Nagyszüleit Auschwitzba hurcolták, édesapja partizánhősként tért haza, ő pedig az utolsók közt maradt Székelyudvarhelyen a több száz fős zsidó közösségből, amelyre lassan már csak a temető emlékeztet.
Fotó: Pál Edit Éva
Spierer Alexa (Elek), becenevén Pusi, 1953-ban született a zsidó származású Spierer Elek és a keresztény Daróczy Gábos Terézia nagyobbik fiúgyermekeként. Nem tartja magát vallásosnak, de szavaiból érződik, a féltve őrzött ereklyékről és fényképekről pedig látszik, hogy milyen fontosak számára a zsidó gyökerek és kapcsolatok, melyekről otthonában mesélt nekünk. Közben pedig felsejlett családjának és közösségének sorsa, amelyet kényszerpályára hajtott a történelem.
Mivel a háború után született, az édesapja szűkszavú visszaemlékezéseiből ismerkedett deportált nagyszüleivel, elvesztett vagyonuk történetével. Arra viszont már jól emlékszik, hogy az ötvenes-hatvanas évektől kezdve milyen volt Udvarhelyen zsidóként élni, végignézni, ahogy szép lassan mindenki elmegy, a rendszerváltás után szerencsét próbálni Izraelben, majd valamiért mégis itthon maradni.
„Nagyon keveset mondott apám,
mindig elkezdett sírni” – emlékszik vissza Pusi bácsi, akinek elmondása szerint a Spierer család Ákosfalváról érkezett Siklódra, ahol a nagyszülei éltek, ő is ott született. Üzletük volt, kovácsműhelyük, állatokat tartottak. Tudomása szerint nem voltak annak idején atrocitások, jóban voltak egymással a zsidók és a székelyek, rá voltak szorulva egymásra, de a zsidótörvények bevezetésével őket is megfosztották a vagyonuktól. „Nem szabadott legyen semmi a nevükön”. Az állatokat talán eladták, de a deportálás előtt átírták egy székely magyar emberre a vagyont. „Óriási nagy csűr volt, az állatokat nem engedték ki legelni, otthon tartották őket”.
Aranyalbum az I. világháborúban harcolt zsidókról, erdélyiek, udvarhelyiek is voltak. Akkor még egyenlő rangú magyar katonáknak számítottak, a második világháborúban már csak megalázó munkaszolgálatra hívták be őket, ahonnan sokan nem is tértek haza.
A kakastollas csendőr vitte el a nagyszüleit. Mindenki tudta, hogy kik a zsidók, nyilvántartásba voltak véve. Úgy tudja, 20 kilós bőröndöt vihettek magukkal, minden mást ott kellett hagyniuk. Hogy mikor halhattak meg a nagyszülei és a nagybátyja Auschwitz-ban, azt nem is tudja pontosan. Erről a tragédiáról sem beszéltek a gyerekek előtt a szüleik, esetleg szűk baráti körben volt róla szó. A túlélőket arról lehetett felismerni, hogy bele volt tetoválva a karjukba a sorszámuk, emlékszik vissza.
Már az apja se volt „igazi zsidó”,
pedig mindkét ágon izraeliták voltak a felmenői. Nem is válhatott azzá, hiszen korán elkerült a szülői háztól, hogy a kolozsvári, majd a dicsőszentmártoni inasiskolába kerüljön. – Apám inkább székely volt, mint zsidó – mondja a fia – Nem volt vallásos. Bőgött, amikor énekelték a székely himnuszt alkalomadtán a Madarasi Hargitán.
A II. világháború idején Erdély más részeihez hasonlóan Udvarhelyszék zsidó lakosságának nagy többsége is elpusztult az ideiglenes magyar uralom alatt. A 18-50 év közötti férfiak jelentős része (szám szerint 214-en) a katonai munkaszolgálat alatt veszítette életét 1942 és 1944 között, sokan közülük a Don-kanyarban. Az Udvarhelyen és a környékbeli településeken maradt 276 zsidót 1944. május 3-án gyűjtötték össze a (náci Németországgal szövetséges) magyar polgári és katonai hatóságok a Patkóban. Éjszakára a volt tanítóképző tornatermében helyezték el, majd 1944. május 5-én tehergépkocsikon szállították őket a marosvásárhelyi gettóba. Innen május végén deportálták őket az Auschwitz-i haláltáborba, amit nagyon kevesen éltek túl. Alig 38-an (22 férfi és 16 nő) tértek haza onnan és további 88 férfi a kegyetlen munkaszolgálatból.
Az akkor húszéves Spierer Eleket Erdőszentgyörgyről vitték el munkaszolgálatra, ott fogták el a csendőrök 1942-ben. „Kemény gyerekek voltak, mentek aknát szedni a németek elől”. Nyersen ették a pityókát és a káposztát, mondogatta neki az apja, amikor a gyermek Pusi válogatott az ételben. Volt egy német tiszt a lágerben, aki meg akarta volna ölni az apját, mert nem bírta elhinni és elviselni, hogy őt is ugyanúgy, Spierernek hívják. Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy háromszor szökött a lengyelországi munkatáborból, bekerültek a partizánokhoz a Tátrában és harcoltak a németek ellen. Szökés közben ellőtték a karcsontját is.
Amikor véget ért a háború, körülbelül egy év után leszerelt a partizánoknál, a Vöröskereszt adott nekik papírokat s úgy jöttek haza. Nem is volt hova menjen, előbb Medgyesre szökött a medgyesiekkel, utána feljött Dicsőszentmártonba, majd onnan Erdőszentgyörgyre, Siklódra s végül Udvarhelyre. A szovjetek elől a budapesti rokonokhoz menekült édesanyja csak a háború után ismerkedhetett össze id. Spierer Elekkel, miután hazajöttek. „Ki is rúgták anyámat a katolikusok közül, egyházi esküvőt nem tartottak” – teszi hozzá.
Édesapja katonai igazolványáról is csupán egy másolatot kaptak meg. A levente szó át van húzva rajta, mert a zsidók nem viselhettek fegyvert, nem lehettek magyar katonák.
„Apámmal nem foglalkoztak,
mert partizán volt, azokat előre vették, nem úgy vették, hogy zsidó, jó munkahelye volt a kantinban” Spierer Pusi szerint a zsidók a kommunizmusban azért húztak a párt felé, mert úgy tekintették, hogy a szovjetek szabadították fel őket, sok mindent köszönhetnek az új rendszernek. „Okosabb népség volt, jobban tudott alkalmazkodni, ezért mind vezető posztba kerültek. Nem is a párthűség miatt, hanem a fejük miatt” – érvel, de a kapcsolatok fontosságát sem palástolja.
„Engem nem azért vettek fel, mert kitűntem volna, hanem mert apám ott volt” – ismeri be előttünk. Amikor a Tehno(utilaj)-nál beszerző volt, akárhova járt az országban, ahol másik zsidóval találkozott, mindenhol elsőbbsége volt, mindig ki tudta használni a kapcsolati hálót. Popești-Leordeni-ben a szalámigyárban zsidó volt az igazgató. „Kihasználtam, mert tudtam, hogy segít. Soha nem kellett sorba álljak. Jól lakattak, felcsomagoltak, jó életünk volt ezen keresztül, olcsón ettünk a kantinban is” – mutat rá arra, hogyan működtek együtt a közösség tagjai. De nem volt egy karácsonyuk, semmilyen ünnepük, mert mindig jöttek kontrollba a párttól. „Apám fogta meg a karácsonyfát s a kamrába tette be”.
Együtt a két Spierer Elek, még a nyolcvanas években. Édesapja 1996-ban hunyt el, a Tábor-negyedi zsidó temetőben nyugszik.
Akik zsidók voltak, azok összejártak, kereskedők lévén többen kollégák voltak az új állami struktúrákban. „Nem voltak rivalizálások, mindenkivel jóban voltunk, kevesen is voltunk, öten-hatan”. Az apja még azokkal tartotta a kapcsolatot, akikkel együtt szökött és partizánkodtak (Baum Jóska, Salamon Ernő). Mikor kicsit ittak s a barátokkal összeültek, akkor egyet-egyet mondtak, hogy jól kicsesztek ezzel s azzal, amikor szöktek. „Velünk szigorú volt apám, olyan verést kaptunk, mikor a ludakat behajtottuk az imaházba” – emlékszik vissza nevetve Pusi bácsi.
„Mi nem tartottuk a vallást, ne is menjünk bele”
– vonakodik, valahányszor erről faggatjuk. „Már apám se tartotta. Miután végigmész egy ilyen lágeren, egy ilyen nincstelenségen… Akik tudtak segíteni, a székely embernek szalonnája, disznóhúsa volt, azt is meg kellett enni. Akik tartották a vallást, azok ludat neveltek, abból csináltak göngyölt füstölt sonkát”. Lassacskán mégis szó esik a zsidó szokásokról, előkerülnek a különféle kegytárgyak, könyvek és kóser termékek. Nem is keveset tud róluk mesélni Pusi bácsi, ezeket többnyire az izraeli tartózkodása idején tanulhatta meg, és kiderül, hogy régebb a családban mégis tartották valamennyire a szokásokat.
Harminc éves izraeli borokat mutat nekünk, ezeket vallási szertartásra, sábbátra, ünnepekre adják a családoknak. „Rajta van a rabbinátus pecsétje”, a kóser-boltban kapható, idegen (más vallású) kéz nem érhette. Számára tisztaságot, a legjobb minőséget jelenti a pecsét.
„Annak idején minden csütörtökön felhívtak a medgyesi hitközségtől, ahova tartoztunk, hogy milyen húsra lenne szükség” – közben olyan élvezettel, kaján mosollyal beszél a májról, a nyelvről, a kóser húsfélékről, amik után vonattal jártak még a 80-as években, hogy az ember megkívánja. Pászkát is hoztak régebb a zsidó húsvétra, ami 2019-ben pont egybeesett a kereszténnyel. Kipucolják, kifertőtlenítik, kiégetik a hombárt, Izraelben a lisztet eladják az arabnak s az ünnep lejártával visszaveszik.
Aki nem annyira vallásos,
az csak lefagyasztja a kenyeret, s lehet kapni disznóhúst is Izraelben, mert jövedelmező, az orosz zsidók eszik is, nem csak tenyésztik. Akik szocialista országokból mentek ki Izraelbe, azok általában nem vallásosak és megeszik, de különben nem kóser a körmös állat, a nyúl sem, és úgy tudja, hogy a pikkely nélküli halat is meg kell nyúzni.
A húst a tejtől is gondosan külön választják, a feldolgozásukra használt edényeket is, és csak négy óra eltéréssel szabad fogyasztani egyiket a másik után. Ezért van az, hogy a töltött káposztát nem tejföllel, hanem paradicsommal öntik nyakon. „Vallásos ország, a vallás vezet, nem úgy van az. Csodálkoztam az elején” – jegyzi meg. Régebb ő is jobban tartotta a szokásokat, azt is tudta, hogy az izraeli időszámítás szerint hányadik évben vannak, kapott zsidó naptárt, könyveket Medgyesről, de „elengedi az ember”, mint mondja.
1896-os kiadású, héber nyelvű Biblia. Nem összetévesztendő a Tórával, amely Mózes könyveit tartalmazza, és tekercs formájában, szertartásra használják.
„Zsinagóga Udvarhelyen nem volt,
de imaház igen. A 70-es években még működött a Tompa László utcában, aztán egyik napról a másikra úgy elrendezték, hogy lebontották” – mondja keserűen. Lakóház volt elöl, a Baum Jóskáék laktak benne utoljára, hátul volt az udvaron az imaház. Glück volt a főnök, egy „román zsidó milicista” intézte el, „mindenből pénzt csinált”, a sok dolgot mind elvitték Marosvásárhelyre, úgy tudja. Nem is voltak vele jó viszonyban, ezért Medgyesre jártak a hitközösségbe, ahol „szó nélkül fogadták”. Ők adták a gyászlepelt is az apja temetésén 1996. március 19-én.
Akkor már alig találtak a környéken 11 zsidó férfit, hogy a hagyományos szertartás szerint helyezzék örök nyugalomra, a déli harangszó előtt, csendben. Gyergyóból, Vásárhelyről, Medgyesről, Segesvárról kellett hívni őket, hogy segítsenek, annyira megfogyatkozott az udvarhelyi közösség. Utána már csak Stein Györgyöt temették zsidó szokás szerint, 4-5 éve. Akkor egy ember hiányzott a temetésről, ezért egy fát neveztek ki tizenegyediknek, hisz az is élőlény, gondolták. „Virágok helyett köveket tesznek a sírhoz. Biztos láttátok a Schindler-filmben is” – jegyzi meg Pusi bácsi.
Volt még egy zsidó temető,
a Cserehátra vezető Éltetőkút utcán kívül, de hiába volt szögesdrótos betonkerítés és vaskapu, amikor hat éve ott jártak egy rutinellenőrzés végett, már csak egy fél sírkő állt, benőtte a gaz, lovak legeltek rajta, és valakik mindent elhordtak, ami mozdítható volt. Szerinte a sírkövesek is cinkosok lehettek a dologban, ők bevehették a sírköveket, mert csak újra kellett feliratozni a megfordított márványlapokat, de nincs erre bizonyíték, a rendőrök pedig már csak megállapították a hiányt.
Különben nincs egyetlen emléktábla sem a városban, ami az eltűnt közösségre emlékeztetne, csak egy emlékművet avattak Schwächter Ernő megbízásából a református melletti zsidó temetőben, Ferenczy Ferenc polgármestersége idején, a holokauszt 50. Évfordulóján – emlékszik vissza Spierer Pusi.
Nem is tudja, hányan lehetnek még zsidók a városban, mert nem mindenkit lehet név alapján beazonosítani. „Egy székely él a városban, aki zsidó vallású” – helyesbít magára nézve, mert „Stein Gyuri unokája is itthon él”. A többiek külföldön és a temetőben, amit ő gondoz. A leszármazottak közül néhányan küldenek pénzt, így tudják renoválni a sírfeliratokat, kertészeket fogadnak időnként kaszálni, de szerinte át kéne vegye a város ezt a feladatot.
2018 tavaszán jelezte neki a Schwächter család egyik tagja, hogy Udvarhelyre jönne, mert meg szeretné csinálni a családfát. „Hozta minden papírját, itt született, de gondoljátok, hogy szóba álltak velünk? Nemhogy velem, még vele se. Repülsz 3000 km-t, és a tanácstól nem adják ki a papírt, mert visszamenőleg nem szabad. Ez egy pofánverés” – panaszkodik. Végül be kellett érnie a fényképekkel, amiket a sírokról készíthetett.
Az 1700-as évekig visszavezették anyai (Daróczy) ágon a családfát, büszkén meg is mutatja nekünk.
Pusi bácsi gyors egymásutánban mondja a rég eltűntek nevét, megváltozott helyeket, házakat emleget, és néha rácsodálkozik, hogy nem ismerjük mindet. Nem vagytok udvarhelyiek? – kérdi meglepetten. Pedig azok vagyunk, de ez egy teljesen új dimenzió számunkra is.
Böhm Jenő, hallottál-e róla? – bök rá az Aranyalbumban. – Mi volt, ki volt ő? – kérdi és nyomban válaszol is: – Főorvos, járta az iskolákat, neki volt az első röntgengépe, a Tompa László iskola mellett volt a lakásuk. „Elvették tőlük, de még mindig írja ivritül a nevüket a folyosón, ahogy belépsz” – mondja.
Menni vagy maradni?
Akik még hazatértek a deportálásból, azok többsége el is ment. Az egyik, 11 fős családból egyetlenegy jött haza, a tyúkpajta alól kivájta a pénzesládát és azzal indult is Ciprusra, ahonnan hajóval érkezett meg Izraelbe. Akinek volt esze, elásta a cuccát, mondja Pusi.
A háború után hazatért apjának két mostohatestvére is, csak az egyik meghalt, a másik Izraelbe ment. A Szekuritáténak mindent át kellett adni, amikor elmentek. A falu népe aztán rátette a kezét a kommunista években lassan széteső épületekre, elhordták, ami használható volt: cserepeket, faanyagot, az ajtókat. A területek a mai napig a nagyanyja nevén (Naufeld Sarolta) vannak, de semmit nem kaptak vissza. „A házba, amibe születtünk, a Bethlen utcában, oda is beköltöztek a milicisták” – meséli keserűen.
Több, mint egy Dacia árát, 70 millió régi lejt költöttek a pereskedésre, ezüst szobrokat adtak az ügyvédnek, hogy visszakapják a nagyszülőktől elvett tulajdonokat, de sikertelenül. Hány zsidónak adták vissza tulajdonát csak úgy? – néz ránk kérdőn. Úgy tudja, csak Sámson Ágnes tudta visszaigényelni a városközpontban található házát és abból is két szobarész el van adva. – A Hirsch-ház a Kossuthban vissza van adva? – Nincs. Több olyan esetről is tudni vél, hogy csak komoly összegek fejében tudták visszaszerezni ingatlanjaikat azoktól, akik a zsidók megüresedett házait elfoglalták.
Elmehettek volna ők is Izraelbe,
de Pusi végül a felesége és a gyereke miatt mégis itthon maradt, pedig már 1986-ban megvolt minden szükséges papírja. Végül csak az öccse ment ki egy évvel később. „Ahogy a földre letetted a lábadat, te már zsidó (állampolgár) voltál. Úgy jártam a követségre, mintha hazamentem volna” Nem a vallásosságot nézték, hanem a származást, mondja, a felmenők felől érdeklődtek és szerinte utána is néztek a nyilvántartásokban. Így ment ki az unokabátyja, unokanővére és az unokaöccse, a „Dávid nevezetű család”.
1964-ben már nekik is „meg volt csinálva” a kitelepedési csomag, mert az apjának nem tetszett a készruhagyárnál, de végül a pártkantinnál (a Kossuth utca elején, az ortodox templommal szemben) lett konyhafőnök, és így inkább maradtak. Az anyja is ott dolgozott, titkárnőként az OCL-nél (Organizația Comercială Locală), ami Spierer Pusi szabad fordításában annyit tesz: Orice cauți, lipsește.
Amikor azt kérdezzük, hogy mégis milyen érzés volt látni, hogy mások meg elmennek, csak annyit mond: normális dolog volt, megszokja az ember.
„Az elején nehéz volt,
mert együtt jártunk, gazemberkedtünk gyermekkorunkban”. Aztán látták, hogy Izraelbe mentek, jól vannak. Akik hazajártak, azzal találkoztak. Voltak, akik minden nyáron itthon voltak – meséli. Szerinte nem merték üldözni a zsidókat, de a látogatások miatt akadtak gondjai is a szocialista rendszer idején, ugyanis „minduntalan behívták a miliciára”, számon kérték, hogy miben jár, mert kapott nyugati ruhákat Izraelből, a rokonoktól. Ifjabb Spierer Eleket végül ki is rúgták a pártból, mert disszidálni akart kapitalista országba, majd megtörtént a forradalom.
Most lesz harminc éve, hogy kiment ő is dolgozni Izraelbe, a forradalom előtt közvetlenül, és akkor jött haza, amikor a bányászok „szapulták az embereket”, tehát körülbelül félévet dolgozott szállodákban. „Mindent csináltam. Úszómedence, öntözőrendszer, hegesztettem, konyhában voltam délután. Amikor éjjeli fürdés volt, azzal kellett kezdjem reggel, hogy a nyugágyakat ki kellett, hogy szedjem a négyméteres vízből” – meséli, majd gyorsan egy másik történettel folytatja.
„Képzeld el, mikor egy tizennyolckarátos nyakláncot megkeresel egy éjszaka alatt. Pont húsvét volt, a zsidók nem dolgoznak s megkértek, hogy maradjak” A rabbinak forró vizet kellett csinálni, elő kellett készíteni, hogy tisztítsa meg, fertőtlenítse az edényeket, amíg mondja az imát. Jó pénzkereseti lehetőség volt, mondja, de mégse maradt.
„Nekem nem hazám,
nem ott születtem. „Ilyen is vagyok, olyan is vagyok, mind a kettő. Vannak rokonok is kint, de az teljesen más. Olyan, mint amikor Magyarországon fogadnak, hogy gyertek, mert megjöttek a románok. Így van-e? Izrael létezik, minden hírt megnézek, van zászlóm, mi kell még?”.
Ifj. Spierer Elek egyike volt annak a három személynek, akik udvarhelyi zsidó családból származnak, és meghívottként jelen voltak a május 3-án a Patkóban és a városházán rendezett megemlékezésen. Rajta kívül az Izraelből érkező Schwächter Ella és Sámson Ágnes vettek részt, a Szent István teremben mind a hárman meggyújthattak egy-egy gyertyát a hatból a holokausztáldozatok emlékezetére. „Szép volt, csak jóval hamarabb kellett volna megszervezni, mert akkor talán maguk a túlélők is jelen lehettek volna” – jegyezte meg Pusi bácsi.