Évekkel ezelÅ‘tt egyik barátommal arról beszélgettünk egy pohár pálinka mellett, hogy milyen nemzetiségűnek valljuk magunkat. Székelyeztünk, magyaroztunk, aztán azt mondja, hogy Å‘ igazából magyar, de a szÃve örmény. Kacagtam egyet ezen, a pálinkára fogtam a haver válaszát. De nem a szilvalé beszélt belÅ‘le, örmény Å‘seirÅ‘l kezdett beszélni nekem. MeglepÅ‘dtem, tudatlannak éreztem magam. Itt élnek velünk ezek a jóemberek, s nem tudom hova tenni Å‘ket.
Magyarörmények
TegnapelÅ‘tt olvastam az örmény genocÃdiumról. Arról, hogy 1915-ben másfél millió örményt mészároltak le a törökök. FelhÃvtam a Székelyudvarhelyen tevékenykedÅ‘ Magyar-Örmény Egyesület egyik alapÃtóját, Minier Ottót, hogy álljon szóba velem, meséljen a városban élÅ‘, örmény gyökerekkel rendelkezÅ‘ emberek múltjáról, jelenérÅ‘l.
A fotók a szerző felvételei
Belekezdett családja, az örmény közösség történetének felelevenÃtésébe. Látom magam elÅ‘tt, ahogyan az állataikkal átkelnek a Kárpátokon. Gyűl a számban a nyál, amikor az ünnepi levesükrÅ‘l beszél, majd a mézes-diós-mákos finomságukról. Jól fÅ‘zhet ez az ember, mert élvezettel és részletesen beszél a hagyományos ételeik elkészÃtésérÅ‘l. Gyergyói és csÃkszépvizi gyökerei vannak. Jó közösségszervezÅ‘ lehet, mert képes volt az örmény nevek alapján meglátogatni és meggyÅ‘zni a valószÃnűleg örmény származással rendelkezÅ‘ udvarhelyieket, hogy hozzanak létre egyesületet, találkozzanak idÅ‘szakonként, ápolják hagyományaikat, együtt ünnepeljenek, és sÃrjanak.
Emlékhely
Mert szomorú évfordulóról emlékezünk április 24-én, a törökök olyat tettek 1915-ben az örményekkel, hogy még Hitlert is megihlették. Kegyetlenül, válogatás nélkül semmisÃtettek meg egy népet Törökországban. A mai napig még nem ismerték el a népirtás tényét a törökök. Az Ottó által küldött meghÃvóm a Szent Miklós templom alatti örmény emlékműhöz szól, ahol a genocÃdium áldozatai mellett az elhunyt elÅ‘dökre is emlékeztek.
A táskámba egy kockás inget csúsztattam reggel, ebben érkeztem meg háromnegyed ötkor a helyszÃnre. Ottó már itt van, rendezgeti a helyszÃnt, mécseseket helyez ki a 2018-ban felállÃtott emlékmű széleire. Gonddal helyezi el az emléktábla alatt a virágokat a két örmény zászlóval. Az út melletti sövényen pihennek a magyar-örmény szalagokkal ellátott koszorúk. Ottó izgul az esemény sikeressége miatt, én feszülök, mert ez az elsÅ‘ alkalom, hogy újságÃróként jelen vagyok egy rendezvényen.
Hat Mohácson túl
Közben érkeznek az emlékezÅ‘k, Szász Tibor András sóvidéki lelkésszel egészül ki a társaságunk. Láthatólag nagyon jártas a történelemben, sok információval rendelkezik. Annak ellenére, hogy az elején hűvösen fogadott, nagyon szÃvesen válaszol a kérdéseimre.
Érdekes adatokat tudok meg tőle. Azt, hogy örményeknek kétezer esztendős történelmük van, hat Mohácsuk, 12 fővárosuk a történelmük során. Örményország a világtörténelem első keresztény országa, amire nagyon büszkék.
Ismerős arcok is érkeznek, nemsokára elkezdődik a rendezvény. Ottó inti az embereknek, hogy jöjjenek közelebb, szólni szeretne. Rövid beszéde után koszorúznak, majd egy perces csenddel emlékezünk az áldozatokra.
Miután a tömeg elindul a könyvtár felé, szóba elegyedek Flórián Zoltánnal, akinek örmény dédnagyapja Oklándra települt be mint kereskedÅ‘. Idejének egy részét Å‘ is az emlÃtett településen tölti, Å‘seinek hite, vallása jelenti számára a kapaszkodót. Most tanulgatja az örmény ételek elkészÃtését. Sajnálja, hogy a fiatalokat nem látja az örmény klub találkozóin.
Nem úgy volt, hogy meghaltok?
A városi könyvtár emeleti terme megtelt, Szász Tibor gondolatait hallgatják az emberek. Mivel hely nem nagyon van, kÃvülálló is vagyok, bekuporodtam a sarokba, ott hallgattam a tiszteles urat. Megfogott az a történet, amikor a kilencvenes években érdeklÅ‘dött a falusi földosztó bizottságnál a család birtokai felÅ‘l. AfelÅ‘l, amit már szétosztottak másnak. Magukat nem deportálták Auschwitzba? – kérdezték tÅ‘le. Ebben benne van az örményeink keserű sorsa. Olyan mintha egy súlyos betegség után azt kérdeznék tÅ‘lünk, hogy: nem úgy volt, hogy meghaltok?
Kik ezek az emberek? Ritka az a család a teremben, amelyiknek minden Å‘se örmény. Itt már pár százalékban örmények, de az kiemelt fontossággal bÃr számukra.
Időközben nézem azokat az arcokat, akik helyet foglalnak a helyiségben. Amikor a piacon járok, van egy olyan szokásom, hogy  keleti vonásokat keresek az embereken. Hasonlóságokat. Ha itt, a teremben szétnézek, akkor mit látok? Vajon hogy néz ki egy átlagos örmény, aki Jereván utcáin sétál?
Komor, szomorú tekinteteket látok csak.
Nem segÃt Ottó rajtunk, amikor az Eltitkolt holokauszt cÃmű filmecskét elindÃtja. Döbbent csend van, látom, hogy néhány néninek könnybe lábad a szeme. Nekem is feláll a kezemen a szÅ‘r, borzasztó képsorok jelennek meg a kivetÃtÅ‘ vásznon. Arra gondolok, hogy Tibornak igaza volt a Moháccsal kapcsolatban, mert ez felér legalább hattal. Egy ember halála tragédia, pár tucat ember megölése szörnyű bűntett. Százezrek módszeres legyilkolása értelmezhetetlen – érzékelteti a helyzet súlyosságát Tibor.
Miért nem vesz tudomást erről a fél világ? Tudtom szerint se Magyarország, se Románia nem ismerte el népirtásként ezt a felfoghatatlan gaztettet. Miért?
Ahogy egy szeretett nagymama emléke halványul, úgy merül feledésbe ez is. Akkor, ha nem emlékezünk és emlékeztetünk másokat erre. Â
Â
Â
Â