Az ember néha furcsa dolgokra vetemedik, főleg ha újságíró, és még inkább, ha a kíváncsiságát ötvözi egy csekély önpusztító hajlammal. Március 15-én Székelyudvarhelyen nem csak a magyar szabadságharc évfordulóját ünnepelték, hanem az idei X-Faktor meghallgatást is megtartották, én pedig úgy döntöttem, hogy a kettő közös metszéspontjában végre tesztelek egy igazi forradalmi eszmét: vajon mennyire néz hülyének egy castingcsapat egy embert, akinek a hangja valahol egy megfáradt kazán és egy náthás sirály között mozog? 

Ennek kiderítésére jelentkeztem és ha valaha is gondolkodtál azon, hogy az Areoban, egy mikrofonnal az állványon, egy operatőr szemébe nézve lehet-e igazán elmélyült egzisztenciális válságba kerülni, akkor hadd spóroljak neked egy utat: lehet.

Na de lássuk, hogyan is zajlik egy-egy ilyen meghallgatás és még a végére talán az is kiderül, hogy: bennem van-e az X?

Akár már Pesten is kezdhettem volna

A Facebook algoritmus valószínűleg érezte, hogy túl nyugodt az életem az a bizonyos Csigér Alex cikk után, mert nagyjából egy héttel a meghallgatás előtt feldobta az eseményt: X-Faktor Meghallgatás – ERDÉLY – Székelyudvarhely. 

„Ha szeretsz énekelni, ha jól érzed magad a színpadon, ha szeretnéd megmutatni a tehetséged – gyere el az Areo Hotel & Gastro Pubba!” – állt az esemény leírásában, de itt még nem sejtettem, hogy a saját nevem is rákerül a jelentkezési lapra.

Eleinte csak viccből gondoltam rá, de mindig is érdekelt a kereskedelmi tévés csinnadratta, a nagy dínom-dánom, és hát mi lenne jobb alkalom belesni a kulisszák mögé, mint egy helyi válogató? Egy kicsit körülnézek, meglesem a folyamatot, aztán írok belőle egy jó kis riportot – gondoltam teljes naivitással.

Aztán két nappal a meghallgatás előtt, egy szerkesztőségi gyűlés után felhívtam az eseménynél megadott kontaktot, hogy sajtósként bemehetek-e körülnézni. Bemutatkozás, udvarias érdeklődés, majd a kérdés, hogy „Erre csak úgy bárki bemehet?” – mire a vonal túlvégéről azonnali válasz érkezett: „Persze, gyere el, a kollégák majd meghallgatnak!”. Na, itt már kezdtem sejteni, hogy a sors valami nagyon gyanúsat művel a hátam mögött.

Mert míg addig ez egy laza kis újságírói ötlet volt, itt valami átkattant: ha már ennyire be akar szippantani a valóságshow-válogató örvénye, akkor illik alámerülni benne. Ha eddig csak másokat akartam nézni, ahogy beégetik magukat, akkor most itt az idő, hogy én is felvegyem a bohócsipkát, és szépen besétáljak a színpadra, mint egy igazi versenyző.

Gyors visszakérdezés: ez nyílt esemény vagy zártkörű meghallgatás? Nyílt, bárki nézheti. Szuper, akkor garantált a közönség is. A hölgy a vonal másik végén gyorsan még azt is felajánlotta, hogy foglal nekem időpontot a budapesti meghallgatásra, ha szeretném, ott meghittebb körülmények között történik a válogatás. Ennyire azért még én sem vettem komolyan magam, így maradtam a székelyföldi verziónál, ahol minden adott volt egy igazi közönség előtti lebőgéshez.

Számból segget nem csinálok

Eltelt a nap, jött a péntek, aztán pedig a dupla nagybetűs szombat: egyrészt március 15., másrészt a grandiózus meghallgatás napja. Reggel persze még mindig nem voltam biztos benne, hogy el kellene-e mennem. Nem mintha határozottan ellene lettem volna, de mellette sem tudtam volna esküt tenni. Úgyhogy a kávém fölött, félálomban elkezdtem a YouTube karaoke-univerzumában bolyongani, hogy ha végül mégis nekiveselkedek, akkor mit kéne előadnom. Valami könnyűt? Valami nagyot? Valamit, ami után az ítészek nem kérnek fel kártérítésre? 

Aztán egyszer csak beugrott egy dal. Megvolt a választott nóta! Hogy mi? Nyugi, hamarosan az is kiderül.

Délelőtt a megemlékezésen vettem részt, és egészen két óráig teljesen el is felejtettem, hogy nekem aznap még „fellépésem” is lenne. Aztán véget ért az ünnepség, és felvillant a telefonom: Egy óra múlva kezdődik egy eseményed – jött a Facebook értesítő.

Ekkor jött a gyomorgörcs meg az a fajta bizonytalanság, ami az emberben akkor támad, amikor már csak egy lépés választja el attól, hogy megvalósítsa álmait, vagy épp ellenkezőleg, nagyon kínos helyzetbe hozza magát. Még mindig lett volna esély visszavonulót fújni, de hát számból segget nem csinálok.

Úgyhogy összeszedtem a maradék önbecsülésem, átmentem egy barátomhoz egy utolsó erőgyűjtő kávéra, és megkértem, hogy legyen olyan kedves és vigyen el a vesztőhelyre.

Az első lépés mindig a legnehezebb – tartja a mondás, és bár ez sok esetben igaz, nálam inkább az első 150-200 lépésvolt az igazi kihívás, amíg felküzdöttem magam a lépcsőkön át a meghallgatás helyszínére. Megérkezés után gyorsan lőttem pár képet az ablakra ragasztott X-Faktoros plakáttal, hogy maradjon valami emlék, hogy itt jártam. 

De még nem voltam kész bemenni. Stratégiai halogatásra kapcsoltam, úgyhogy lent időztem egy fél órát, hátha látok valakit ki- vagy bemenni. Jó lenne beszélgetni egy-két jelentkezővel, kideríteni, hogy ki milyen álmokkal érkezett és mi volt a tapasztalat. Csakhogy nem jött ki senki. Nem is ment be senki. Gyanús.

Végül elegem lett a várakozásból, felmentem, leültettek egy sarokba, és közölték, hogy várnom kell egy kicsit, mert bent éppen zajlik egy meghallgatás, de majd hamarosan jönnek a kollégák, és segítenek.

Na, itt kezdtem el igazán izzadni. Ugyanis bentről kihallatszott két lány éneke, és hát… hogy is mondjam… messze jobbak voltak, mint én. Úgy döntöttem, hogy teszek még egy kört a friss levegőn, hátha kint elcsíphetek egy-két embert, és közben erősen gondolkodtam: ha én itt dekkolok már fél órája, és azóta senki se jött ki, se be, akkor vajon mióta „kínozhatják” őket?

Aztán a semmiből megjelent két mosolygós szervező, kedvesen köszöntek, és közölték, hogy ők lesznek, akik felkísérnek. Közben udvariasan érdeklődtek, hogy milyen volt a napom, hogy érzem magam – egészen úgy, mintha nem egy popkulturális kivégzésre tartanánk, hanem egy wellnesshétvégére.

Ahogy felértünk, nem kettő, hanem öt lány ácsorgott a folyosón, akik amint megláttak, „felcsillant a szemük”, és egyből megkérdezték, hogy bejöhetnek-e meghallgatni. 

Őszintén? Legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem! De aztán beugrott, hogy én vagyok Udvarhely egyik legjobb hangú és legmagabiztosabb énekese, így hát kihúztam magam, és magabiztosan közöltem: „Miért is ne? Gyertek nyugodtan.”

Beértünk a szobába. Lightos kis zene szólt, kellemes félhomály, laza hangulat. Bent várt 5-6 ember, na meg az öt lány, akik a nézői jogukat lelkesen kiváltva ültek a fal mellet.

Még mielőtt a torkomat köszörülhettem volna, már tolták is elém az első X-Faktoros szerződésem. Az első, de valószínűleg az utolsó is. Ebben rögtön megfogadtam, hogy az adásfelvétel kezdetétől mély hallgatásba burkolózom, és soha, semmilyen körülmények között nem pereskedek, ha véletlenül szanaszét aláznának.

Szerencsére az előválogató még nem számít adásfelvételnek, így legalább ezt a sztorit most elmesélhetem. Hogy a jövő mit hoz? Ki tudja. Mindenesetre lesznek jelek.