Fotók: MAGYARI Tímea
Lázár Vilmos, az elsőként kivégzett aradi vértanú arcképe néz a művelődési házra, itt gyülekezünk: a tér nagy részét az október hatodikai megemlékezés fellépői töltik meg. Körülöttük, a járdán a nézők nyújtogatják nyakukat, néhányan a park bejáratánál, az utca túlsó oldalán is állnak. Bizonytalanság látszik arcukon, szét-szétnéznek, odébb állnak, nem tudják, ki és hol fog kezdeni a sok fellépő közül.
A tervek szerint ezúttal valami „mással” próbálkoznak a szervezők: túllépnének a himnuszéneklés, politikai beszéd és versmondás „hagyományán”, helyette az aradi vértanúk emberi oldalát szeretnék megmutatni, ezért egy golgotajárásra hívják a jelenlévőket. Izgatottan várjuk, mit jelenthet ez.
A várakozást a cserkészek törik meg, akik elindulnak az aradi vértanú arcképe felé, ketten pedig meggyújtanak egy mécsest. Gyászos csend következik, amit az Udvarhelyszéki Hagyományőrző Huszárezred lépteinek hangja ver fel: „Díszlépés indul!” – hangzik el. A mécsest eloltják, az arcképhez a hivatal küldöttsége sétál, hogy krizantémokat helyezzen rá.
A járda felé haladva részletesebben megnézzük Lázár Vilmos arcképét, ami alatt utolsó mondata áll: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa?…” Valaki a hasonló kezdetű Kárpátia-dalt emlegeti, s mi reméljük, senki nem fogja azt hinni, hogy az elsők között kivégzett vértanú Kárpátia-rajongó volt.
Egész hosszú sor gyűl össze, az eleje már a következő stációnál áll, pár méterre a körforgalomtól, a vége pedig még el sem jött a művelődési háztól. Az utca kicsit szűkös ennyi embernek, szerencsések, akik gyorsan elindultak, igaz nagy látnivalóról nem maradnak le, a vizuális rész ugyanolyan, mint az elsőnél: cserkészek, gyújtó, mécses, rövid kínlódás, gyertya elolt, virág, és kész is. Ami változik, az a meggyújtott mécses utáni rész: itt, Dessewffy Arisztid arcképe előtt Pitó Zsolt lelkipásztor áhítata, míg a többi tizenkét helyszínen énekek, versek stb. várnak.
Így haladunk sorra: a cserkészek vezetnek, gyertyát gyújtanak, majd eloltják, a hivatal emberei pedig virágokkal jelzik, hol jártunk már. Érdeklődünk közben a tömegből néhány személytől, ki hova viszi a kezében tartott virágot, de úgy tűnik, vagy még nem döntötték el, vagy a vértanúk neveivel vannak bajban, mert konkrét választ csak két bácsitól kapunk, akik Nagysándor Józsefnél rakják majd le a krizantémjaikat.
Bár a szervezők azt ígérték, a vértanúk emberi oldalára fókuszálnak, nem sokat tudunk meg róluk. Aki hátul áll, még azt se látja, hogy elöl van egy kép, amin írja a nevét az illetőnek. A fellépőket sem ismerjük meg a helyszíneken, azt se tudjuk, hová kell nézni, és azt se árulja el senki, hogy mikor ért véget a produkció és merre induljunk tovább. Csak állunk egyik lábunkról a másikra, és amikor a menet elindul, követjük, amikor megáll, megállunk anélkül, hogy tudnánk, éppen ki előtt tisztelgünk. A produkció végén van, aki odamegy a képhez, és megnézi. Az sem derül ki, hogy az egyes helyszíneken kik lépnek fel, a teljes listát mi is utólag kértük el a városházától.
A szoborparkban, Kiss Ernő képénél a gyertyagyújtás és oltás között az agyagfalvi Mackalló együttes énekel, a Kossuth sarkán az Udvarhely Néptáncműhely előadását láthatjuk, akik Schweidel József golyó általi kivégzését adják elő.
A következő állomás a Patkó bal széle, a hangszórókból Bréda Ferenc A kétségbeesett beszélgetése önnön Bá-testével írásából egy részletet hallunk. Az előadót, Esti Norbertet nem látjuk, csak Poeltenberg Ernő képét. Két fiú sarkon fordul és eltűnik, amint meglátja az ünnepi menetet. Nem csak ők lépnek le, főleg középkorúak, idősek, és a részvevő gyerekek szülei, testvérei vannak jelen.
A Patkó tetején Török Ignácra emlékezünk, az Alla Breve és a Balázs Ferenc kórusok éneklése közben két kislány faggatja nagymamáját arról, miért vannak itt: „Elvesztettük a háborút, és kivégeztek tizenhárom embert” – válaszolja röviden, mire az unokája: „Dehát az már nagyon rég volt, mama”.
Tovább megyünk, Lahner György emlékére fuvolaelőadást hallgatunk Haáz Mártontól, ami nem véletlen: utolsó éjszakáján a vértanú maga is fuvolán játszott. A városháza előtti, nyolcadik megállónál Albert Orsolya olvassa fel a kortárs költő, Karácsonyi Zsolt Nem apokrif. Nem háború című versét Knezić Károly képe mellett, és ahogy az Üldözöttek és áldozatok emlékművéhez érünk, ahol Nagysándor József képe van, az Ave Maria csendül fel Faluvégi-Chripkó Krisztina előadásában.
A barátok temploma előtti részre egy meghökkentő performanszot ígérnek a szervezők. Meg is hökkenünk. Ahogy Leiningen-Westerburg Károly képéhez érünk, a Vox Gimiensis kórusa fogad énekre nyílt szájjal, de intik a szervezők, hogy ne itt! Felettük egy, ablakból kilógó akasztófakötél, amit hirtelen ledobnak, és a performansz véget ér. A fiatalok összepakolnak, majd a következő stációhoz sietnek a cserkészekkel együtt. Az úton többen is ismételgetik: „Hányadik lóg?”, a következő megállónál már tényleg a Vox Gimiensisé „a színpad”, József Attila A hetedik című versét kezdik énekelni a kórustagok, utalva arra, hogy Aulich Lajos volt a hetedik, akit felakasztottak.
Visszafelé, a művelődési ház és a körforgalom közötti részen az átjárótól a gyógyszertárig ér már csak a sor. Szerencse, hogy van bőven fellépő.
Damjanich János vértanú mellett mezőségi katonasiratót hallunk Lakó Csenge, Geréb Ajnácska és Geréb Harmat Izabella előadásában, és még a finálé előtt, az udvarhelyi népzeneműhely három férfitagja adja elő Az aradi tizenhárom dalát, akik éneklésére három nő is rásegít a tömegből.
Visszatérünk oda, ahonnan indultunk. Először a magyar, majd a székely himnuszt énekeljük el, s amint utóbbi végéhez érünk, csend lesz. A tömeg arcán ugyanaz látszik, mint a megemlékezés kezdetén: senki nem tudja biztosra, hogy ez az esemény végét jelentette-e. Közben Pálfi Kinga alpolgármester büszkén veregeti meg az előadás koncepciójáért felelős Simon Mária Tímea vállát, aki nemrég igazolt át a városháza rendezvényszervező osztályáról a művelődési ház élére.
„Ha már a himnuszt is elénekeltük, akkor biztos lejárt.” – hallatszik a hátunk mögül érkező megállapítás, a tömeg pedig lassan oszolni kezd.
