Bartus Attila, fotók: GÁL ELŐD

A székelyudvarhelyi sportcsarnokban találkozhattak az udvarhelyi sportkedvelők a tokiói olimpián remeklő Lőrincz testvérekkel, Tamással, aki súlycsoportjában arany, és Viktorral, aki súlycsoportjában ezüstérmet szerzett a japán fővárosban. A kötöttfogású birkózókat Bartus Attila, a Székelyudvarhelyi Iskolás Sportklub igazgatója konferálta fel.

Rögtön a vasárnapi közönségtalálkozó elején kiderült, Lőrincz Tamás fiát a 36-os müncheni olimpián aranyérmes korondi birkózóról, Lőrincz Mártonról nevezte el. 14 éves volt, amikor felkerült Budapestre, ahol minden edzés előtt nézték a falon a bajnokok fényképeit, akkor látta meg Lőrincz Márton nevét, és el is határozta, ha egyszer fia lesz, így fogják hívni, és ezt szerencsére a felesége sem vétózta meg. Mivel olimpiai bajnokról akarta elnevezni, és fia születésekor ő még nem volt az, ezért nem merte a Tamás nevet adni neki, mert „mi van, ha nem nyer”, meséli nevetve. Ha majd a fia akkora lesz, el fogják hozni Korondra, és a helyiek segítségével megmutatják névadója faluját is.

Nem készültek olimpiai bajnok sportolónak,

a szüleik jónak látták őket sportra íratni, hisz vagy egymást, vagy a környékbeli gyerekeket verték össze, kezdeni kellett valamit az energiájukkal. Kettejük között egyébként a szőnyegen nem volt rivalizálás soha, a tóparton annál inkább. Mindketten horgásznak, és számon tartják a rekordokat, így itt folyamatos a versengés. 28 kiló körüli a csúcs, mindketten közelében járnak ennek, de Viktor körülbelül 10 dekával vezeti a versenyt.

Tamás útkeresése bonyolultabb volt, elmeséli, hogy még tesztet is töltött ki annak érdekében, hogy megtalálja, mivel kellene foglalkoznia, és több mint negyven kérdés megválaszolása után kiderült, hogy állattenyésztő kellene legyen. A sportok közül is többet kipróbált, például a focit, de azt sem érti, hogy nem lett kosárlabdázó, mondta a 172 centiméter magas sportoló, aki egy idő után beleszeretett a birkózásba, és megszerette a versenyeket is.

Viktor követte bátyját az edzőterembe, „nem is nagyon volt más választása”, teszi hozzá nevetve Tamás aki szülővárosában, Cegléden nagyon szerette a közösséget, ennek is köszönheti, hogy kitartott a birkózás mellett. Az általános iskola után Budapestre költözött, ahol már nem fűlött hozzá annyira a foga, hisz ekkor már az addig megszokott heti 3-4 edzés helyett, tíz volt. Viktornak sem ment könnyen a váltás, de mivel ő követte bátyját, és már általános iskolásként került bele ebbe a rendszerbe, könnyebben hozzá is szokott. „Fizikálisan sem voltam olyan érett, mint Viktor, aki 14 évesen is ugyanígy nézett ki, mint most” – vágott közbe ismét Tamás. Végül mindketten kitartottak a szőnyeg mellett, és

jöttek a sikerek, és a kudarcok is.

Az egyik legnagyobb kudarc Viktor, de még Tamás karrierjében is Viktor riói olimpián vívott bronzmérkőzése volt a német Denis Kudla ellen. A kisebbik testvér úgy gondolja, hogy el tudja ismerni, ha valaki jobb nála, és ilyenkor kibékül az eredménnyel, de ez szerinte nem így történt a brazil fővárosban, ahol ráadásul a főbíró ellenfelének honfitársa volt. Viktor 3-2 arányban vezetett még másodpercekkel a mérkőzés vége előtt is, amikor a bírók indokolatlanul megintették, 3-3 lett, és ez elég is volt ahhoz, hogy elveszítse a dobogós helyet.

Ez testvérét, a Londonban ezüstig jutó Tamást is megingatta, úgy érezte, csalódott szeretett sportágában, de ahogy korábban is mindig, egymást támogatva sikerült átlendülniük ezen. 

Úgy gondolják, a kudarcokat a sport megtanít feldolgozni, mindenkiből nem lesz olimpiai bajnok, de ha valaki felnőttként annyit tud hasznosítani a versenysportból, hogy könnyebben megbirkózik az ilyen helyzetekkel, akkor már megérte.

Azt is sport által tanulták meg, hogyan teljesítsenek nyomás alatt, hogyan küzdjenek meg a versenydrukkal, ami egy jelentős probléma lehet. Volt olyan edzőpartnerük, akit edzésen nem nagyon lehetett legyőzni, de versenyhelyzetben nem tudott birkózni, „amikor ott van, botlik meg a saját lábában”. 

A versenyekkel kapcsolatban Viktor további tanácsokkal látta el a közönségben ülő ifjú udvarhelyi birkózókat. „Nem szabad úgy menni versenyre, hogy most felmegyek a szőnyegre, s szétverek mindenkit, el kell azon gondolkodni, hogy ezen a versenyen mit szeretnék másképpen csinálni. A verseny után megnézni, mik voltak az erősségek és mik voltak a gyengék, és ez alapján mit lehet módosítani a következő versenyre. Kintről sok minden látszik, amiket bent, a szőnyegen nem érzel, ez egy örök körforgás, folyamatosan javítható valakinek a birkózása” – mondja.  

Eljött a 2020-as év „végre”

és vele olimpia helyett egy nagyon nehéz időszak a Lőrincz testvérek életében, hiszen Japán kénytelen volt halasztani a játékokat. Ők már egy nagyon kemény felkészülésen voltak túl, mindketten jó formában voltak, amikor kiderült, 2020-ban nem lesz olimpia, ezért azt tanácsolták nekik, hogy pihenjenek. Ők még azért sem tették, elhatározták, folytatják az edzésmunkát, és annyival többek lesznek azoknál az ellenfeleiknél, akik ekkor a pihenés mellett döntöttek. „Csak egy szőnyeget dobjatok le, és meccseljük le, így voltunk vele” – mondja Tamás.

Ráadásul a járvány miatt sem edzővel, sem edzőpartnerrel nem készülhettek, lementek a terembe, és egymással birkóztak. A bizonytalanságot és a hosszú várakozást Viktornak egy térdsérülés is nehezítette, műteni kellett.

Végül egy évvel később megrendezték a tokiói játékokat, ahol először Lőrincz Tamás jutott a fináléba, és meg is nyerte azt, majd egy nappal később öccse, aki elveszítette az olimpiai döntőt. „Nagyon jó versenyző, a mai birkózás korszakos zsenije, mind a védekezésben, mind támadásban szinte tökéletes. Tudtam, ha rendesen fel van készülve, akkor nem nagyon lehet megverni” – mondja döntős ellenfeléről, az ukrán Belenyukról Viktor. Az ukrán végül jó formát fogott ki, a magyar versenyző mindent megtett, hogy legyőzze, de erősebb volt nála, ezért a döntőt nem elveszített aranynak, hanem megnyert ezüstnek nevezi.

Amikor a szőnyegről leszállva az újságírók megkérdezték, még nem tudott örülni az ezüstnek, mert ahogy mindenki más is ott, ő is olimpiai bajnok akart lenni, ezért „napokkal, hetekkel később kellett volna megkérdezniük”. Mára a legboldogabb olimpiai ezüstérmesnek tartja magát, pláne, ha beleszámítja, hogy milyen éve volt az olimpiát megelőzően: halasztás, térdműtét, és az, hogy sokan lemondtak róla a londoni olimpiai bronzmeccs után. Igaz, ez plusz motivációt is jelentett számára.

Amikor előzetesen az olimpiára gondoltak, a korábbi évek olimpiai fényűzése, és a rendező Japán miatt, azt hitték, hogy “legalább űrhajók lesznek”. Ennek ellenére könnyítő körülmény volt, hogy egy nagyon egyszerű olimpiai falu fogadta őket, és ennek valamelyest nyugtató hatása volt, nem volt az a láz, és vele érkező nyomás. Azért a csarnok gyönyörű volt, tették hozzá.

Mi a bajnokok reggelije?

– szegezte nekik a kérdést Ambrus Levente, korábbi birkózó, az est moderátora. Viktor zabkását evett, Tamás nem emlékszik rá, úgyhogy úgy tűnik, nem itt kell keresni a receptet. Inkább a kitartásukban, vallják. Szerintük, ha nekik kisvárosi, ceglédi gyerekekként sikerült úgy, hogy nem is sportoló családba születtek, akkor kitartással és munkával sok mindenkinek sikerülhet.

Ami biztos, hogy most a fiúknak pihenés következik, amit próbálnak kiélvezni, elfogadni a közönségtalálkozókra való meghívókat, amik eddig a készülés miatt kimaradtak. Hogy mit hoz a jövő, nem tudják. Tamás 34 évesen már nem látja tovább magát a szőnyegen, de a sportágat nem engedné el, és Viktor edzője lenne, „amit ő biztosan nem akar”, heccelik egymást.

A Lőrincz testvérek „nulla-huszonnégyben” együtt vannak hétfőtől péntekig, újabban már nem egy szobában, hanem „csak” az egymás mellettiben. Tamás felesége szokta kérdezi, hogy „ti még miről tudtok beszélni?”, mesélik a közönségtalálkozó végén. Mielőtt az udvarhelyi rajongók sorba állnának egy-egy fotóért a fiúkkal és a tokiói érmekkel, közönségkérdésre elmondják, nem tudják, hogy van-e erdélyi, esetleg éppen korondi felmenőjük, de utána fognak nézni.