2023. február 2-án hunyt el Csiki Zoltán, a parajdi iskola nyugalmazott magyartanára, az Áprily Lajos Emlékház működtetője, az Áprily-életmű kutatója, irodalom- és helytörténeti írások szerzője. Halálának első évfordulóján méltánytalan lenne szó nélkül hagyni a munkásságát.
Csiki Gábor (1920–2010) és Marton Erzsébet (1921–2000) fiaként született 1944. október 31-én, Nyárádgálfalván. Itt is gyermekeskedett, kőhajításra attól a telektől, amelyen a reformkori irodalmár és publicista, Szentiváni Mihály is felcseperedett. Középiskolai tanulmányait Nyárádszeredában végezte – a négy kilométerre eső iskolába télen-nyáron gyalogosan járt –, és 1962-ben itt is érettségizett. 1962–1967 között Kolozsváron tanult, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán szerzett román–magyar szakos tanári diplomát. Ekkor vette kezdetét a tanári pályafutása, amelynek első három évében Újtusnádon, a következő 38 évben (2008-as nyugdíjazásáig) pedig Parajdon tanított. A Tarr Erzsébettel kötött házasságából (1969) egy leány- és egy fiúgyermek született.
Feleségével 1970 nyarán telepedett Parajdra. Utóbbi, több évtizedes tanári aktivitása, közéleti és irodalmi működése azt mutatja, hogy életútjában ez volt az egyik legfontosabb mérföldkő. Parajdban ugyanis új otthonra, és egyben új munkaterepre lelt: az elmúlt évtizedek folyamán megjelentetett közleményei rendre a község történetét, Áprily Lajos életművét tematizálják.
A parajdi iskola diákjai és tanárai 1972-ben. Forrás: Az Áprily Lajos Általános Iskola emlékkönyve, 2009.
Oktatói tevékenységének lenyomata a parajdi általános iskola emlékkönyve, de egykori hírlapokból is beszédes képek villannak elénk. 1974-ben többedmagával parajdi népköltészeti anyagok gyűjtőjeként tűnik fel. A Napsugár gyermekfolyóirat 1983-as lapszámában Kányádi Sándor számol be arról, hogy 1975-ben a parajdi iskola pionírjai Csiki Zoltán indítványára építették ki a Rapsóné kútját. 1977-ben Kusztos Endre tárlatát nyitotta meg, ’78-ban Ady-emlékestet szervezett, és az évtized végétől a neve mindegyre felbukkan a Parajdi Ifjúsági Klub igazgatójaként – ennek keretében különféle programokat szervezett a diákságnak. A rendszerváltást megelőzően pionír-expedíció szervezőjeként jelenik meg, 1993-ban pedig ott találjuk a nevét az 1992/1993-as tanévben „kimagasló eredményeket elért pedagógusok” sorában. Diákjait a rendszerváltás után is tantárgyversenyeken edzette.
Az Áprily-kút illusztrációja a Napsugár gyermekfolyóirat 1983-as lapszámában.
A Parajdon töltött évtizedek alatt a falu közéletének fontos szereplőjévé vált – érdeklődése leginkább az Áprily-életmű körül forgott már az első itteni éveitől kezdődően. Kányádi szavait idézve: „1975-ben Csíki Zoltán irodalom szakos tanár indítványára, (…) a parajdi pionírok mesterek irányításával köveket hordtak össze, s három forrást egybefogva szép kutat építettek. Egy évre rá a Sóvidék pionírjai, iskolásai megtartották a névadó ünnepséget” – így épült meg az Áprily-kút Rapsóné vára alatt. A költő emlékezete Parajdon azonban csak a rendszerváltást követően kezdett látványosan erősödni. „1990. október 21-én az itteni általános iskola Cseresnyés Attila igazgató és a tanári kar csapatmunkája eredményeként felvette az Áprily Lajos nevet” – idézi fel egy 2022 decemberében közlésre került interjúban Csiki Zoltán. E tanári közösség álmodta meg és hozta létre a Király utcában az Áprily Lajos Emlékházat, amelynek avatására 1991. október 19-én került sor. 1993-ban ugyancsak e körből alakult meg az Áprily Lajos Közművelődési Egyesület, amelynek elnöke a 2023-ban bekövetkezett haláláig Csiki Zoltán volt. 2002-ben a nádasfői Áprily-házra került emléktábla, és ugyanebben az évben, ugyancsak Csiki Zoltán kezdeményezésére, a parajdi cserkészek a Halálpatak születési helyénél, a Két-ágnál állítottak kopjafát. 2004. szeptember 25-én ismét a Király utcában hullott le a lepel egy Áprily-plakettről, 2012-ben pedig a megújult Áprily-kutat adták át. 2021. szeptember 24-én Parajd központi parkjában, az iskolakapu előterében került felavatásra Áprily mellszobra. Mindezekben Csiki Zoltán egyesületi elnökként kezdeményező, koordináló szerepet játszott.
Áprily-emléktábla a nádasfői házon; Áprily-emlékmű a Király utcában. Forrás: a szerző felvételei.
Tudományos munkásságában is leginkább választott falujára és Áprily életművére koncentrált. 2002-es cikkében Péntek János nyelvészprofesszor egy 1987-ben rögzített kéziratát hivatkozza (Parajd nyelvi állapota. A tájnyelv és a tanítás viszonya), de 1992–94-ből publikált írást is lelünk e tárgykörben: A Sóvidék nyelvi sajátosságai (három részben közölve). 1999-ben turistakalauzt jelentetett meg Parajd címmel (Impress Kiadó, Marosvásárhely, 24 oldal). 2006-ban újabb könyvet publikált: Áprily Lajos és Parajd (Corvin Kiadó, Déva, 64 oldal). Ugyanezen évben negyedmagával megjelentette Parajd átfogó monográfiáját – Rapsóné öröksége. Tanulmányok Parajd község múltjából (Corvin Kiadó, Déva, 605 oldal) –, majd ehhez két, amolyan adalékos kötetet is rendelt: 2013-ban látott nyomdafestéket a Rapsóné öröksége 2. Dokumentumok Parajd község múltjából (Top Invest Kiadó, Székelyudvarhely, 328 oldal), 2015-ben pedig a Rapsóné öröksége 3. Dokumentumok Parajd község múltjából (Top Invest Kiadó, Székelyudvarhely, 392 oldal). Legutolsó munkája 2022-ben állt össze: Áprily Lajos emlékhelyei Parajdon (Top Invest Kiadó, Székelyudvarhely, 47 oldal).
Parajd monográfiája (2006).
A helyi (azaz hosszabb vagy rövidebb ideig Parajdon élő) szerzők tollából megjelent helytörténeti írások sorát vizsgálva – a felvilágosodás korától napjainkig, Enyedi Órás János, Ion Dumitrașcu munkájától Parajdi Incze Lajos, Horváth István és Cseresnyés Attila közleményeiig – megállapítható, hogy volumenében Csiki Zoltán nevéhez kapcsolódik a legtetemesebb Parajd-irodalom.
A helytörténeti munkák általános mibenlétét elemezve Vajda András rámutat: a lokális történelem rögzítése olyan (ön)reprezentációs gesztus, amely nagyban formálja a lokális identitást; a helytörténeti irodalom az emberiség nagy történelmének olyan közel hozott, „domesztikált” változatát jelenti, amelyhez a kisközösség, az egyén is kötődni tud, és amelyben a kisközösség, az egyén magára ismer – a helytörténeti irodalom „rólunk szóló irodalmat” jelent. A történetírás e szegmenséről a hivatásos történészek jórészt kivonultak, papokra, mérnökökre, orvosokra, újságírókra, tanítókra és tanárokra hagyva a lokális történelmek írásának feladatát, és – a kritika mellett esetenként némi elitizmust is gyakorolva – rendszerint el is határolódnak a „helytörténészek” közösségétől. Kritikájukban rendszerint felróják a módszeresség és a szerkesztési fegyelem hiányát, a hivatkozási apparátus hiányosságait vagy mellőzöttségét, a forrásfeltárás és adatgyűjtés egyenetlenségeit, hogy a felhasznált források köre jellemzően nem terjed tovább a helyben elérhető (iskolai, egyházi, esetleg községi) levéltárak anyagainál, hogy a szerzők primér források helyett sokszor csak közvetítő kiadványok tartalmára támaszkodnak, vagy azt, hogy gyakran tudományhoz nem illő hangon szólalnak meg. Az általánosan megfogalmazott kritikák jó része azonban Csiki Zoltán munkásságára nem vetíthető rá.
Csiki Zoltán 2015-ben. Forrás: Rapsóné öröksége 3.
A falu helynévanyagát páratlan terepismerettel, kétségkívül igen sok gyaloglással vette számba. A község elszármazottainak kimutatásához több mint 500 családot keresett fel. Nem vádolható azzal sem, hogy csak könnyen elérhető, szekundér irodalomból építkezett volna. Ellenkezőleg: munkásságában az egyik fő csapást épp a kéziratos forrásanyagok közzétételében azonosíthatjuk. Ezt illetően jól megmutatkozik az a törekvése is, hogy a szóban forgó primér szövegeket egyre jobb minőségben adja közre. Azt, hogy milyen örömmel töltötte el az elveszettnek hitt forrásanyagok felkutatása, a nehezen felfejthető, olvashatatlan (akár latin) kéziratok böngészése, egyik előszavában ő maga is szóvá teszi. Azzal sem vádolható, hogy megelégedett volna a helyben elérhető forrásanyagok gyűjtésével – egyik írásában épp a csíkszeredai megyei levéltár működtetőit ostorozza a szűkös nyitvatartás miatt. És a méltányosság kedvéért az is rögzíthető: egy háttérintézmény és finanszírozás nélküli kutató számára erősebbek a forrásgyűjtés korlátai, mint egy hivatásos, intézményi támogatást élvező kutató(csoport) számára. (Ráadásul Csiki Zoltán nemcsak kutatómunkát végzett, de szponzorok keresésével a kiadványfinanszírozás megszervezését is maga végezte.)
A tudományos értékelésben nem lehet helye a „jót vagy semmit” elvének; a szerzővel szemben tiszteletlenség lenne nem a legkomolyabb szakmai mérce szerint értékelni az életművet. De bármilyen kritikai észrevétel fogalmazódik is meg az írásaival kapcsolatban, tény: Parajd község történetét illetően Csiki Zoltán megkerülhetetlen kiadványokat hagyott hátra.
Az Áprily Lajos Emlékház. Forrás: a szerző felvétele.
Tanári és kutatói teendői mellett, az Áprily-emlékház gyűjteményének gondozása mellett Csiki Zoltán számtalan rendezvény keretében tartott előadást Parajdon, Erdély egyéb településein és Magyarországon is. Ugyanakkor (szabadidejét nem kímélve) évtizedeken át tárta szélesre az Áprily-emlékház kapuit és osztotta meg ismereteit a Parajdra érkező turistákkal. Mindezek fényében az Áprily-kultusz megszilárdítása Parajdon jórészt az ő nevéhez köthető, és ezzel együtt Parajd kulturális turizmusának, azon belül e nemzeti-irodalmi turizmusnak az eddigi éltetése is leginkább az ő érdemének tekinthető. Ezért írhatta róla 2005-ben Beke György, hogy „Parajdon Csiki Zoltánnak hívják az anyanyelv, a magyar irodalom és közművelődés élő lelkiismeretét”, és ezért írhatta róla 2022 decemberében Bencze Mihály, hogy ő volt „Áprily Lajos emlékeinek őrzője”.
A Parajddal és parajdiakkal való kapcsolatát ambivalencia jellemezte. A falu iránti elkötelezettségét, kötődését a munkássága kellőképpen tükrözi. (Azt is mondhatnánk, hogy kötődése nem meglepő, hiszen költészetével leginkább Áprily Lajos tanította őt szemlélni e tájat.) Ugyanakkor sajátja volt egyfajta kívülállóság is. Ezt részben talán a „jövevény” státusa magyarázza. „Én is jövevény voltam olyan harminc évig… mostmár nem mondja senki… [de] akkor, addig jövevény voltam” – fogalmazza meg maga Csiki Zoltán egy 2013-ban rögzült interjúban. Talán ebből a státusból fakadt a történeti érdeklődése is a falu mindenkori betelepedettjeivel szemben – írásaiban minduntalan vissza-visszatér a 19–20. századi Parajd jövevényeinek beilleszkedésére. Ez az érzékenység olvasható ki a 19. századi gazdálkodás változása kapcsán írott szavaiból is: „minden kis előrelépést meg kellett itt szenvednie bármelyik másképpen gondolkodónak, a község bármelyik falujában” – írja egy helyen.
Kívülállósága az intellektusából is fakadt – kevéssé akadt olyan társasága, amelyre a tudományos munkában bármikor számíthatott volna, olyan állandó alkotótársa, akinek a kritikájából akár építkezhetett volna. Ő maga ugyanakkor kérlelhetetlen kritikusként szemlélte és marasztalta el a falut azokban a sajátosságokban, amelyeket problémásnak ítélt. Mindezzel együtt sajátja volt a szelídség – aki olvassa az irodalomelemzéseit, óhatatlanul meglátja az érzelmes, a részletekre figyelő, a természet és az irodalmi nyelv szépségében örömét lelő humánumot.
Iskolai kiránduláson. Forrás: Szekeres Lajos gyűjteménye.
Végezetül Csiki Zoltánról, a közösségszervezőről kell szót ejteni. Szorgalmazta a kortárstalálkozók rendezését, idegenvezetői szerepkörbe lépve szervezett autóbuszos kirándulásokat a parajdiak (iskolások és felnőttek) számára, a közösségi finanszírozást igénylő projektek esetében pedig személyesen mozgósította a helyi vállalkozói réteget. Munkásságának elismertségét mutatja, hogy a községből kivándoroltak összeírásában miképpen szolgáltatott információt számára a falu lakossága. „[A] szétrebbenések után kell jönnie az egymást kereső időszaknak is” – írja e kitelepedettek kapcsán. Megszívlelendő ez tágabb és átvitebb értelemben is.
Egy olyan „jövevényt” veszített el a falu, akinek szenvedélye volt Áprily irodalma, aki behatóbban ismerte a település utcáit, sikátorait, erdeit és legelőit, mint a tősgyökeres parajdiak többsége, és aki különféle ismeretterjesztő tevékenységei és publikációi révén ténylegesen formálta a Parajd-képet, Áprily emlékezetét.
A megemlékezést írta: Miklós Alpár parajdi származású, Kolozsváron élő kutató, egyetemi oktató.
