Csak egy véres levél tőle, amiben azt írja, ne búsuljunk. Egy árván maradt kislány története Székelydobóból.

Fotó és videó: SZÁSZ ZSUZSI

Egy hodgyai fiatalember kopogtat az alsódobói ház ajtaján. Bentről Somorai Juliánna válaszol igennel, két kisgyermeke az udvaron szaladgál. Halálhírt hoz a vendég, a háborúban ottmaradt Somorai Mózesét.  

Legalább egy éve tudomásom van arról a véres levélről, amit a székelydobói Teréz néni őriz. Somorai Mózes dédunokáival többször elbeszéltük dédnagyapjuk történetét, aki a harctéren megsebesülve kórházba került, egy ápoló segítségével elküldte a korábban megírt levelét családjának, azt a levelet, amit a jobb mellzsebében tartott súlyos sérülésekor. Nem tért haza.

Azért, hogy ez a történet kerek legyen, felvettem a kapcsolatot a Hadtörténeti Levéltárral, majd a Hadisírgondozó Osztállyal, hogy kiderítsem a második világháború idején elhunyt édesapa elhalálozásának körülményeit, temetési helyét. 

A napokban kapott válasz szerint a kassai köztemető hátsó részén, a Hősök Temetője nevű részen, a XII. parcellában van eltemetve Somorai Mózes, valószínűleg. 

Időközben kiderült, a család pontosabb információkkal rendelkezik, mint az illetékes szerv: az unoka járt a kassai temetőben, ismerik a nagyapjuk sebesülésének körülményeit és helyszínét, Teréz néniben pedig elevenen él édesapja emléke. 

Mit írt a családapa utolsó levelében családjának? Mit érez a gyermek apja elvesztése után? Milyen élete volt a most 84 éves hadiárvának? Ezekkel a kérdésekkel a tarsolyunkban vágtunk neki a dobói útnak, hogy megismerjük Márton Teréz történetét.

Szikrázó napsütésben, langyos februári időben parkoltunk le a néni háza elé, ami Székelydobó Martonfalva nevű részén található. Mivel be vagyunk jelentkezve, bátran nyitok be a kapun. Bent tyúkok kapirgálnak az udvaron, egy kicsi kutya jelzi a csűr előtt, hogy idegenek jöttek. Nyitott ajtó, forralt tej illata fogad minket, ahogy beérünk a házba, Teri néni a fejkendőjét igazgatja, hellyel kínál minket.

Megölelt, felültetett minket a térdére

– Engedjétek meg, hogy kötényt cseréljek gyorsan, ne nézzek ki olyan falusinak – mondja, majd elbiceg a másik szobába a ruháért. A kályhában ropog a tűz, egy babos fazékban víz sistereg, mellette pedig a tej van, kicsit félrehúzva. Ismerős illatok járják be a helyiséget, olyan, mintha mamáméknál lennék. 

Elhelyezkedünk az asztal mellett, az ágyról arrébb rakom a töltőn lévő Nokia 3410-es telefont, s már indul is a kicsi Teri története. Haloványak az emlékei édesapjáról, szigorú embernek tartotta őt, de kedves pillanatok maradtak meg számára.

– Az erdőre volt egész nap fát vágni, mikor este hazajött, leült az asztal mellé, felültette egyik térdére Gizit, a másikra engem. Hintáztatott, ölelgetett minket, közben énekeltünk, míg édesanyám a vacsoráját elétette – akkor Teri néni hat, testvére három éves volt. 

Aztán, behívták katonának az édesapját, édesanyja bekísérte férjét Csíkszeredába, ahol „hangos zeneszóval elvitték a háborúba”. Kapcsos bőrtáska után nyúl a néni, leveszi a szekrény felső polcáról, majd arra kér, hogy nyissam ki bátran.

Kedves feleségem, két kicsi gyermekem

Legalább harminc, többségében kék színű levelezőlap, levél omlik ki belőle. Régen látott fotók lapulnak egymáson: a fiatal Somorai Mózes a Keleti pályaudvar előtt, a kicsi Terivel, papók és nannyók néznek szembe velünk. Intenzíven tartotta a fronton lévő édesapa a kapcsolatot az itthoniakkal, az is előfordult, hogy csomagot küldtek neki.

– Egy csíki kollégája itthon volt, édesanyám felpakolta őt. Nem ivott, nem szivarazott édesapám, akkor a kockacukor volt a valuta, azt kérte leginkább a levelekben. Igen, de olyan nagy cenzúra volt, hogy porrá zúzták a cukrot, míg odaért. Nem írhatott akármit nekünk, soha nem említette, hogyan bánnak vele, adnak-e enni neki rendesen – idézi fel emlékeit, közben keres a papírok között valamit.

Egy foltos levelezőlapot, aminek az alja véres. 

Kézbe veszi Teri néni, elkezdi felolvasni a „feleségnek és két kicsi gyermeknek” címzett iratot. Lassan-lassan fürkészi a betűket, a család hogylétéről, küldött csomagról szólnak a sorok, s arról, hogy ne búslakodjanak, mert hazajön.

– Ezt a véres részt nem tudom kiolvasni. Ott volt a levél a jobb zsebében, mikor meglőtték. A magyar határon történt, egy bunkerben tartózkodtak egy hodgyai és egy karácsonyfalvi társával. Édesapám ki szeretett volna nézni, hogy hol vannak az oroszok. Eléggé mondták a többiek, hogy ne tegye, ő kilépett. Arra két orosz ráfogta a puskát. Ő is hibás volt abban, hogy meglőtték! Megadta magát, majd mégis lelőtte az egyik oroszt, a másik pedig tüdőn lőtte őt – ezért lett véres a levél, mert elő volt készítve nekünk.

Valamikor 1944 szeptemberében történt a sebesülés, 9-én még ír haza. A kassai kórházba szállították, ahol súlyos sérülésével ápolták. Megkért egy ápolónőt, hogy írjon meg helyette pár sort testvérének, Réginának. Miután a kórházi alkalmazott teljesíti kérését, beleteszi a korábban megírt levelet is azzal a céllal, hogy testvére juttassa haza.

Somorai Mózes honvéd 1909-ben született Székelydobóban, a háború idején a 27/II. zászlóaljnál szolgált, 1944 szeptemberében súlyosan megsebesült Yamna-nál (ma Ukrajna területe).

– Ne ijedjetek meg a levél láttán. Súlyos sérülésemből kezdek feljavulni, remélem talpra tudok állni nemsokára. Régina, ha teheted, látogass meg engem a kassai kórházban – mondja vissza Teri néni a szöveget. Az ápolónő által írt levelet nem találjuk, valószínűleg nénje megtartotta magának.

Hiába kereste fel Kassát Mózes testvére. Mikor érdeklődött a kórház felől, akkor annyit mondtak neki, hogy „minden porrá lett, beteg, felcser és orvos is”. 

A cigányasszony ígérete és a pap fekete könyve

A háború után felkereste az itthon maradt családot Somorai Mózes hodgyai kollégája, hogy ne várják haza többé, meghalt. Nem akarta elfogadni ezt Teri néni édesanyja, szekeret fogadott, hogy férje homoródkarácsonyfalvi katonatársától is érdeklődjön. 

– Képzeljétek el azt a helyzetet! Ott maradtunk árván, édesanyámmal egyedül. Édesapámat nem nyilvánították halottnak, ezért sem a hősök közé nem sorolták be, se pénzt nem remélhettünk utána. Ügyvédet kellett fogadjunk, hogy bebizonyítsuk barátai által azt, hogy meghalt a kórházban – mondja sírva a néni.

Majd bocsánatot kér, elmegy kivenni a zsebkendőt a párnája alól. Éjszakánként eszébe jutnak a régi emlékek, „ha jól kisírja magát, legyen kéznél”. Megtörölgeti a szemét, aztán édesanyja kétségbeesett helyzetéről beszél.

– Nem akarta elhinni szegény, hogy meghalt édesapám. Mindenbe kapaszkodott, a faluban járó cigányasszonynak odaadta a szőttes abroszt, mert azt ígérte neki, hogy egy héten belül hazahozza a férjét. Csíkon túl, egy erdőben a kaluger papokat is felkereste. Kinyitottak egy nagy fekete könyvet, azt mondták neki, hogy lehet, nem él már az illető – ezen kívül el kellett viselni a faluban elterjed pletykát, miszerint azért nem tért haza férje, mert családot alapított Oroszországban.

Leveleit százszor visszaolvasva sem akarta elhinni ezt férjéről, de bántotta őt a szóbeszéd. Ahogy a kiszolgáltatott helyzet is, amibe kerültek, mikor meg kell küzdeni a napi betevőért, el kell tartani a két gyermeket. 

– Kilencéves koromban leküldték az ételt tőlem Hódosmálba, ott dolgozott Szőcs papó, aki édesanyám apja volt. Kérték, hogy maradjak ott, segítsek neki. Így sikerült az, hogy abban az évben én fogtam az eke szarvát már. Nem tudom, hogy én csináltam jól a dolgomat, vagy a marhák fordultak jól – idézi fel a nagyapjával töltött időt. 

Disznót vágtak a németek az udvarukon

A visszavonuló német hadsereg „tiszteletét tette” az alsódobói házuknál. Édesanyja, a két kicsi gyermek, az idős Szőcs papó beszorult az egyik szobába, míg a németek vigadoztak a tiszta házban. 

– Megkötöttek három disznót a szilvafához, ott levágták őket. Édesanyámtól lapítót kértek, a pincét telerakták disznóköltséggel. Velünk szemben a pékek voltak, ott kenyeret és süteményt készítettek. Emlékszem arra, hogy betörtek a boltba, hogy alkoholt szerezzenek maguknak. Harmadik nap délután megjelent három repülőgép Dobó fölött, elkezdtek áncig-váncigolni, s nagy hirtelen elmentek – emlékszik vissza félelemmel. 

Egyedül egy román fogollyal beszéltek, aki cukorkát szeretett volna adni a kislányoknak, de azok anyjuk szoknyáját fogva elbújtak előle. Alighogy a németek elvonultak, új veszély leselkedett a falura. Estére megjöttek az oroszok, akiket az első világháborút megjárt öregek fogadtak a település határán szalonnával, kenyérrel, pálinkával. Azért, hogy ne bántsák az embereket. Rövid villámlátogatásuk ellenére sok kárt, megerőszakolt asszonyokat hagytak maguk után Galambfalva felé távozva.

Teri, te rog frumos!

Tizenkét éves korában az édesanyja beprotezsálta egy medgyesi orvos családjához, dr. Vlăduț Dănuț tüdőorvoshoz került szolgálni. Annak ellenére, hogy gyermek volt, mindig szépen bántak vele, egy asztalnál evett a családdal. 

Reggel ötkor kelt, befűtött a rendelőben, kimosta a fecskendőket, segített a háziasszonynak főzni, pelenkát mosott és vasalt. 

– Akkor kerültem oda, mikor a kicsi Dănuț másfél éves volt, utána született Tudorel, majd Mihaela. Mindig hálás maradok azért, hogy szépen beszéltek velem kislány létemre. Még moziba is küldött a nagysága, hogy szórakozzak egy kicsit, mikor nagyobb lettem. Mikor hazajöttem, kérdezte tőlem, milyen volt a mozi. Én sírva fakadtam, hogy nem mentem el oda, megtartottam az egy lej huszonöt banit. Olyan szegények voltunk, hogy nekem ez is sok pénznek számított – sajnálta édesanyját, aki sokat dolgozik napszámban.

Egyébként, sok dobói fiatal szolgált a városban akkor. Kedvenc szórakozása volt a környékbelieknek a vonatállomáson bámészkodni, ismerősöket keresni a tömegben. Vagy a piacon sétálni, hátha valakivel találkozik az ember, aki hírrel szolgál az otthoniakról. 

Berci lucernamagot árult

Egy ilyen alkalommal találkozott a szomszédjával, Kiss Gállal, aki egyik falubelijével lucernamagot árult a medgyesi piacon. Bemutatták neki Bercit, akit nem ismert, annak ellenére, hogy egy faluban látták meg a napvilágot.

– Egyik hétvégén kaptam egy kétnapos szabadságot, hazahívtak, mert Szőcs papó betegeskedett. Erősen nagy pártfogóm volt nekem Márton bátyám, édesapám testvére. Mikor a vonattal megérkeztem Nagygalambfalvára, akkor lejött elém a sötétben. Lefelé jövet találkozott Bercivel, aki megtudta, hogy jövök haza. Mikor nagy fáradtan hazaértem, jöttek át a szomszéd leányok, hogy menjek bálba. Nem volt kedvem, én nem voltam olyan társasági ember, csak a munkához voltam szokva. Aztán bátyám rávett, hogy menjek, mert ő szeretne megtáncoltatni engem elsőnek – kivasalta a székely ruháját, elment a mulatságba.

Berci kereste a társaságát, hamar elkérte bátyjától Teri nénit, gyorsan összeismerkedtek. Csalogatta a hazalátogató leányt Brassóba, hogy ott dolgozzon, több időt tölthessenek együtt. Nem mindenki örült az ismeretségnek, Szőcs nannyó például kétvékás földet ígért a néninek, ha nem megy hozzá feleségül. Úgy tartották, hogy férje édesapja részeges, agresszív ember, attól féltek, nehogy fia is kövesse példáját. Végül a sokat tűrt anyósa nyugtatta meg, Bercitől nem kell félni.

– Brassóban a Fehér Bárány nevű csárdával szemben dolgoztam az „Institutnál”. Szabó Gizi szerelt be oda, négyszáz gyermeknek készítettek ételt a kantinban. Nyolc óra munka után odamehettünk, ahova szerettünk volna, de én nem voltam olyan társasági ember. Inkább a szobatársammal, Részegh Annuskával voltam. Ő csipkét kötött, én varrtam, mindkettőnk édesapja meghalt a háborúban, talált a szó – mondja barátnőjéről. 

 Édesanyja noszogatta őt, hogy menjen férjhez, férfi kell a gazdaságba, másként nem lehet bírni a munkát. 

Tizenkét évvel a németek látogatása után ugyanabban a szobában megülték a lakodalmat, húsleves, sült hús és két zenész társaságában. 

– Jól megvoltunk Bercivel, ha valamelyikünk akart valamit, azt a másik helyben hagyta. Aztán beteg is lett, sok időt töltött a pálinkafőzőben is. A fiamék egyik napról a másikra kiszöktek Ausztráliába, akkor elkezdett inni. Itthagyták a másfél éves gyermeket nekünk, sokat sírtam amiatt, hogy meglőtték-e vajon őket. Látjuk-e még egymást valaha? – kezd bele a szomorú történetbe újra. 

Papírt hagyott hátra, felakasztotta magát

Kérdezem tőle, hogy utólag az emlékek megszépülnek-e, 84 évesen hogyan látja az életét, mi volt a legnagyobb szomorúsága, öröme. Kissé szégyenkezve, a diktafont arrébb tolva sóhajt egyet. 

– Igazából mindenki tudja, hogy mi történt, nem hazugság. Nem szeretünk erről beszélni, de sok fájdalmat megéltem életemben, ezek jutnak eszembe. Egy időben erősen rá voltak állva az emberek az öngyilkosságra a faluban: így vesztettem el anyósomat, a férjemet, a testvéremet, az ő gyermekét. Anyósomat verte az ura, levélben búcsúzott el gyermekeitől, a testvérem beteg volt, fájdalmában tette, a férjem pedig, nem tudom – elkezd sírni, zsebkendőjével törölgeti a szemét.

Csend van a szobában, Teri néni kesereg, mi csendben ülünk. Úgy éreztem, akkor vagyunk hasznosak, ha csak hallgatunk. Mit is mondhatnánk neki, amitől megnyugodna? 

– Untatlak-e, fiam? Biztos már menni akartatok, olyan türelmetlenek szoktak lenni a fiatalok – kérdezi tőlünk. 

Én pedig az életről kérdezek tőle, a vitrinben felsorakozott képekről. Gyermekek, unokák, dédunokák színes képei sorakoznak: a kerekképű kicsi Zolika olyan, mint Teri néni, már gyermekei vannak. Gabinak sikerült a nehéz vizsgája.

Szívéről nem tudott leszállni a bánat

Két évvel édesanyja halála után mondta el egy újságírónak édesapja testvére, hogy neki vannak gyermekei Oroszországban. 

– Miért nem tudott ez hamarabb kiderülni, hogy szegény édesanyámat a bú ne epessze? Szívéről nem tudott leszállni a bánat, hogy édesapámról ilyeneket mondtak. Hiába, hogy halványan emlékszem édesapámra, azért az apai szeretet mindig hiányzott nekem, legyen akárki, de ha nincs ő melletted, egész életedben megérzed – fejezi be Teri néni.