Egy szilveszterkor felmondtam a munkahelyemen, kivettem egy budapesti albérletet, és a búcsúpartimon sírtam. Mondta az Anna and the Barbies menedzsere.
SZÁSZ ZSUZSI fotói
Dénes Adél az a hedonista csaj, aki rögtön egy szülinapi vendégség után megrendel még egy fél bárpultot. Enyhén még rózsaszínes haján átsüt az alkony fénye, és huncutul megvillan az orrkarika kristályain.
Ha nagyon fel kellene címkéznünk, akkor a bájos székely punk nevet kapná.
Bethlenfalván született „teljesen normális családban”, a Pallóban és a Pedában nevelkedett, majd a váradi G. Pont, azaz a Moszkva kávézó felfuttatásában harmadmagával vett részt, világhírű zenészekkel dolgozott.
Amikor már végzett szociológusként kinőtte Váradot, Budapestre költözött. Itt szó szerint a szerencse fogta meg a lábát: egy napon felhívta az alternatív pop-rock gázmaszkos királynője, legyen az Anna and the Barbies menedzsere.
Hát ja. Pénteken a Menta teraszán pont erről beszélgettünk.
Ha itthon van Anna and the Barbies koncert, akkor neked mennyire kell kettéhasadnod, hogy a családdal is lehess, és a munkádat is elvégezd úgy, hogy nagyon tömény idő áll a rendelkezésedre?
Most teljesen jól vagyok, a családot is kielégítettem, volt nagymama-szülinap, apukámmal, anyukámmal, rokonokkal is beszélgettem, virágot is vittem. Mindenkinek minden süteményéből, töltött káposztájából is ettem, és a zenekar is rendben van, elláttam pálinkával.
Amúgy ez, hogy lejövünk előtte egy nappal, milliószor jobb, mint a jövős-menős-rohanós. Ez így az ideális. Máskor elindulunk délután Budapestről, gyors beállás, letoljuk a koncertet, és már megyünk is vissza. Ez most nagyon embertelen lett volna, éjjel egyre érkeztünk, tizenhatszor megálltunk legalább. Tizenöt emberrel utazva csak egy pisilés és innivalóvásárlás is el tud egy óráig húzódni, míg mindenki kiválasztja, hogy mit szeretne.
Ritkán szoktam hazajönni, inkább a szüleim jönnek hozzám Budapestre, én azt szeretem jobban. Egy kicsit ők is kimozdulnak, megnézik, hogy élek, és nyaralásként töltünk együtt egy kis időt: leugrunk a Balcsira, kicsit kávézgatunk. Egy éve jártam itthon utoljára.
Most, hogy együtt a család meg szülinap is van, mindenki felvette a szép ruhát és készítettünk képeket, hogy mindenki rajta legyen és a virágok is benne legyenek. Nekik fontosak ezek a részletek, és nekem az, hogy nekik jó legyen. Nekem az a fontos, egymásra tudjunk figyelni, együtt időt tölteni. Szélnek eresztettebb vagyok ilyen szempontból, nem annyira helyhez kötődő.
Neked menedzserként mi a feladatod ilyenkor?
Mindenhol megoldok mindent, hogy az együttes tagjai csak az előadással tudjanak foglalkozni. Konkrétan én rendezem az anyagiakat, számlázást, megbeszélem, hogy a koncert utáni reggel mikor kell elhagynunk a szállást, hogy mindenki ki tudja pihenni magát, elintézem, hogy érkezés után, éjjel befűtsék nekünk a szaunát.
A fiúknak szereztem páleszt, most vacsoráznak, laktózmentes és gluténmentes ételeket rendeltem azoknak, akiknek erre van szükségük, kiosztottam a stage belépőket, hogy beengedjék őket a helyszínre, megbeszéltem, ki hogy álljon a képeken, azokat ki melyik felületen és mikor ossza meg, Anna hol szeretné a képet stb. Ezt csinálom ilyenkor reggeltől estig. Nem olyan vészes egyébként, egy csomó apróság, amire oda kell figyelni, mert rengeteget hozzátesznek a zenekar sikerességéhez.
Miért Váradra mentél egyetemre, miért nem Kolozsvárra, mint az udvarhelyi diákok többsége? Szociológia szak Kolozsváron is van.
Jelentkeztem Kolozsvárra kommunikációra és Nagyváradra szociológiára. Nagyváradra elsőnek vettek föl egyetemre, ösztöndíjat is kaptam. Az akkori barátom, akivel később a Moszkva kávézót csináltuk, Magyarországon élt, és szempont volt az is, hogy legyünk közelebb egymáshoz.
Most már nem vagyunk együtt, de egy csomó projekten dolgozunk közösen. Nekem Várad szuperjó volt, nem vágytam soha különösebben Kolozsvárra.
Akkor nyilván fogalmam sem volt, hogy mi legyen, mert nem tudtam, milyen lesz. Mentem, aztán szerencsére jól sültek el a dolgok.
Hányadéves voltál, amikor a Moszkva elindult?
Első éves voltam. Most pont az ugrott be, hogy az öcsém, aki tizenhárom évvel fiatalabb, mint én és emiatt nem is volt közös gyerekkorunk, nem is lehettem rá különösebb hatással, most ugyanazon a vonalon indult el, mint annak idején én. Egyre inkább érdeklődik a művészetek iránt és uffozik nagy hévvel. Nekem is az UFF-nál indult el a szervezkedés iránti vágyam.
Hogyan hoztátok létre a Moszkvát? Rengeteg ember álma, hogy vendéglátóhelyet létesítsen, egészen addig, amikor már az elején szembesülnie kell azzal, hogy a vendéglátás sok városban egy zárt rendszer, ahová nem könnyű betörni. A szórakozóhelyeknek van úgynevezett maffiája védelmi pénzekkel, a konkurencia részéről érkező feljelentgetésekkel és más ínyencségekkel, amelyek simán kivéreztethetnek egy új helyet. Nektek mennyire kellett megküzdenetek ezzel?
A Moszkvának az volt a szerencséje, hogy nem az alkoholeladásra, hanem az eseményekre épült. Mai napig nagyon komoly összművészeti események helyszíne, most már elektronikus zenei kiadót is létrehoztak ott a srácok.
Maffiáról, védelmi pénzekről akkor konkrétan szó nem volt, de az előfordult, hogy egy hónapra bezáratta a Nagy-Románia pártos szomszédunk a helyet, folyton feljelentett. Az ilyen romkocsma-lakáskocsma hangulatú helyekkel az a probléma, hogy nem szórakozóhelynek épültek. Vannak szomszédok, és nem megfelelőek a körülmények arra, hogy több száz ember odabent bulizzon. A bukaresti Collectiv-tragédia után nagyon meg is szigorították a feltételeket.
Az a fura helyzet áll fenn, hogy a központban napsütésben kell nyáron tartanod a koncerteket, mert este tíz után jönnek a rendőrök. Emiatt sokkal kevesebb ember vesz részt.
Hogy lett belőle egy, a Géhez vagy a Teinhez, a Bulgához hasonló hírnevű kultikus hely?
Egyrészt azt a helyzetet ismertük fel, hogy Nagyvárad tranzitváros, a legtöbb Erdélybe tartó együttes áthalad rajta. És ha már áthalad, akkor miért ne állna meg egy koncert erejéig. Ha például Udvarhelyen játszik az Anna and the Barbies zenekar, akkor lehetne egy klubkoncertje Nagyváradon is, mert a közönség nem fedi egymást.
Másrészt meg nagyon közel van a határ, és el lehet hívni például a debreceni zenekarokat, vagy azokat, amelyek a környékbeli magyar városokba jönnek, rá lehet csatlakozni a magyarországi klubturnéláncra. Így kicsit előnyösebb áron el lehet hívni őket.
Egy idő után amúgy kezdtek maguktól jelentkezni a művészek, nagyon hirtelen túljelentkezés lett, mindenki fel szeretett volna lépni, el kellett kezdeni válogatni a jelentkezők közül az alapján is, hogy kik azok, akik bevonzanak néhány embert.
Mert az az isteni jó a Moszkvában, hogy nem a mainstream-et nyomják, nem a diszkó meg a pop megy, a tömegkultúra, hanem próbálnak művészileg minél értékelhetőbb, underground produkciókat behozni. Nem helyezik előtérbe a rentabilitást az értékekkel szemben.
Ennek a hozzáállásnak a hátránya, hogy folyamatosan anyagi gondokkal küszködsz, de akinek ez a szenvedélye, és akit ez gyönyörködtet, azt ez nem érdekli annyira. Meg pótolni tudja az anyagi gazdagságot az, hogy értelmét látod, szereted, hiszel benne.
Nagyon sok fiatalnak és idősnek az álma, hogy létrehoz egy ilyen helyet, és szerintem azért a hit önmagában nem elég a sikerhez. Ti hogyan csináltátok?
Ehhez egy elég komoly team kell igazság szerint. Kell minimum egy grafikus, egy nyomdakapcsolat, kellenek bárosok, akiket folyamatos kihívás úgy megtalálni, hogy a nagyon ritka megbízható fajtából valók legyenek, tisztán tartsák a helyet, érdekelje őket az egész történet, és ne is lopjanak meg nagyon.
Kell egy bármenedzser, aki folyamatosan a beszerzésekkel foglalkozik, kell egy event menedzser, aki megszervezi az eseményeket, egy technikai személyzet, aki a külsős fény- és hangtechnikus cégnek besegít, a villanykörtét és a leszakadt vécét napi szinten megszereli. Kell egy könyvelő meg egy pénzügyi vezető, aki táblázatokat szerkeszt, terveket ír és átlátja a dolgokat. És nyilván kell egy nagyon-nagyon profi közösségimédia-felület kezelő személy. Eleinte mindenki mindent csinál, ami nagyon nehéz.
És ehhez még hozzájön, hogy nyilván igényteremtőnek meg értékformálónak kell lenni, de ugyanakkor nagyon kell figyelni a közönség igényeire és nagyon ki kell találni, hogy hol működik a klub, és milyen söröket árul az ember, kik jönnek a rendezvényeire.
Nagyváradon még az is jó, hogy a román-magyar viszony kiegyensúlyozott. Nekem székelyként a nagyon különleges vesszőparipám, hogy én nagyon durván a magyar-román szeretetben és a normális együttműködésben hiszek, és ott Nagyváradon roppant érdekes módon ez a legolajozottabban működik. A románok is járnak magyar eseményekre, a magyarok is románokra, és egy kocsmában isznak…
Ez a Moszkva előtt is így volt?
Nyilván ez azelőtt is működött valamennyire, de a Moszkva erre egy lapáttal még rá tudott tenni.
Te azelőtt is ilyen voltál? Amikor itthon kislánykodtál?
Nyilván nem, azelőtt utáltam a románokat, amikor még nem is tudtam, hogy milyenek, milyen velük együtt élni, és utáltam a magyarországi magyarokat is, ahogy azt kell – nevet. De rengeteget változott a világnézetem az évek során, és ez remek szerintem. Nagyon sokat kell nyitni, de én szeretem azt, ha tágulhat a látóköröm, és így tudok fejlődni.
Mi az, amit itt kaptál, és viszel magaddal innen?
Hát az alapot, amit a családtól, a várostól, Bethlenfalvától, az iskoláktól kaptam.
Elég nagy a különbség még Székelyudvarhely és Nagyvárad között is a városiasság, a nyitottság szempontjából, nemhogy Udvarhely és Budapest között. Udvarhelyi kislányból az egyik legexhibicionistább és legérdekesebb underground együttes menedzsere lettél Budapesten. Miben változtál? Hogy éled meg az egykori önmagaddal való viszonyodat?
Óriási a szakadék, és egy óriási konfliktus az ember személyiségében ezt az egészet így megélni. Ez nap mint nap átmegy az agyamon a budapesti életem közepette, hogy basszus, honnan jöttem. Nem mintha ezt egy fölfelé váltásnak élném meg, hogy itt mennyire egyszerű életem volt, és ott most mennyire nagyszerű meg komplikált. Csak nagyon más.
Ott sokkal többet keresek, de többe is kerül minden, ott albérletben élek, itthon van a szülői ház, itthon vannak a gyökereim, ott pedig egészen másak az emberi kapcsolatok, sohasem lesznek olyanok, mint itt. Mindig hiányzik valamelyik, bárhol is vagyok.
Egyre inkább kikristályosodik bennem, hogy kétlaki életet kell élni, ami most nagy divat is Budapesten, mert nem lehet abban a brutális hajtásban, ami ott van, egyáltalán lazítani.
Soha nem akarnám abbahagyni, hogy ilyen szuper dolgokkal foglalkozzam, és ez a fajta munkám legyen, de muszáj lesz lassan egy nyugiszigetet építeni. Például úgy, hogy a Balaton-parton lakom, ami nagyon népszerű most a budapestiek körében, és feljövök heti pár napot dolgozni Pestre. Vagy akár Budapesten egy nyugodtabb helyet keresni. Most összeköltöztem a pasimmal, és így eljöttem a Király utca sarkáról, ahol úgy éreztem, éjjel-nappal Sziget-fesztivál az életem. Nagyon a parti közepében laktam.
Újra kell tanulnom a lazítást.
Nagyváradról hogy kerültél Budapestre?
Én nagyon nehezen hozok döntéseket, sokat vacillálok. Úgy szoktam ezt a patthelyzetet feloldani, hogy bedobom magam a mélyvízbe, és akkor kénytelen vagyok megtanulni úszni.
Körülbelül egy éve őrlődtem azon, hogy kinőttem Nagyváradot, és ki akarom próbálni magam máshol is. Mert minden közeg egy idő után nagyon pici lesz.
Egy szilveszterkor egyik pillanatról a másikra lefoglaltam Budapesten az albérletet, felmondtam a munkahelyemen, és gőzöm nem volt, mit fogok csinálni. Akkor még nem volt képben az Anna and the Barbies.
Felköltöztem Budapestre, és minden munkát elvállaltam, hogy fenntartsam magam.
Az maga volt a pokol kábé, nagy személyiségfejlődés, de hatalmas trauma is egyben. Felerősödtek a félelmeim, a kisebb fóbiáim, korábban is féltem például a kutyáktól, de ott, akkor rettegtem. Mondta is egy pszichológus, hogy ez annak a következménye, hogy minden biztos közeged elengeded, csak arra figyelsz, hogy újra kialakítsd, a víz felszínén marajd, és amikor megvan, akkor utol kell érnie az agyadnak meg a lelkednek ebben a fejlődésben. Nekik is meg kell érkezniük, amihez idő kell. De jó, mert ezáltal szembe lehet nézni a korábbi személyiségfejlődési zavarokkal, gátlásokkal.
Annával hogyan találkoztál?
Még én szerveztem, de már nem mentem a koncertjükre be az utolsó napomon, én ugyanis nem voltam rajongó, nem is ismertem a zenéjüket, egyáltalán semmilyen véleményem sem volt róluk.
Épp a búcsúbulimon sírdogáltam a sarokban, a barátnőim vigasztaltak, amikor felhívtak a Moszkvából, hogy szedd össze magad, gyere be és örüljél, mert Anna akar vásárolni a butikodban.
Akkor indítottam épp egy third hand butikot ugyanis Köntös néven, ahol ócskapiacról, turkálókból és így másoktól összevásárolt érdekes ruhákat, festményeket, tárgyakat árultam.
Kérettem magam egy darabig, de aztán csak bementem, és reggelig beszélgettünk a ruhák között Annával. Anna látta, hogy el vagyok kámpicsorodva, mondta, hogy hagyjad már, biztos ki vagy valami pasi miatt, gyere, igyuk meg ezt az üveg bort. Király lesz, mész a világba, mondta, és megvette a fél butikot, jelmezbe öltöztette az egész zenekart.
Amikor már három hónapja Pesten voltam, sorban álltam valami nyálkás kínai kajáért, és hívott egy ismeretlen szám, hogy „Én vagyok Pásztor Anna az Anna and the Barbies együttesből, dolgozunk együtt? Mondtam neki, hogy persze! És akkor már kellett is mennem azonnal az első megbeszélésünkre, a Moszkva térre. És azóta egy csomó mindent csináltunk együtt már: most megy a mozikban a közös filmünk, az Álmatlan, amire nagyon büszkék vagyunk, Annával csináltunk egy Hedonista partisorozatot, és van egy nagy fesztiválunk is már, a Woodstock az Ugaron.
Teljesen őrült menetekben vagyunk együtt. Folyamatosan olyan dolgokat csinálunk, amit még soha senki sem csinált, emiatt teljesen a nulláról kell kezdeni, kitalálni, szupernehéz, de nagyon jó is egyben.
Épp most olvastam, hogy az Álmatlan című filmetek szakmai díjat nyert. Hogy jutottatok idáig?
Összehaverkodtam egy sráccal a kocsmában, akiről kiderült, hogy nagyon tehetséges rendező, Porkoláb Norbertnek hívják.
Épp akkor dolgoztunk a cirkuszos koncertünkön, aminek a lényege, hogy amfiteátrum szerű az elrendezés, és nagyon sok térbeli produkcióra lehetőséget biztosít. Több se kellett Annának, az egészet összeprodukciózta nagyon látványos elemekkel, artistákkal, egy nagyon szép koncert lett, amit én nagyon akartam, hogy vegyünk fel.
A srácok belelkesültek, és tizenhárom kamerával felvettük, ebből lett egy film. Nagyon sufnituning, de nagyon jó film lett, a mozikat is érdekelte, és bemutatták. Érdemes megnézni, mert azon kívül, hogy látványos, bemutatja, mik Annának a motivációi, és mi ez az egész színes dolog.
Miben más a zenekar menedzselés, mint a rendezvényszervezés?
Az emberek azt hiszik, hogy hű de mókás menedzsernek lenni, az ember issza a limonádét, a zenekar zenél, és ő a végén csak vasalja fel a lóvét, ez is benne van, csak közben nagyon sokat kell dolgozni. Összeszámoltam, hogy egy rendezvény alatt legalább 70 emberrel tartom a kapcsolatot.
Korábban az volt a feladatom, hogy a hely jól működjön, a zenekar eljöjjön, és legyen közönsége, most meg az, hogy a zenekarnak minden flottul menjen a produkció alatt, hogy előteremtsem a feltételeket ahhoz, hogy az előadás a legjobban sikerüljön és mindenki jól érezze magát. A hotel, a helyszíni technikai stáb, a szervező stáb, a mi technikai stábunk, a security, a back stage emberek, a médiával való kapcsolattartás mind az én feladatom. Azért tudom ezt a sok munkát beletenni, és éjjel-nappal dolgozni, mert nagyon szeretem és hiszek benne, nem mellesleg, a személyes lelki jóllétem függ tőle.
És ebben nincs benne a koncertek lekötése, a booking, azzal egy külön csapat foglalkozik.
Tavaly, amikor érettségizőkkel beszélgettünk, nagyon sok lány mondta, ő rendezvényszervező szeretne lenni. Segítsünk nekik, hogy kell ezt jól csinálni!
Mielőtt rendezvényszervezőnek állnál, nagyon jól át kell gondolni előtte: milyen rendezvényeket szeretnél szervezni, hová, az a helyszín megfelel-e technikailag és mindenféle értelemben annak a rendezvénynek, ha nem, akkor mennyi pénzért tudsz feltételeket biztosítani, horribilis összegekbe tud kerülni. Mennyi pénzért tudod a közönséget kiszolgálni, milyen felületeken fogsz tartalmat megjeleníteni, hirdetni, ki fogja ezt finanszírozni? Kismilló ága-boga van.
Ha Udvarhelyen akarsz mondjuk rendezvényt, akkor felméred, kik szerveznek rendezvényeket, melyik hasonló a tiedhez, melyik ingyenes, melyik belépős, melyiknek mekkora a közönsége, milyen zenekarokat szeretnek az emberek, mennyi pénzt tudnak kifizetni érte, mik a trendek, mennyire partner a média, hogy tudsz úgy hirdetni, hogy minél több embert elérjen, hogy tud rentábilis lenni a rendezvény stb.
Mennyire kell vagy szabad ráfeszülnöd, hogy neked akkor is sikerülnie kell annak, amibe belefogtál?
Á, nem lehet ráfeszülni, bármennyire is igyekszel, hogy a lehető legolajozottabban működjenek a dolgok, mindig közbejöhet valami. Nagyon gyorsan kell dönteni, rugalmasnak kell lenni. Annától tanulom. Annánál nincs rugalmasabb ember a földön. Ha most, egy órával a koncert előtt azt mondanád neki, hogy csak két nap múlva lesz a koncert, azt mondaná, hú, ez nagyon jó, és inná tovább lazán a sörét.
A Hedonista partinkon is az egyik fellépő ki volt borulva, hogy nem erre a rendezvényre számított, és Anna azt mondta, semmi baj, akkor menjenek haza. És rájöttem, hogy igaza van, fölösleges feszkózni.
Annát nem lehet kizökkenteni ilyenekkel.
Írjátok meg, hogy csinálja, és meg fogtok belőle gazdagodni!
Meg fogjuk írni. Eszméletlenül sok jó ötlete és története van, egyik őrültebb, mint a másik, jó értelemben. Néha pont az a nehéz, hogy úgy győzzem meg, jövő héten nem jó ötlet világszintű PEACE-karavánt szerveznünk, mert épp nagyon nincs időnk, és a körülmények sem kedveznek, hogy közben ne vegyem el a kedvét.
Az a jó benne mint médiaszereplőben, hogy nincs benne ez a modorosság, hogy megjátssza a véresen komolyan veendő, pózokba merevedő művésznőt, bármikor képes változtatni a véleményén, nyitott a mások álláspontjára, akár teljes fordulatot is vehet gond nélkül az, ahogy látja a dolgokat.
Amúgy mi is ez a Hedonista dolog?
Nagyon vágyom néha arra, hogy csak kevés emberrel kelljen egyeztetni, ne kelljen 25 ember véleményét kikérni arról, hogy hétkor vagy nyolckor legyen a vacsora, és ráadásul nagyon szeretem a brandépítést, valamit kitalálni és létrehozni, úgyhogy nagyon megörültem, amikor Anna mondta, hogy csináljunk egy Hedonista brandet.
Jellemző, hogy létrehoztuk, a logót is megterveztettük, de még nem tudtuk pontosan, hogy mi is lesz a brand mögötti tartalom.
Kapóra jött, hogy Anna egyik volt osztálytársa a Buddha Bar nevű hotelben kezdett dolgozni, ami egy nagyon vagány hely, csak nem volt annyira felkapott, és kitaláltuk, hogy szervezünk egy színvonalas partit válogatott fellépőkkel, szuperjó kajákkal, egy picit erotikus felhanggal, ami kicsit színház, kicsit zene, kicsit erotika, de semmiképp nem öncélú, és night club fílingű.
Annyira jól sikerült az első, hogy most már a negyedik szervezésénél tartunk, különböző fellépőkkel, különböző helyszíneken rendezzük. Nagyon izgat a gondolat, hogy kialakítsunk egy újfajta szórakozási kultúrát azoknak, akik nem elégszenek meg azzal, hogy kimennek a Gozsdu udvarba, és ott leisszák magukat.
Hogy néz ki szerinted most az erdélyi könnyűzenepiac, és milyen fejlődési lehetőségei vannak?
Minél felkészültebb és lelkesebb szervezőkre van szükség. A rádióktól, a médiától is függ, hogy milyen rövid időn belül tudják átvenni a trendeket. Itt érzek egy erős retró kötődést a rádiók részéről, amit amúgy Magyarországon is, és nem értem, hogy miért játszanak 15 évvel ezelőtti Shakira meg JLO slágereket, kit érdekelnek azok még. Amikor mindenki elér mindent a YouTube-on, Spotify-on, akkor kellene finoman adagolni a közönségnek a friss dolgokat.
Mert nehogy azt hidd, hogy mindenki tudta, mi az az Anna and the Barbies, amikor először jöttünk Erdélybe koncertezni. Még az én nagynéném és nagymamám is mai napig csak a Márti dalát ismeri. Mi nem egy Márti dala zenekar vagyunk. Az egy nagyon szép, lírai szerzemény, de mi ennél jóval zúzósabbak, szókimondóbbak, punkabb pop rock zenekar vagyunk.
El lehet hívni egy csomó zenekart, csak szervezők kellenek. Akiket a Moszkvával nem tudtunk megfizetni, azoknak szerveztünk még egy-két koncertet más városokban. Kolozsváron, Udvarhelyen – meg fognak kövezni ezért, de úgyis egy kis hazaáruló punknak tartanak – szinte lehetetlen. Mert például nincs egy megfelelő méretű helyszín, minden kocsma túl kicsi.
Biztos vagyok benne, hogy ha lenne egy 300 főt befogadni képes hely, akkor a csíki Grunddal és a szentgyörgyi Teinnel le lehetne hívni zenekarokat. A klubéletet kell kialakítani. Ehhez nem kellene a konkurenciát látniuk egymásban a koncertszervezőknek, hanem egymást segítve, egymás rendezvényét reklámozva tudnának turnékat szervezni, ami a szervezőknek, a zenekaroknak és a közönségnek is jó lenne.
Kedvenc zene? Erdélyi zenekart hallgatsz?
Igazság szerint nem. Most a London Grammar-re vagyok rámoccanva, el fogunk jönni a pasimmal az Electric Castle-re, hogy megnézzük, ő még nem járt Erdélyben. Tusványoson fog idén fellépni a Nazával.
Meg fognak kövezni: erdélyi magyar zenét nem nagyon hallgatok, de Budapesten szerveztem román bulit, mert nagyon szeretem, ahogy a rap meg a hip-hop a népzenével keveredik a Subcarpați esetében például. Ja, és eszembe jutott, Kónya-Ütő Bence remixeit a Szempölből szeretem, és szoktam hallgatni.
A pasim révén most kicsit közeledtem az elektronikus zenékhez.
A rengeteg erdélyi fesztivál mutatja, hogy nincs veszve az erdélyi zenei élet, de a klubéletet, ha valahogy megoldanák, még jobb lenne.
