Egy év Udvarhely

Nagyjából egy éve élek Székelyudvarhelyen. Nem volt teljesen idegen a város, tinikoromtól jártam ide, előzőleg ismertem egy-két embert is, voltak itt barátaim, és a családom fontos tagjaiból is élnek itt.

Fontos adalék, hogy ez az első olyan város, ahová nem is munka és nem is egyetem miatt költöztem. Fontos adalék, hogy ez a legkisebb lélekszámú és négyzetkilométernyi város, ahol valaha éltem. Fontos adalék, hogy tizenhárom év után megint apukámmal egy városban élünk.

Mint minden év végén, és minden következő év elején az emberek szeretnek elszámolni és felmérni, hogy mi mivé alakult, és miből mi lehet még. S bár nem szokásom listázni, most valamiért úgy tűnt, hasznos lehet.

Fotó: Pál Edit Éva

Négy dolog, amit az udvarhelyiektől egy év alatt tanultam:

Közösség

Valamikor április-májusban költöztem ki az apai házból, mert mondjon bárki bármit, egy idő után – hiába tágas a tényleges tér – a generáció-távolság egészségtelen, és felszínre hoz olyan feszültségeket is, amik amúgy teljesen elkerülhetőek.

Találtunk egy szuper polgári lakást, ami teljesen üres volt: egy mosogatókagyló és egy burkolat volt a konyhában, egy zuhanyzófülke, egy vécécsésze és egy kézmosó volt a fürdőszobában, és azon kívül üres, mint a lapos erszény. Négy hónapja lehettem itt, és kis költségvetésből be kellett rendezni egy kétszobás lakást, fel kellett szerelni egy konyhát.

A lakótársam és én megkérdeztük minden családtagunkat, barátunkat, ismerősünket és ismerőseink ismerőseit, hogy ki miben tud segíteni. Nem kétségbeesetten, de aggodalommal, hogy vajon sikerülni fog-e, vagy őrültek vagyunk. Az elején azzal fenyegettek, hogy az udvarhelyiek nem befogadóak, hogy nem segítenek egymáson, hogy inkább irigyek, mint bármi más. Ennek ellenére két hét alatt sikerült kevesebb, mint ezer lejből berendezni autós és cipekedős segítséggel együtt – úgymond – kalákában, közös erők és erőforrások bevonásával élhetőre és lakhatóra az otthonunkat.

Azt éreztem, hogy olyan emberek között élek, akikre félidegenként is számíthatok, ahol nem egyedül kell elintéznem mindent, akikkel együtt vagyunk a jég hátán.

Nyitottság

Az utóbbi évben ez volt a legfontosabb dolog, amit tapasztaltam. Kiléptem a nagyon stabil, erős szerkezetű és biztonságos buborékomból, amit évek óta építettem, erősítettem és amiben azt hittem, le akarom élni az életem.

A buborékomban – bárhol is éltem – elzárkóztam a valódi valóságtól és csak olyan impulzusokat, embereket, híreket és véleményeket engedtem be, amik és akik vagy megerősítettek abban, amit már amúgy is gondolok, vagy legalábbis nem zaklattak fel túlságosan, nem mozdítottak nagyon ki a komfortzónámból.

A boldogságról azt képzeltem, hogy egy olyan környezet, ahol mind együtt családostól, kutyástól-macskástól hasonló dolgokat gondolunk a világról, politikáról, szabadságról, történelemről, szerelemről, házasságról, játékról és hitről. Naiv-naiv Kata.

Udvarhely az első olyan város, ahol nem találtam még legalább egy olyan embert, aki ugyanabban a buborékban élne, sőt Udvarhelyen beszélgettem életemben először olyan emberekkel, akik az én értékrendemtől nagyon eltérő értékrendet építettek fel maguknak. És… hatásszünet… üdítő volt. Az udvarhelyiek megtanítottak és azóta is tanítanak gyakorolni a nyitottságot, úgy kifejezni magam, hogy az minél több ember számára érthető és elérhető legyen, tanítanak a kíváncsiságra és a felebaráti szeretetre.

Természet

Nem volna teljesen igaz, ha azt mondanám, hogy csak most körvonalazódott és fogalmazódott meg az igényem arra, hogy minél több tartalmas időt töltsek fák, füvek, bokrok, növények között, de az igaz, hogy ezt az igényem az utóbbi egy évben sikerült a legjobban kielégíteni.

A kevés négyzetkilométernek az egyik előnye, hogy keveset kell menni az első erdőig, kicsit többet az első tóig, s bár infrastruktúra még nincs, a biciklizésre éppen elég udvarhelyi kapható, hogy akár Keresztúrig letekerjünk. Ha valaki azt meri mondani, hogy kisvárosban nincs mit csinálni, akkor kénytelen leszek azt mondani, hogy majdnem minden van, ami egy nagyobb városban, csak nem tömegközlekedésnyi távolságra. Termálfürdők, sípályák, források, eldugott zsákfalvak, bejárható kiserdők, végét-nem-látod mezők, átúszható tavak, patakok, kápolnák, dombok, ösvények, medveleshez vezető erdei utak, kivágott fák helyei, őz-, medve- és más kutyák lábnyomai.

Idő

Alapvetően azt hiszem, kisvárosi lány vagyok. Mindig is zavart, hogy a napomból eltelik idő a tömegközlekedéssel, és bár megoldottam olvasással, biciklizéssel, podcast-hallgatással, bámészkodással – valamiért mégis az átmenetiség érzetét keltették.

A többmilliós városok teremtik meg azt az illúziót, hogy folyton történik valami, hogy az élet mozgékony, hogy a nagyvilág, ami körülvesz, tartalmas, és ha nem veszel részt benne, lemaradsz róla. Ez pedig azt a valódi frusztrációt alakítja ki benned, hogy ha nem jelensz meg helyeken, nem csinálsz dolgokat, nem találkozol a lehető legtöbb emberrel, akkor nem fogják tudni, hogy létezel, vagy elfelejtenek. Röviden: egy folyamatos részvételi-készség alakul ki, hogy ne maradj le a nagyvárosi életedről, miközben természetesen nincs időd mindenre, és előbb-utóbb szorongva otthon maradsz sorozatot nézni.

Udvarhelyen teljesen átszerveződött az értékrendem. A harmincnégyezres városban nem verik le egymást a kulturális rendezvények, nem is ismerek túl sok embert… Szóval maradok én a kisvárosi életemben és a kisvárosi időmmel, ami nagyjából háromszor annyi, mint eddig. Így szépen minden lelassul, a részletek és a találkozások valóságosak lesznek. A frusztráció feloldódik, a szorongás elhalkul és marad időm részt venni a saját életemben, azt csinálni, amihez kedvem van: sétálni, biciklizni, játszani, találkozni, főzni.