősségre kellene nevelni, nem megoldani helyettük a problémáikat. Ez a legnagyobb baja a mai társadalmunknak. Jaj, én nem vagyok hibás, oldja meg a kormány, oldja meg Sanepid, oldja meg akárki. Nem, uram, te vagy a felelős a saját életedért! Félsz a koronavírustól? Maradj otthon, használj védőfelszerelést, vigyázz magadra, ne várd el azt, hogy más vigyázzon rád! 

Idáig be voltak zárva az emberek, a szükségállapot vége felé úgy gondolják, hogy ők ezzel letudták a járványt, de ez messzemenően nem erről szól. Mindenki tanulja meg a szabályokat, értse meg, hogy mire kell vigyázzon, s hogy felelősséggel tartozunk saját magunk és embertársaink irányába, ezt nem helyettesíti a kormányhatározat.

S az, hogy mindenben hibást keresünk, valakit kirúgnak, vagy lemondatnak, attól nem oldódnak meg a dolgok, nem így működik.

Beszéltem olyan idős személlyel, aki azt mondta, hogy öreg korunkra úgy fogunk visszatekinteni a koronavírusra, mint ők a háborúra, hogy ezt fogjuk mesélni az unokáknak. De vannak olyanok is, akik szidták például a svédeket, hogy nem vették annyira komolyan a járványt, nincs náluk karantén. Mi lesz, ha vége lesz a járványnak?

Szeretném tudni. Van egy olyan érzésem, hogy a koronavírusnak még egy jó ideig érezni fogjuk a hatását. Mi volt a tétje? Első perctől a svédekkel értettem egyet, akik megtanították azt, hogyan kell együtt élni a koronavírussal. A társadalom afelé kezd elcsúszni, hogy nem vállalunk felelősséget semmiért, keressük a hibást. Az egyéni, közösségi felelősség kezdett homályba merülni.

Én nem vagyok hibás, mert nincs munkám, én semmiért sem vagyok hibás.

A Jóisten annak idején mindenkinek adott tálentumot, amit kamatoztatni kell.

Ez mióta más felelőssége? Huszonhárom éve, mióta működik az öregotthon, abban jártunk, hogy felelősségteljesen ellássuk az időseket. Nem azt jelenti, hogy ugyanezeket az áldozatokat nem hoztuk volna meg, ha indokoltnak láttuk volna. Nem erről van szó.

Olyan intézkedéseket hoztak az elején, hogy hetente egyszer fertőtleníteni kell. Hát, eddig is kellett, nem hetente, hanem naponta! Mi az új ebben? Nem értem, hogy miért ilyen intézkedéseket hoznak, most a koronavírus idején, hogy fertőtleníts, vagy legyen fertőtlenítőszered! Ezeket amúgy is meg kell tenni.

Kérdezem én Öntől, hogy mit csináltak idáig sok öregotthonban, most kezdtek el fertőtleníteni először? Kicsit furcsa. Klórral átitatott lábtörlőket helyeztünk ki, míg szabad volt a ki-bejárkálás, voltak olyan dolgok, amit bevezettünk, ez plusz. Gumikesztyű, maszk használata már megvolt, ezek alapvető dolgok voltak nálunk előtte is.