Évekkel ezelőtt egyik barátommal arról beszélgettünk egy pohár pálinka mellett, hogy milyen nemzetiségűnek valljuk magunkat. Székelyeztünk, magyaroztunk, aztán azt mondja, hogy ő igazából magyar, de a szíve örmény. Kacagtam egyet ezen, a pálinkára fogtam a haver válaszát. De nem a szilvalé beszélt belőle, örmény őseiről kezdett beszélni nekem. Meglepődtem, tudatlannak éreztem magam. Itt élnek velünk ezek a jóemberek, s nem tudom hova tenni őket.

Magyarörmények

Tegnapelőtt olvastam az örmény genocídiumról. Arról, hogy 1915-ben másfél millió örményt mészároltak le a törökök. Felhívtam a Székelyudvarhelyen tevékenykedő Magyar-Örmény Egyesület egyik alapítóját, Minier Ottót, hogy álljon szóba velem, meséljen a városban élő, örmény gyökerekkel rendelkező emberek múltjáról, jelenéről.

A fotók a szerző felvételei

Belekezdett családja, az örmény közösség történetének felelevenítésébe. Látom magam előtt, ahogyan az állataikkal átkelnek a Kárpátokon. Gyűl a számban a nyál, amikor az ünnepi levesükről beszél, majd a mézes-diós-mákos finomságukról. Jól főzhet ez az ember, mert élvezettel és részletesen beszél a hagyományos ételeik elkészítéséről. Gyergyói és csíkszépvizi gyökerei vannak. Jó közösségszervező lehet, mert képes volt az örmény nevek alapján meglátogatni és meggyőzni a valószínűleg örmény származással rendelkező udvarhelyieket, hogy hozzanak létre egyesületet, találkozzanak időszakonként, ápolják hagyományaikat, együtt ünnepeljenek, és sírjanak.

Emlékhely

Mert szomorú évfordulóról emlékezünk április 24-én, a törökök olyat tettek 1915-ben az örményekkel, hogy még Hitlert is megihlették. Kegyetlenül, válogatás nélkül semmisítettek meg egy népet Törökországban. A mai napig még nem ismerték el a népirtás tényét a törökök. Az Ottó által küldött meghívóm a Szent Miklós templom alatti örmény emlékműhöz szól, ahol a genocídium áldozatai mellett az elhunyt elődökre is emlékeztek.

A táskámba egy kockás inget csúsztattam reggel, ebben érkeztem meg háromnegyed ötkor a helyszínre. Ottó már itt van, rendezgeti a helyszínt, mécseseket helyez ki a 2018-ban felállított emlékmű széleire. Gonddal helyezi el az emléktábla alatt a virágokat a két örmény zászlóval. Az út melletti sövényen pihennek a magyar-örmény szalagokkal ellátott koszorúk. Ottó izgul az esemény sikeressége miatt, én feszülök, mert ez az első alkalom, hogy újságíróként jelen vagyok egy rendezvényen.

Hat Mohácson túl

Közben érkeznek az emlékezők, Szász Tibor András sóvidéki lelkésszel egészül ki a társaságunk. Láthatólag nagyon jártas a történelemben, sok információval rendelkezik. Annak ellenére, hogy az elején hűvösen fogadott, nagyon szívesen válaszol a kérdéseimre.

Érdekes adatokat tudok meg tőle. Azt, hogy örményeknek kétezer esztendős történelmük van, hat Mohácsuk, 12 fővárosuk a történelmük során. Örményország a világtörténelem első keresztény országa, amire nagyon büszkék.

Ismerős arcok is érkeznek, nemsokára elkezdődik a rendezvény. Ottó inti az embereknek, hogy jöjjenek közelebb, szólni szeretne. Rövid beszéde után koszorúznak, majd egy perces csenddel emlékezünk az áldozatokra.

Miután a tömeg elindul a könyvtár felé, szóba elegyedek Flórián Zoltánnal, akinek örmény dédnagyapja Oklándra települt be mint kereskedő. Idejének egy részét ő is az említett településen tölti, őseinek hite, vallása jelenti számára a kapaszkodót. Most tanulgatja az örmény ételek elkészítését. Sajnálja, hogy a fiatalokat nem látja az örmény klub találkozóin.

Nem úgy volt, hogy meghaltok?

A városi könyvtár emeleti terme megtelt, Szász Tibor gondolatait hallgatják az emberek. Mivel hely nem nagyon van, kívülálló is vagyok, bekuporodtam a sarokba, ott hallgattam a tiszteles urat. Megfogott az a történet, amikor a kilencvenes években érdeklődött a falusi földosztó bizottságnál a család birtokai felől. Afelől, amit már szétosztottak másnak. Magukat nem deportálták Auschwitzba? – kérdezték tőle. Ebben benne van az örményeink keserű sorsa. Olyan mintha egy súlyos betegség után azt kérdeznék tőlünk, hogy: nem úgy volt, hogy meghaltok?

Kik ezek az emberek? Ritka az a család a teremben, amelyiknek minden őse örmény. Itt már pár százalékban örmények, de az kiemelt fontossággal bír számukra.

Időközben nézem azokat az arcokat, akik helyet foglalnak a helyiségben. Amikor a piacon járok, van egy olyan szokásom, hogy  keleti vonásokat keresek az embereken. Hasonlóságokat. Ha itt, a teremben szétnézek, akkor mit látok? Vajon hogy néz ki egy átlagos örmény, aki Jereván utcáin sétál?

Komor, szomorú tekinteteket látok csak.

Nem segít Ottó rajtunk, amikor az Eltitkolt holokauszt című filmecskét elindítja. Döbbent csend van, látom, hogy néhány néninek könnybe lábad a szeme. Nekem is feláll a kezemen a szőr, borzasztó képsorok jelennek meg a kivetítő vásznon. Arra gondolok, hogy Tibornak igaza volt a Moháccsal kapcsolatban, mert ez felér legalább hattal. Egy ember halála tragédia, pár tucat ember megölése szörnyű bűntett. Százezrek módszeres legyilkolása értelmezhetetlen – érzékelteti a helyzet súlyosságát Tibor.

Miért nem vesz tudomást erről a fél világ? Tudtom szerint se Magyarország, se Románia nem ismerte el népirtásként ezt a felfoghatatlan gaztettet. Miért?

Ahogy egy szeretett nagymama emléke halványul, úgy merül feledésbe ez is. Akkor, ha nem emlékezünk és emlékeztetünk másokat erre.