Tóth Krisztinával és Szántó Marcellel ünnepeltük a magyar költészet napját. Kérdezett Murányi Sándor Olivér.

fotók: HODGYAI-LŐRINCZ ESZTER

Google Keresés. Kontrol cé, kontrol vé, share, jönnek a lájkok. Klikkelj, ölelj, imádolj. A magyar költészet napja az a rövid időszak az évben, amikor a lebutított idézetek és vicceskedő mémek mellett valódi versekkel telik meg a világháló. A környezethez illően gyorsfogyasztással futjuk át a verseket, hirtelen emelkedik a mellkas, zuhan alá és föl a lélek. 

Igazán ünneppé a napot – bár kicsit közhelyes a mondat – a személyes találkozás teszi. Kivasalod az inget, lesimítod a hajad, megigazítod a körmön a lepattogzott lakkot és elolvasol, míg szárad, néhány mondatot.

Tóth Krisztina költő, író és fia, Marci, azaz Szántó Marcell, bölcsész-zenész találkoztatták a verset a zenével, magukat a közönséggel hétfőn a Retro Gold étteremben. Már az első percekben feltűnik, hogy – akárcsak Tóth Krisztina alkotásaiban – itt minden alaposan meg van tervezve. A Bálnadal című, 2017-2020 között írt verseket tartalmazó kötet zenés-felolvasós bemutatója is aprólékosan kimunkált, minden a helyén, semmi giccs, semmi túlzás.

Jó bőr indiánok, zenébe bújt sorok

Egyből felolvasással kezdünk. A kötet munka- és az első ciklus címét adó Völgyút című verset halljuk a szerző előadásában, majd a Winnetou húga révén tudunk meg néhány dolgot arról, hogy a 34 kötetes, 18 nyelven olvasható szerző gyerekként teljes indián bőrszettben, boldogan rollerezte körbe a háztömböt a hetvenes-nyolcvanas években. „Az én nemzedékemnek fontosak voltak még az indiántörténetek, az indián romantika, a természetközeliség, az ellenállás és mindaz, ami ehhez kapcsolódik”, de Marci csak a Bambit unta ennél jobban.

Hamarosan kiderül, hogy Marcell is olvasó, sőt bölcsész fiatalemberré vált, csak neki az elavultabb, például Csokonai-szövegeknél már kellett a zene ahhoz, hogy utat találjon a vershez. 

És már ott is tartunk, ahová Murányi Sándor Olivér, az est moderátor házigazdája terel: a megzenésített verseknél, amelyekről szerinte egyesek azt állítják, hogy olyanok, mint az utólag lemázolt szobrok. 

Elvesztette az anyját.
Zokog, szorongatja a mellem.
Elfárad lassan, félrefordul,
Pisilni kéne mennem.

Tóth Krisztina: Telihold

Tóth Krisztina és Marcell nem értenek ezzel egyet, emlékeztetnek: a zene és a vers együtt született, és időről időre újra összefonódnak. Marcellről azt kell még tudni, hogy az édesanyja publicisztikáiból, interjúiból ismert kisfiú, mialatt 24 éves jóképű fiatalemberré cseperedett, a bölcsészkar mellett zenei tanulmányokat is folytatott. A Folksteps és a Damara együttesekben játszik, népdalfeldolgozással és versek megzenésítésével is foglalkozik.

Elhangzik, hogy a zene által azok is közelebb kerülhetnek a vershez, akik egyébként nem foglalkoznának vele. Ez az a csatorna, amin keresztül a költészetet meg tudom érteni – jelenti ki Marcell. Együtt nagyon erős hatást tudnak elérni. De nem lehet a meglévő szöveghez felelőtlenül hozzámatatni. A megzenésítésnek szigorú hagyománya, szabályrendszere van: nem mehet a zene a szöveg kárára, meg kell tartani a ritmusát, mondanivalóját, „nem mehetek szembe hangulatában azzal, amit a szöveg alapvetően mondani szeretne”. 

Édesanyja egyetemistaként találkozott először Sebő Ferenc megzenésített verseivel: „azt gondoltam, ez olyan dolog, amire nagyon kevés zene vagy vers képes, hogy az embert a lelke legmélyéig megragadja”.

Orbán Ottó költő sírjánál játszotta el Sebő annak Hallod-e te sötét árnyék című, a Hallod-e, te szelídecske dallamára írt megzenésített versét, térünk át picit egyúttal a következő témára, a népdalfeldolgozásokra. És arra, hogy Tóth Krisztina szerint a népdalfeldolgozás egy közösségteremtő gesztus. A második sornál ráébred az egyébként kortárs költészetet nem fogyasztó befogadó, hogy ezt valahonnan ismeri, és innen már azzal a ritmussal és dallammal olvassa a szöveget tovább.

Valami hasonló találkozás történik a versek megzenésítésénél is. „Én ugye elég gyakran írok meglévő zenére is szöveget, elég sok versemet megzenésítették, és mindig azt éreztem, hogy csodálatos találkozások jönnek létre, megszületik egy műalkotás, amiben tükröződik az éneklő arcvonása, az eredeti vers szerzőjének arcvonása is, és létrejön valami harmadik dolog, ami fantasztikus”. 

Ennek a szövegét anya írta –

konferálja fel az egyik általa zenévé formált verset Marcell, és mondatában összesűrűsödik egy, a kívülálló számára különleges anya-fia kapcsolat, amelyben a felnőtt gyermek és az anya egy teljesen más szinten újra összetartoznak. 

Aztán megtudjuk, hogy Marcell az elmúlt három évben két lemez erejéig is dolgozott át népzenét, a most előadott megzenésített verset egy népdal ihlette. „Megkértem anyát, hogy erre a népzenére írjon egy szöveget, és érdekes megfigyelni, hogy mennyire tartotta ugyanazt a formavilágot és megszólalásmódot” – emeli ki. 

nem az enyém de jólesik
nem egy másik test adja le
de körbe vesz a hő azért
hogy mesterséges nagy baj-e

egy powerbankról tölti fel
bekapcsolás után magát
halottan is meleg leszek
ha rajtam lesz az új kabát

Tóth Krisztina: Fűthető kabát 

Marcell szerint a népdalhoz hozzá lehet nyúlni, de mivel a közösségi hagyomány része, nagy odafigyeléssel kell tenni. Vannak olyan részletek, amelyek az átdolgozóknak, előadóknak mellékes szempontok, de az ebben élőknek fontosak. Ha valaki hozzá akar a népdalhoz nyúlni, minden egyes tájegység népzenéjén végig kell mennie, és megvizsgálnia, „hogy mi az, amit megtehetek, és mi az, amit nem”.

A kultúrát és a formakincset jórészt a népdalokkal szívjuk magunkba. Annyira meghatározza a ritmusgondolkodásunkat az, hogy gyerekkorunkban milyen népdalokat tanulunk, hogy amikor elkezd egy költő verseket fabrikálni, akkor óhatatlanul ezekre a ritmusokra húzza rá ezeket az első verseket – mondja Tóth Krisztina, aki szerint „mindenhez hozzá lehet nyúlni, de respekttel”, annak tudatában, „hogy ez egy átirat, és ahogy a megzenésített versnél is, a népdalátiratnál látszódnia kell az eredeti szövegnek és az én arcvonásaimnak is, egyik sem tűnhet el az átiratnál”.

Közös tudást mozgósítok, amikor átírom a népdalt. Úgyhogy azt gondolom, ez egy fontos dolog, élővé teszek valamit, és megteremtem a hagyományban a folytonosságot – teszi hozzá.

Mélyvízben a bálnákkal

Tóth Krisztina állatbarátként a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot gyakran a nembeszélők alakjába bújtatva mutatja meg. A bálnadal, bár nem ars poetica, hanem szerepköltészet, egyszerre szól a hatalmas tengeri emlősök és a költészet hangján. A bálnák ugyanis, mint a szerző elmondja, nem csak információközlésre használják a bálnaéneket, hogy elpletykálják, hol melegebb az áramlat és hol vannak a táplálékrajok, hanem dalolnak a mélyhideg vízben egymás és önmaguk örömére is. A hím bálnák játsszák az eszüket, ki tud szebben és bonyolultabban énekelni, ez „maga a költészet, csak a magunk örömére csináljuk”.

A szerző interneten hangolódott a bálnák énekére, másrészt a vers egy interferálódás eredménye: az olaszországi Umbriában járva találkozott az ombra sírszobrokkal, melyek jellegzetessége, hogy az elhunyt megnyúlt árnyékát formálják meg. Valószínűleg ebből az etruszk hagyományból inspirálódtak Alberto Giacometti híres pálcikaember szobrai. 

miről is énekel
egyáltalán kinek
viszik a bálnadalt
a mélyhideg vizek

Tóth Krisztina: Bálnadal, részlet

„Egyszer, egy fáradt félálom-pillanatban az umbriai ombra szó interferált az agyamban az ámbrával, amit a bálnák öklendeznek fel a testük legmélyéből, tengerparton szokták gyűjteni ahhoz, hogy az illékony anyagokat a parfümiparban ezzel konzerválják. Megintcsak a költészethez érkezünk” – vonja le a következtetést a költő – mi mást csinálna a költészet, minthogy nagyon illékony dolgokat próbál szavakkal konzerválni. „Amikor az ámbra és az ombra szó a fejemben összegyúródott, elkezdtem gondolkozni ezen a Bálnadal versen”. 

Marcell nagyon szereti ezt a verset, mert egy „nagyon mélyen kódolt szöveg, amihez egy zenei körítést kell létrehozni, ez a vízszerű hang, nagyon nyílt hangzatok, tengerzajok, ami meg a kódot illeti (…) nem feltétlen értem, hogy mit akar ez a kód jelenteni, csak érzékeljük olvasóként, hogy ez ott van”. 

Addig volt nehéz ehhez a szöveghez zenét szereznie, amíg édesanyjával egyeztetve rá nem jött, hogy ez nem ars poetica, hanem szerepköltészet, és „nekem is gyakorlatilag a vízben kell mellette lennem, ha azt szeretném, hogy a bálna gondolata a zenén valahogy átjöjjön”.

Az idő és az egyén rétegei

Tóth Krisztina kínai nyelvű kötete előkészületben, az utóbbi években többször járt Kínában. 2017-es legutóbbi utazásáig nem igazán írt haikut, a Bálnadal kötetben azonban egy egész ciklusra valót találunk. Korábban – Bertók László és Fodor Ákos, a magyar haiku nagymestere kivételével – haragudott a magyar haiku szerzőkre, divatnak, fölösleges finomkodásnak érezte. 

Árnyék a test már
parton levetve, távol
fürdik a lélek.

Haiku a Kínai utazás 2020 c. ciklusból

A haiku nem elsősorban az 5-7-5 formát, hanem egy másfajta gondolkodásmódot igényel, amit nem érzett magához közelinek, és amit a Kínában tett csillagtúrái, a valóságos kínai cukorsüveg-hegyek és lépcsőzetes rizsföldek láttán kezdett megérteni. Egy másfajta idő- és individuumszemlélet érvényesül Kínában, ami abban nyilvánul meg többek közt, hogy ha dátumot kérdezel, dinasztiával felelnek, és az ott élő indoeurópaiak Kínában töltött éveinek legnagyobb hozadéka az individuumtól való szabadulásuk.

Ezek a haikuk tulajdonképpen ennek a szemléletkülönbségnek a megértése fölötti örömből születtek egy kivétellel: az Árnyék már akkor létrejött, amikor Benedek Tibor meghalt, „nagyon megütött a halála, ikonikus egyéniség volt, aki példaképpé tudott válni egész nemzedékek számára”. 

Az individuum az európai ember nagy börtöne, amire nincs rálátásunk, ezért nem tudjuk, hogy mi okozza a problémáinkat. Már azon túl, hogy a netről rendelt töltelékkel kettejüknek sem, végül rímmel és ritmussal sikerül újratölteni egy Babzsákot.