A kép illusztráció. Fotó: Pál Edit Éva

Repülni készülsz, nem először. Magabiztosan, már-már önhitten vágsz bele a pakolásba: te tudod, hogy miből mennyi kell, minek hol a helye, hogy ne kelljen mindent kiborítani, ha szükség volna rá, vagy közelebbről is megnéznék a reptéri átvilágításnál.

Egy kis szorongást csupán az okoz, hogy egyszerre két évszakra kell pakolnod, ráadásul egy egész hétre, és bele kell férned a kicsi kabincsomagba. Nem is a pénz miatt, mert az olcsó repjegy mellett még futná egy nagyobb csomagra is, inkább dacból. Hadüzenet ez a smucig fapados politikával szemben, amely fokozatosan csökkentette az “ingyenes” kabincsomag paramétereit, miközben az ülés alatti hely ugyanakkora maradt. Ez elvi kérdés, polgári engedetlenség, kérem. Hesteg reziszt.

Közben azért jókat bosszankodsz (anyázol) azon, hogy nagyon takarékos módban – csak semmi napi szettek – is alig férsz bele a hátizsákodba, de amikor megfeszül a cipzár, büszkeség tölt el. Te nyertél: pénzed is megmarad, be is mutatsz nekik, meg egy kicsit azzal áltatod magad, hogy lám, az ökolábnyomod is kisebb lett.

Nagy dicsőségesen lépsz be a reptérre, megvető tekintetet vetve a lúzerekre, akik a check-in-nél sorba állnak a leadandó csomagjaikkal, amik egyébként a tiédnél is kisebbek. Nincs dolgod köztük, te alig egy órával a felszállás előtt lazán, csont nélkül suhansz át az átvilágításon és a határőrségen, még parfümöt szagolgatni is marad időd, míg mások sorban állnak. És ettől még menőbbnek érzed magad. 

Önbizalmadban az sem tud megingatni,

amikor előkerül a rémtotem: a légitársaság poggyászrácsa, amibe elvileg bele kellene férned. Messziről is látod, hogy ijesztően kicsi a keret, mégsem foglalkozol vele, mert nyugtat az a tapasztalat, hogy sokszor csak madárijesztőnek veszik elő. Főleg, ha már késésben vannak a beszállással, és általában késésben vannak.

Most is, ezért töretlenül sodródsz az árral, még csak nem is rejtegeted előlük a táskád, sőt, félvállra veszed, hadd lássák, ez tényleg csak egy könnyű valami (pedig nem). Ha pedig neadjisten kiállítanak, legfennebb jól beletaposod a rácsba, nem akadhat ez fenn, hisz nem “keménykötéses” – vagánykodsz magadban. 

Ám a próbatétel annyira távolinak tűnik – hisz rég történt veled ilyen –, hogy teljesen megfeledkezel magadról. Kedélyesen csevegsz egy rég nem látott ismerőssel, amikor egyszer csak lecsapnak rád: megszólítanak, és a rácshoz vezényelnek. Ahogy közeledsz hozzá, egyre szűkebbnek tűnik a rács, de miután látod, hogy a társadé – ha nehezen is, de – belefér, erőre kapsz. Te sem pakoltál több cuccot. Lazán ráhelyezed, és 

bekövetkezik, amitől titokban mindig is tartottál.

Megakad. Sebaj, egy kis nyomással csak belemegy. Vagy mégsem?