Dolgok, amiket megszoktam

Leszáll a sofőr, megkerüli a buszt, kinyitja az ajtót, le- és felszállnak az utasok, visszaül a sofőr, mehetünk tovább.

Volt nemrég Ufónak egy képriportja arról, hogy egy hónapon keresztül busszal járt be a városba. A képek nagyjából azt tükrözték, hogy milyen szép a busz párás üvegén át a világ reggelente. Rózsaszín az ég alja, még fej nélküli, elmosódott emberek járnak a szürke utcán. Arról is írt, hogy sokkal nyugisabb busszal közlekedni, ha csak ugyanazon az útvonalon jársz nap mint nap, és még az elveszett pénztárcáját is visszakapta a sofőrtől meg a takarítótól. Tényleg szép volt. De világ nem csak szép dolgokból áll, én meg nem tudtam szó nélkül hagyni, hogy az, amit ő egy hónap alatt tapasztalt mennyire különbözik attól, amit én, több év leforgása alatt.

Nem célom egyik vagy másik busztársaságot szidni, összehasonlítani őket, vagy különösebben felelősségre vonni bárkit amiatt a rossz vicc miatt, amit tömegközlekedésnek neveznek. Csak készítettem én is néhány képet, szintén telefonnal, anélkül, hogy esztétikai értéket akarnék felmutatni, a dolgokról, amiket minden nap látok. De már alig tűnnek fel, úgy megszoktam őket. A rozsdát, a koszt, a levegőtlenséget, az ülőhelyet nem kapó embereket, a jegyár rendszeres emelkedését. Na jó, azon azért mégis meg tudok lepődni egy kicsit.

Na de nézzük a képeket.

Ez a bizalomgerjesztő látvány fogadja a kedves utast, amikor felszállni készül a járgányra. Az ajtón a műanyag borítás mintha évek óta ázna, a sárvédőn is több a rozsda már, mint a festék. A kilincsről sajnos nem sikerült képet készíteni, egyik-másik járművön az is egy külön kaland, vagy mostani trendek szerint kihívás, hogy ki tudod-e nyitni az ajtaját.

A challenge-nek többféle változatával találkoztam az idők során: volt például olyan, hogy belülről nem nyílt az ajtó, és le kellett tekerni az ablakot, kinyúlni azon keresztül és kívülről kinyitni. Igen ám, de van olyan busz, aminek az ablakát sem lehet letekerni, menetközben beragad az ajtó, az utas nem tud leszállni, ezért leszáll a sofőr a másik oldalon, megkerüli a buszt, kinyitja az ajtót, le- és felszállnak az utasok, visszaül a sofőr, és mehetünk tovább.

A csúcs mégis az volt, amikor nem kinyitni, hanem becsukni nem lehetett az ajtót, így egy segítőkész fiatalember Lövététől Udvarhelyig tartotta, mégpedig úgy, hogy a foganytúra volt hurkolva egy barna bőr nadrágtartó szíj, és azt fogta feszesen az első ülésen ülve.


De ne ijedj meg nagyon, kedves utas, mert van, aki vigyázzon rád a kalandos utazáson, íme, fel vannak csíptetve a foltos árnyékolóra. A kokárda is, egész évben.

A csomagtér is egy külön fogalom. Lenne, ha létezne, vagy használnák egyáltalán. De szerencsére van itt rögtön az ajtóban egy fél négyzetméternyi kis lyuk, ahová a máréfalvi néni piacra hozott hagymájától kezdve a homoródi borvizes palackokon át a láncfűrészig bármi elfér. Csak vigyázni kell, mert az egyik cekendi kanyarban könnyen leborulhat. Le is szokott.


Ez egy másik autóbusz, hosszab távon közlekedik, látszik is, hogy logisztikailag is jobban ki van használva a rakodótér.

Itt csak simán egy behegesztett ajtó (vagy talán vészkijárat?) látható, ami belülről is igényesen van szigetelve. Fekete ragasztószalaggal és átlátszó szkoccsal körbehúzva. Nem csak praktikus, hangulatos is, ha megcsillan rajta fény.

Be kell vallanom, ez a fotó nem teljesen tükrözi a valóságot, mert azóta a buszokat megmosták, és nem ilyen sárosak. De a rozsda szerintem nem jött le.


Ugyanaz, csak nagyban. A táblácska szerint ez egy harmadosztályú autóbusz, tehát véletlenül se várjunk luxusutazást. Azt is fontos elmondani, hogy nem minden autóbusz ilyen. Vannak modernebb, tágasabb és sokkal jobb állapotú buszok is, igaz, általában annyira tele, hogy az ellenőr is alig fér fel rá, amikor a jegyeket, bérleteket kéri.


Ezt a képet csak azért mutatom meg, mert Ufó is készített olyan szép elmosódott, színes-szürkés, hangulatteremtő fotókat. Hát ez annyira nem szép, de látszik rajta, hogy mekkora a tér az ülések között a buszban. Újabb kihívás: hány ember fér el a „folyosón”?


Nemrég reggel 9-kor még fagyos volt az ablak belülről, de alatta a lehámlott préselt lemez vígasztalt: lesz még tavasz, és esős idő. Erről jut eszembe, volt már olyan, hogy a tetőről csepegett be az égi áldás a fejünkre, nyáron pedig a fejünkről a verejték, mert az egyetlen szellőztető a vizespalackkal kitámasztott tetőablak szokott lenni.

Hőszigetelés, level 1000. Az a gyanúm, hogy nemrég egy átfogó felújításon esett át ez a jármű, mert több ponton is használták ezt az univerzális megoldást: a ragasztást.


Vandál utasok ellen is ugyanaz a megoldás: skoccsozd le. Így ma már nem szakad tovább.


Rágó, vagy sörösdoboz-nyitófül a párkányon, ez is megszokott látvány. Az utasok sem földre szállt angyalok, na.

A tetőről is szoktak akadályok lógni, egyszer az egyik lámpa szakadt le félig és himbálózott, azt kellett fejjel kerülgetni, legutóbb ezt a műanyagot.

Leszálláskor csak óvatosan, kedves utasok, köszönjük, hogy minket választottak.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok