Ránézésre olyan ez a kép, mintha a rajta lévők valamit sumákolnának, mintha el akarnának valamit rejteni. Valójában a főnök Istvánnal rárakja a zsákot a földlabdára, hogy a föld ne hulljon le a tuja gyökeréről. Öten jöttünk ma praktikázni Kadicsfalvára, mind az Eötvös József Szakközépiskola harmadéves, kertész szakos diákjai vagyunk. Én azok közül vagyok, akik szándékosan választották ezt a mesterséget.
Barátaimmal, Imivel, Szabival, Ervinnel és Isvtánnal ma tujákat szedünk ki szabad ültetésből, és konténerekbe rakjuk őket. A fiúk közül ketten eredetileg is erre a szakra felvételiztek, de olyanok is vannak az osztályból, akik inkább autóbádogosnak szerettek volna tanulni. Egyedül én vagyok a városból, a többiek a környező falvakból járnak be az iskolába.
Rég voltak elültetve a tuják, szinte egy órát kell foglalkozzunk velük, nem jönnek ki könnyen. Imi viccelődik, neki olyan könnyen megy, hogy verebeket tudna hajigálni vele. Azért vannak olyan tuják, amit csak négyen tudunk felemelni, nem olyan egyszerű. Közben Magyarországon nemesített fajták neveit tanuljuk, Áron és Mária nevű növényekkel ismerkedünk. Elhangzik egy szaftos vicc is a plébános és a cigány főszereplésével. Utóbbi gyónni megy, elégtételül ki kell vágnia egy nagy fát. Nehezen megy neki, ezért bekiabált a papnak, hogy „lopjon a plébános úr is egy biciklit, s hozza a harcsafűrészt, együtt hamarabb megy” – mondja valaki a viccet, hogy jobban teljen.
Dróthálót teszünk a földlabdára, hogy jobban összetartsa. István a fejszével leüti a kankót. Szereti az oszály, ha gyakorlatra megyünk, mert kikapcsolódást jelent a sok elmélet után. Fiúkul jól megvagyunk, de az osztály összetartásáról nem tudok sok jót mondani, mert zavar az érdektelenség, közömbösség, az, hogy nem pártoljuk fel egymást. Vagy az is zavaró, amikor egy-egy osztálytársunkra rászállnak a többiek, akinek ez nem esik jól.
Huszonketten vagyunk az osztályunkban, abból hét lány. Közülük ketten vannak, akik ezt a szakot szerették volna: egyikük nagymamájának van kertészete, ezért kívánta meg ezt a mesterséget, a másik csak úgy. Nehéz megoldani a gyakorlatok leszervezését, ezért külön praktikázunk. A lányok a kórháznál, és virágüzleteknél ismerkednek a szakmával. A képen éppen seperik ki a leveleket az ágyásból, de van aki rózsát metsz.
Miközben visszarakjuk a földet a tuja helyére, arról beszélgetünk, hogyan képzeljük el a következő éveket. Én egy udvarhelyi kertészetben képzelem el magam, tapasztalatot
gyűjtök, megismerem jobban a szakmát, s aztán saját vállalkozást indítok. Kérdeztem tőlük, hogy hogyan képzelik el az életület tíz év múlva, és mire költenének tízezer lejt, ha lenne. Csaba egy új traktort venne, gyerekeket szeretne nevelni. Zoltán egy új számítógépet vásárolna, tíz év múlva Mercedeszben vagy Subaruban képzeli el magát, zenét hallgatva a nagy forgalom miatt káromkodva, munkahely felé haladva.
Éva is saját vállalkozást indítana, Norvégiában szeretne dolgozni és kirándulni, Klementina új telefont szerezne be, a többi félretenné kocsira. Egyébként egy családot és jól fizető állást szeretne – tudom meg az ő terveiket is a következő nap.
Délután két óra körül fejezzük be a munkát.
Remélem, hogy a képeket nézve és a szöveget olvasva közelebb hoztam az olvasóhoz a kertészetet.
A Lógj velünk! programban középiskolás diákokkal ismertettük meg a média, újságírás világát. Miről volt szó? Az újságírói hivatásról, a sajtóműfajokról, a történetírásról képen, videón és szövegben, a címadásról. A cikk ennek a képzésnek a gyakorlati részeként valósult meg.
A programot Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala támogatta.
