Biza szűkösen mérte az idei tél a havat, nemhogy iglut nem lehetett építeni lent a völgyben, hanem a Hargitán is csak néhányszor volt szép nagy hó a röpke három hónap alatt. Mi mást tehetne hát ilyenkor az ember, hogy picit jobb kedvre derüljön? Előveszi a tavalyi képeket, és mesélni kezd.
Éppen egy éve volt, amikor sokkal bőkezűbb volt a hóisten, és Biró Előd barátom sítúrázni vitt el, hogy megmutassa egy olyan oldalát a hegynek, amit még nem ismertem. Télen, napsütésben, a felhők felett. Mivel méteres hó is lehet odafent, a hegyet csak segédeszközökkel lehet igazán bejárni, túraléccel vagy hótalpon. Van is egy raktárnyi felszerelés hozzá Zetelakán, a Hargita Outdoor főhadiszállásán. Számomra ez maga a paradicsom, Előd meg egy mázlista. A hegy tövében lakik családjával, egy szép nagy házban, aminek távirányítós székelykapuja is van. Innen tényleg bármikor mehet a hegyre.
Két autóra való ember gyűlt össze ezen a reggelen a házuk udvarán. Mindenkinek jut megfelelő méret lécből is, bakancsból is, de van, aki inkább a hótalpat választja, az biztosabb. Előd gondosan szereli össze őket, nehogy orra bukjunk – volt már rá példa. Faggatom, hogy mi ez a nagy felhajtás a Hargita körül, ő meg mesél. Időnk, az van bőven, amíg felérünk a Madarasi-menedékházhoz, sítúránk kezdőpontjához.
Elődék 2018. december elején találták ki, hogy belevágnak, bevásárolnak használt cuccokból, barátokkal, rokonokkal keresztül-kasul bejárták a Hargitát, így születtek meg a túraútvonalak.
„Az egészet azért találtuk ki, azért váltottunk túrasíre, hogy tudjunk freeride-olni” (értsd: pályán kívül, jelöletlen helyen sízni). 2018-ban például harmadik helyen végzett a Red Bull egyik romániai versenyén, ahol a cél felmászni egy csúcsra és onnan lecsúszni, minél rövidebb idő alatt, nagy hóban, fák között szlalomozva, ugratva. Tátva marad az ember szája a videótól.
Nagyobbik húga, Emese Magyarországról intézi az online dolgokat, azóta a kisebbik húga, Timi végzett az egyetemmel és csatlakozott a csapathoz, így lett még családibb a vállalkozásuk. „Megfertőztük ezekkel a hülyeségekkel, de különben is ő a legsportosabb az egész családból” – mesélte Előd, miközben az ivói sorompóhoz érünk, ahonnan az erdei út kezdődik.
Barátjával, Moraru Norbival közösen kezdték a túrákat, aki egyébként profi természetfotós, többek közt medvéket les. Innen az ötlet, hogy nyomkereső-túrákat is akarnak szervezni, mindenféle állatok nyomait követve, Ivóban vagy magasabban, történetmeséléssel egybekötve. – S mi van, ha pont belefuttok? – kérdem, félig viccesen. Komolyan elgondolkodik rajta, de lehet, hogy csak az útra figyel. Hosszú hatásszünet után érkezik válasz: „Általában annyi zajt csinálsz, hogy elkerül. Én egyszer találkoztam eggyel. De nem félünk, mert ha félsz, akkor el se indulj”.
Mind ilyen 3-4 órás túrák, ha lassú a társaság. Akár a Hargitafürdőre is át lehet menni, sziklák közt suhanni a Rákosinál vagy csak kimenni a Madarasi-csúcsra. Ez utóbbi a klasszikus, kezdők számára is elérhető változat, ennél maradunk mi is, mert egyikünk se valami nagy síző s hótalppal is vannak páran. Megrögzött deszkásként picit nehezemre esett sílécre váltani, de most azért jöttünk, hogy valami újat kipróbáljunk.
– Nagy szerencsénk van az idővel, január közepéig csupa köd volt a Hargitán, ki se lehetett látni – jegyzi meg a szolgálatos hegylakó, aki az elbeszélései és a Facebook-oldalukra feltett képek alapján tényleg odafent töltötte a tél jó részét.
Laza menetre készülünk, örülünk a jó időnek, nem sietjük el a dolgot. Előd mindenkinek segít, ad néhány jó tippet, alapinstrukciót. Nincs ebben semmi boszorkányság, csak tenni kell egyik lábat a másik után, és mész is felfelé. A csel az úgynevezett fóka, amit ráhúzol a léc talpára, attól nem csúszik vissza a léc hágóra menet. Na meg a kötés, amiből a bakancs sarka kijár, mint a futólécnél, és állítható a magassága, úgy hajtod magad előre. Ennyi az egész.
Amint készen áll mindenki, neki is lódulunk a nagy havasnak a menedékház előtti parkolóból. Tulajdonképpen egy volt sípálya mentén haladunk a csúcs felé, az Árkoson – az öreg sízők talán még emlékeznek is rá. Nincs kitaposott ösvény, csupán néhány nyom utal arra, hogy más is járt még itt előttünk, de csakis sítalpakon. Helyenként lyukak tátonganak, abból látjuk, hogy milyen mély is a hó. Húsz méternél is szűkebb a tarvágás, ami az erdőt kettévágja, ezen haladunk libasorban előre. Néhányan máris lemaradnak.
Előd megy elöl, de folyamatosan figyel mindenkire. Várunk egy kicsit, majd visszamegy a sereghajtókért. Hamarosan kiderül, mi a baj: beleesett valaki egy lyukba a hótalppal, és alig tudott kimászni belőle. Később rosszul is lett, meg kellett állnia, de egy kis vízzel sikerült orvosolni a problémát. Újra együtt a csapat, mehet tovább az expedíció.
Néhol nem is olyan egyszerű kifelé mászni, Előd keresi a jobb utat, helyenként segít a „rászorulókon”, karját vagy botját nyújtva nekünk. Így vagy úgy, de mindenki felér az Árkos tetejére, ahol már kitaposott ösvény, és páratlan kilátás vár ránk. Eddig háttal haladtunk, néha pillantottunk vissza, és a fák közül csak a Kicsi Mihályt láthattuk, de a tetőről visszafordulva elénk tárul a teljes panoráma: balról jobbra a Hargitafürdő antennái, a Szentegyházára vezető völgy, a Nagy Mihály a sípályákkal, háttérben pedig a fátyolköddel borított medence, amiből kibújik a teljes Déli-Kárpátok vonulata. Mindez azúrkék borítással. Egy fénykép se tudja ezt visszaadni igazán, de legalább megpróbáltam.
Annyi időt töltünk itt el, amennyit csak lehet, alig tudunk betelni a látvánnyal, kattognak a gépek, új profilképek születnek, beégetni a retinánkba, az volna jó. Az ilyen pillanatokban hasít belém igazán, hogy ez a miénk, ez a nagy gyönyörűség, amit legszívesebben átölelnél.
Innen már könnyebb dolgunk van, lankás emelkedő következik, nem kell kapkodni a levegő után, már lehet két szót váltani. Előd, aki éppen hegyimentő- és túravezető tanfolyamot végez, meséli, hogy miket tanult: hogy akár tízféle havat is meg lehet különböztetni, s hogyan lehet túlélni a lavinát. „Mindössze 15 perc a túlélési idő, ha eltemetett valakit. Egyszerűen elfogy a levegő, ha nem ássák ki gyorsan a hóból” – mondja. Eszembe jut, hogy nem is olyan régen, nem is olyan messze egy motorosszánost vitt el a lavina. „Régebb mi se gondoltunk bele, csak mentünk, például a Bâlea-tónál. A francia Alpokban nem is engednek túravezető nélkül bizonyos útvonalakon” – meséli.
Észrevétlenül haladunk, valósággal suhanunk a friss hóban, amikor egyszer csak, az egyik kanyar után elénk tárul a Madarasi-csúcs. Már messziről látszik a rézturul, és az utolsó kapaszkodó, ami még ránk vár. Hihetetlennek tűnik, hogy sítalpakkal mászunk fel oda. De a fóka erre volt kitalálva.
Ahogy kiérünk, bevárjuk egymást, megszusszanunk a turul lábánál, mögötte mintha egy temető bújna elő a hóból. Giccsparádé vagy emlékhely? Nem tudjuk eldönteni, hova soroljuk a kopjafákkal, zászlókkal, szobrocskákkal, kövekkel agyonpakolt hegytetőt. Évek óta nem jártam itt, valósággal sokkol ez a díszrengeteg, ami fogad minket.
– Végülis a hargitai levegőt már csomagolják és árulják, a kopjafákat is el lehetne adni darabszámra. Meg is tisztulna a hegy, jó üzlet is volna, tiszta win-win – nevetjük el a dolgot, majd átmegyünk a csúcs túloldalára, hogy meglessük a csíki szomszédokat.
Ezen az oldalon is félkör alakú tábla fogad, ami abban segít, hogy felismerjük a horizontot meghatározó hegyeinket: a Bucsint, a Kelemen-havasokat, a Nagyhagymást, az Egyeskőt, a gyimesi dombokat-hegyeket. Mind tisztán látszanak ebben a gyönyörű, napos időben. Nehezemre esik innen elmenni, egész nap tudnám bámulni. Egy pillanatra az enyém is lett, ami máskor a csíki, gyergyói, gyimesi emberé lehet.
Azt gondolnád, hogy a nehezén túl vagy, hiszen már csak csúszni kell lefelé, de gyakorlat nélkül ez sem olyan egyszerű, ráadásul a túrasínél külön rituálé. Le kell venni a fókát, hogy ne fogja le lécet, becsatoljuk rendesen a bakancsokat, rögzítjük a kötéseket, különben jól orra lehet bukni, emlékeztet Előd a sportos életmód veszélyeire.
Picit félénken indulunk neki a meredek lejtőnek, van, aki inkább lecsatolja a léceket, és a hótalpasokkal tart. Túravezetőnk gyakorlott sízőként előre megy, de időnként bevár minket. Olyan egyszerűnek tűnik, ahogy suhan a fák között, de jaj annak, aki utánozni meri – emlékeztet a sajgó hátsó néhány napig.
Tökéletlenkedve, de mind épségben beérünk a sítelep fölé, ahol egyértelmű tábla vár: ez itt természetvédelmi terület, motoros járművekkel tilos a közlekedés. Tilos például a motorosszánozás is. A közeli panziónál mégis több tucatnyi gép várja a kalandor turistákat. Egyre többen kapnak kedvet bérlésre, csak a Madarasin kapásból három céget tudunk mondani. Ezt nem értjük. Van jogszabály, de nem tartják be. Ezért járnak ide külföldről is sokan cross-motorozni nyáron – osztottuk egymás közt a témát.
A Hargita Outdoor épp ennek az ellenkezőjére törekszik: a benzingőz-mentes, csendes barangolásra. – Mit keresnek itt ezek? – idézte fel Előd egy román turista felháborodását a motorosszánok láttán.
Picit letört kedélyünket egy jól megérdemelt pihenéssel hozzuk helyre, a Súgó pálya szélén, a Nagy Mihály mögött lenyugvó nap fényében. A kiadós ebédet ki-ki egy pofa sörrel, habos kapucsínóval vagy egy jó szundival tetézi, még mielőtt haza indulnánk. Fárasztó, de emlékezetes napunk volt, éljen a Hargita! Látjuk még egymást, az egészen bizonyos.
