Nem ebből fogok meggazdagodni, de legalább azt csinálom, amit szeretek, jó a társaság, és az emberek sem halnak éhen, amíg a kajára várnak.

A szerző felvételei

A Szentimréből indulok, s ahogy kifordulok a Bethlen utcára, magabiztos vigyorral suhanok el a Bethlen utcában felgyűlt kocsisor mellett. Hétköznapi bringásként ismerős az érzés, de most az idő pénz. A nyuszi hozza…

Mikor megláttam Udvarhelyen a neonzöld nyuszit valamikor a nyár elején, máris tőlük rendeltem a napi menüt, hasonló színű megfontolásból. Mit ad isten, éppen az egyik bringás cimborám, Matyi hozta házhoz. Folyt a víz szerencsétlenről, miután kitekert a város tetejére, de így is mosolyogva adta át a nagy zöld táskából a csomagot. 

Nem kell bringásnak lenned, hogy felismerd: ez a mosoly annak a fajta, kicsit perverz, kicsit mazó, de alapvetően jó érzésnek a jele, ami akkor tölt el, ha önerőből érsz el valamit, megszenvedsz érte. Kérdeztem is tőle, hogy tetszik, ő meg visszakérdezett: miért, érdekel? Biciklizni kell s még pénzt is adnak érte, hogy a nyavalyába ne!

Biciklim, sisakom van, egyéb kell-e?

Egy PFA azért jó volna, hogy tudjunk szerződést kötni – válaszolták néhány hét múlva már a főhadiszálláson az alapítók közül ketten: Kovács Peti és Benkő Dani, amikor hozzájuk érkeztem, hogy kipróbáljam egy napig futárként magam.

Dani farkaslaki, egyetemista. Tudtam róla, hogy tele van ötletekkel és nagyon akar valamilyen saját, innovatív vállalkozást. Hogy a zöld nyuszi hozzá tartozik, arról sokáig fogalmam se volt, de igazából nem is lepett meg. Ő az ügyvezető, tárgyal, szerződéseket köt, intézi a cégpapírokat, meg – jó értelemben –  hajtja az embereket is.

Petit a régi Géből ismerhetitek, a kapucsínója még mindig isteni. Ő is saját vállalkozásban gondolkodott már egy ideje, „éppen készült a Praktikerbe menni anyagot szerezni”, amikor Dani felhívta egy szombaton, hogy te, nem akarsz valami mást csinálni? Ott is hagyta nyomban a régi munkahelyét, és belevágtak egy vásárhelyi sráccal, Andrással, aki a honlapfejlesztést és az online marketinget vállalta magára. Már csak bringások kellettek.

Eleinte baráti körben toboroztak, hirdetést adtak fel, majd szájról szájra is terjedt a dolog, de amint meglettek a nagy zöld táskák, és elindult az oldal, a „főnökök” is kellett hordják az ételt. Ha egyszer bejött a rendelés, nincs mese, ki kell szolgálni, a klienst nem érdekli, hogy éppen ki ér rá.

Lassacskán bővül a csapat, még ha időnként cserélődik is. Állítólag 15 futár volt már, amikor náluk jártam október végén, én öt kollégával ismerkedtem össze, és egy exszel, aki a társaság kedvéért járt vissza, így ők avattak be igazán a „szakmába”. Volt aki elfáradt, de maradni akart, mert jól érezte magát köztük, mesélték.

Ez amolyan hobbimunka, fizetéskiegészítés,

ami a kellemest a hasznossal alapelven működik. Rugalmas a program, a futárok akkor dolgoznak, amikor épp ráérnek, vagyis a szabadidejükből csippentenek ki. Ezt vezeti táblázatba Peti, s az alapján osztja be minden egyes nap a kihordásokat. Nem is csoda, hogy többnyire fiatalok jelentkeznek, a legidősebb futár 35, a legfiatalabb 21 éves. Diákmunkának is elsőosztályú volna, volt is sok jelentkező – erősítették meg feltételezésem –, de kiskorúakat nem vehetnek fel, napszámosként is csak sok utánajárással lehetne alkalmazni, érveltek.

Peti követi a rendeléseket is, amik a honlapról vagy a vendéglőktől érkeznek, és egészen az átadásig tartja a kapcsolatot mindenkivel telefonon, messengeren. Ha kell, reggeltől estig, mert a honlap nem áll le, reggel 9-től este 10-ig tart a műszak, de akár éjfélig is elhúzódhat, szabad hétvége sincs. Peti a barátnője mellől is kiugrik filmnézés közben, fél szemmel mindig a telefonját nézi, ha éppen nem Danival tölti együtt az estéjét, mert dolog van. Remélik, hogy majd a rendszer automatizálásával ők is kikapcsolódhatnak majd egy kicsit, nem kell többet közvetíteniük a megrendelő, a szolgáltató és a futár között.

Az útvonalakat is Peti követi nyomon, így menet közben is be tud iktatni átvételeket, de alapvetően a primul venit, primul servit elv érvényesül náluk, vagyis a rendelési sorrendben szállítják ki a csomagokat. Az egyórás várakozáshoz szokott városlakót lehetőleg harminc-negyven percen belül igyekeznek kiszolgálni, ha a vendéglő miatt többet kellene várni, akkor értesítik. De legtöbbször, mire a futár odaér, már kész is van a csomag, mondják. Ez főleg a gyorskajáldákra igaz, máshol a napi menükre várni kell, ha sok vendég van a helyszínen, övék az elsőbbség. Ha késnek, vagy kilöttyen a leves, más panasz esetén elengedik a 3 lejes kiszállítási költséget.

A sors fintora, hogy éppen Matyi helyére ugrottam be, mert pont aznap nem ért rá. Csak a havi bérét kiszámlázni tért be az irodába. Nem is keresett rosszul, körülbelül ezer lej jött ki a hónap végére borravalóval együtt, mindez 20 hétköznap és 2 szombat alatt, átlag napi négy órában. Így már azt fontolgatta, hogy akár ő lehetne az első, aki teljes munkaidőben vállalna kihordást, mert idáig csak délelőtt vagy esténként és a hétvégéken vállalt műszakot, attól függően, hogy a főmunkahelyén hogyan osztották be.

A 25 éves Zsolt végzős mesteri hallgató a kolozsvári testnevelésen, csak a járvány miatt ragadt itthon. Október végén már negyedik hete járta a várost, szóval már tapasztalt nyúlként látott el néhány jótanáccsal, mielőtt útnak indultam. Nem árt a kényelmes, sportos felszerelés, ő thermoalsót és széldzsekit hord, cserepóló is van nála, de az „irodában megszáradsz”. Meg váltópénz is, legalább 50 lej, mert készpénzben kell fizetni mindenhol, ne az ajtónál kelljen vakarózni a visszajáróért. „Sisak is legyen, mert már megjártam” – utalt egy apró balesetre, ami abból adódott, hogy a biciklisávon elébe vágott egy jobbra letérő autós.

Sok autós azt se tudja, mi az a biciklisáv – szól bele a backamadarasi származású Márti, a Vasas focistája, és nem ő az egyetlen a csapatból, aki beállt a Neóba tekeregni. Egyszer házhoz szállításkor ő is rákérdezett, mint én, s a barátnőjét is magával hozta, pedig „nem is kapott százalékot utána”. Végül is a kondinak nem árt, s nem a magas fizetésekről híres az udvarhelyi női foci sem. Fontos a jó bringa is, mondja, mert egyszer a virágok közt landolt a körforgalomban, amikor pont nem fogott a fék.

Általában saját bringával szállnak be a futárok, de négy bicikli készenlétben áll az udvaron, teszi hozzá Peti. Kapnak kólát, kávét, vizet is, de valami gyümölcslé is jól esne, jegyzi meg diszkréten Márti. Meg is érdemelnék a csajok, mert volt, hogy esett az eső, s amíg a fiúk várták a kocsikulcsot, addig a lányok megjárták bringával az utat, mesélik. Egyébként ha esik, vagy túl hideg van, meg van engedve az autózás, nem sanyargatják őket.

A mosoly nem garancia,

térünk rá a borravalóra, de ha esik az eső, akkor megsajnálnak. Igazából emberfüggő, van aki sosem ad, az ötvenbanit is visszakéri. – Egy nap kétszer mentem ki Fenyédre, a srácok kellett vigasztalásul meghívjanak egy fagyira – panaszkodott Márti. De volt olyan, hogy a liftbe nem fért be a táskával s a lépcsőzésért kapott 10 lejt. Meg van egy csávó, aki mindig el van szállva, talán gőze sincs, mennyit ad, így nála mindig lehet jó csubira számítani, nevetik el. Megfigyelték azt is, hogy fizetésnap után két hétig „úgy csubukkolnak, ahogy nem szégyellik”, aztán az utolsó két hétben meghúzzák magukat az emberek.

Ami kellemetlen tud lenni, az a maszk, „sokszor nem kapok levegőt”, mondja egyikük, de a hidegben még elviselhető, melegen tartja az arcot. Mondjuk a bringán nem is kötelező hordani, de átvételkor és átadáskor legyen rajtad, és inkább tartsd a táskát az eladónak és a vevőnek, hogy ők nyúljanak belé, ne menjen át még a te kezeden is, ha nem muszáj – tanácsolják.

A nagy pörgés ebédidőben, 12 és 15 óra között szokott lenni, aztán lenyugszanak az emberek, majd 7 után megint beindul a gépezet, amikor kezdenek újra megéhezni. Számításaik szerint négy futár 30 rendelést meggyőz ez idő alatt, de kétszer ennyi is lehet a napi norma. A futárdíj egységes, ahogy a kliensnek is a szállítási díj, tehát ugyanannyi, ha a város egyik végéből a másikba kell vinni a kaját, vagy csak a központon belül, és akkor is, ha egy vagy több adagot rendelnek az adott címre.

Rendeléstől átadásig egyébként 6 perc a rekord, a Kalaposból a Vekkerbe, alig hitt a szemeinek a kliens – mesélték büszkélkedve a srácok.

Szinte elfelejtem a legfontosabbat

Ránézek az órára: lassan egy óra, kávészünetből meg kiképzésből ejsze elég, ideje volna belevágni, amire vállalkoztam, mert éhesek az emberek. Rápillantunk a képernyőre, lássuk, mit dob a gép? Telitalálat! Egyből hat csomagot kell felvennem egy gyorskajáldától a múzeum mellől, majd szépen a város fenyédi végére szállítani egy céghez. Menni fog, bátorítanak a srácok, küldik is a címet telefonon. Az mindig legyen feltöltve, net bekapcsolva, teszik nyomban hozzá. Azért nem árt egy kis városismeret hozzá, pláne, ha mégis lemerülne a telefon, gondolom magamban.

A nagy igyekezetben szinte bent felejtem a legfontosabbat: a zöld táskát. Jó nagy, szerencsére könnyű, ráadásul a színe miatt jól látható, így mellényt sem kell hordani sötétedés után – erről egy rendőr is biztosította őket. De most még hétágra süt a nap, a hűvös reggel után annyira felmelegedett az idő, hogy le kell vetnem a tréningfelsőmet. Pedig október vége van.

Az tuti, hogy ha kocsival lettem volna, még mindig a dugóban számolnám a perceket, így viszont egykettőre a felvételi pontnál vagyok, és a parkolással sem kell bajlódni, sőt, a büfékocsi ajtajáig gurulok. Igaz, ami időt nyerek, el is veszítem, mert túl hamar odaérek, de legalább megszusszanok kicsit. A kezdeti lendülettől már gyöngyözik a homlokom, de az semmi ahhoz képest, mikor benyújtják a csekket. Akkor ugrik be, hogy zsebből kell megelőlegeznem mind a százvalahány lejt. Szerencsére pont volt nálam elég készpénz, hogy ne kelljen automatát vagy haladékot keressek. Első lecke.

Egy kicsit hosszabb tekeréssel, de így is tizenperc alatt érek ki a város végére, ismerem a céget, de helyben derül ki, hogy nem is annyira egyértelmű, melyik épületbe kell vinnem a kaját. Persze, hogy elsőre rossz helyen kopogtatok, rám is szól az illetékes, hogy nem kéne csak úgy berontani, de egy elnézést után kedvesen átirányít a másik irodaházba, ahol célba érek, és

még a visszajárót is megtarthatom.

A sikerélménytől felvillanyozva tekerek visszafelé a központba, mint aki jól végezte dolgát, amikor Peti hív, hogy volna még egy rendelés ugyanonnan, vegyem már el, küldi neten a címet. Félúton összefutok Zsolttal Bethlenfalván, int, hogy álljak meg. Átjön az átjárón, kiderül, hogy ő már kifizette, így gyorsan el is rendezzük egymás közt. Arra is jut időnk, hogy elmeséljem: igaza volt, tényleg oda kell figyelni az autósokra, háromszor is szorítottak meg (a biciklisávon!), amíg végigmentem a városon. Pedig pont azzal szoktam biztatni az udvarhelyieket, hogy nincs is veszély. Második lecke: nincs, de csak ha vigyázol magadra.

Átveszem a becsúsztatott rendelést, ugyanott találkozom Mártival, akivel kutyafuttában két szót váltunk, hogy mi a helyzet, de az eszem már a következő kiszállításon van, amit a Bethlen utca egyirányú felébe kell vinnem. Itt látszik meg a biciklizés másik nagy előnye: a rövidítés. Mert autóval nem mehetek le az útról a járdára, amint valamilyen akadály, ez esetben behajtani tilos tábla fogad, és irtó nagyot kellene kerülnöm, a Tábor vagy a központ felé. Annyi időt nyer az ember bringával, hogy még az is belefér, hogy szabályosan leszállj róla és told a járdán azt a párszáz métert, hogy ne a gyalogosok között lavírozz, és a rendőr se húzza le a heti kereseted.

Mire diadalittasan visszaérek a Szentimre utcai főhadiszállásra, látom, hogy 

bő félóra alatt jártam meg a város végét, 

és már két rendelésen túl is vagyok. Az százas, hogy autóval se jártam volna meg hamarabb a csúcsforgalomban, de a bőrömön azért érzem a különbséget. Csupa víz a trikóm, a táska is megnyomta rendesen, főleg a derekamnál az első nagy rendelés. Cseretrikót pedig persze, hogy nem hoztam. Harmadik lecke: Zsolt megmondta.

De ez már az én bajom, mert nyomban küldenek is tovább, nehogy kihűljön a „motor”. Az egyik központi étteremtől kell átvennem a következőt, s uccu, ki vele a Táborba. Be se kell mutatkoznom, a zöld táskát ismerik, a többi megy magától, már azt is megtanultam, hogy támasszam ki egy iporkával, nehogy kilöttyenjen a leves, ha csak egy menü lapul az alján. Azért kellene a kondi vagy egy e-bike a Szarkakő utcában kifelé menet, ahonnan ráfordulok majd a célpontra.

Az utca meg is van, már csak a blokkot kellene megtalálnom, szerencsém van, a járókelők azonnal segítenek. A sors úgy hozza, hogy nyelvtudásra is szükség van: román név szerepel a címen. Az ár még hagyján, azt talán magától is tudja a kuncsaft, de azt is el kéne magyarázni, hogy mi van a szórólapon. Erre nem készültem, de szerencsére románul is angolul mondják, amit barterben reklámoznak a srácok. Akkor poftă bună s gurulok is vissza az irodába – ez se volt 15 percnél több.

Pont jókor érek vissza,

mert megéhezett a főnökség. A következő fuvart már magunknak intézem, az is tíz perc alatt megvan, miután szólnak a közeli vendéglőtől, hogy mehetek érte. Kivételesen laza napunk van, máskor cigizni sincs idő, mondják, nemhogy kajálni, most jó ráérősen megebédelünk a srácokkal az irodában, de azért fél szemmel követik a rendszert, nehogy valaki éhen haljon miattunk. Ekkor már hármat üt az óra.

Közben érkezik még egy új arc, Robi, aki nem is hazudtolja meg választott pályáját: még a telefonján is lövöldözős játékot játszik, amíg a bicajos bevetésre vár. Azt mondja, ilyenkor ejsze többet költ, mint amennyit keres, de nem kötelességből jár be, belefér az idejébe, s amúgy is bringával jár mindenhova, a kerekerdői katonaságra is, ahol szolgál. Daninál viszont nincs megállás, mielőtt én is letölteném a játékot, kap az alkalmon: ha már itt vagyok, nyomás szórólapozni. Legalább száraz pólót tudok váltani, ha már felénk megyünk, a Csalókára. Este hétig úgysem lesz már nagy mozgás, s kezd is hideg lenni, a többit már autóval szokták kivinni, mondja. Amikor délután ötkor kapunk még egy árva hívást a Cserehátra,

már nem is bánom annyira,

hogy nem kell kitekerni a dombra sötétedéskor. S bár autóval kényelmesebb meg hatékonyabb is este, mert enyhébb a forgalom, a tekerés nélkül már nem az igazi, pont a lényegét veszti el, amitől megtetszett a dolog. Ráadásul gyors iramban közeledik a tél, így egyre kevesebbet fogjuk látni két keréken a zöld nyuszit, de tavaszra remélem, újra találkozunk!

Ezzel a gondolattal búcsúzok a srácoktól is, már csak az elszámolás maradt hátra. Nem is volt rossz napom: gyomorba kávét, ebédet, zsebbe három fuvardíjat és borravalót is kaptam. Hogy a végére kiderüljön: a kemény hatlejes csubuk felét eljátszottam, mert egy helyen nem számoltam a fuvardíjjal, és csak annyit kértem, amennyi az étterem nyugtáján szerepelt.

Negyedik, utolsó lecke: Sebaj, valaki ma jól járt velem. Egészségére, legyen máskor is szerencséje!