Lett valaki belőlem, aki nem is gondoltam, hogy leszek

Ötvös Dalma 17 éves és a csíksomlyói romatelepen él. Iskolába jár, pékségben praktikázik, délutánonként sütni tanul, ha pedig ideje engedi, szívesen vigyáz testvérei mellett a telepen élő többi kisgyerekre is.

„Szeretek itt élni, Somlyón, mert minden család és minden rokon egyben van. Megbízható helyen vagyunk, mindenki vigyáz ránk. Jó itt, mert mindenki van, akivel beszéljen, van, akivel játsszunk, és mindent megtesznek értünk, hogy járjunk több foglalkozásra, hogy tudjunk minél többet tanulni. Szeretem a családomat azért, mert kiállnak a gyerekeik mellett, nem tanítanak nekünk rosszat, s remélem, hogy más szülő is csak jóra tanítja a gyerekeit” – fogalmaz Dalma, akivel Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett.

Mi változott szerinted a telepen az elmúlt években? Én először 2021-ben jártam itt, és emlékszem, hogy teljesen másképp nézett ki ez a hely.

Nagyon sokan kénytelenek voltak itthon maradni, de néhányan elmentek külföldre dolgozni, s a gyerekeket ráhagyták egy közelebbi rokonra, hogy vigyázzon rájuk. Dolgoztak, jó pár hónap után hazajöttek és beszéltek a néptanácsosokkal, hogy segítsenek rajtuk, hogy legyen fürdő, vécé és víz bevezetve a házakba, azért, hogy minél jobb körülmények között lehessen látni őket.

S akkor így látta minden szülő, hogy tényleg ez kell már ide. Megtették, bevezették, de így sem nem elég mindenkinél van ez. Aki ki tudta fizetni, kifizette, és aki nem, nem. Hátrafelé, a patak szélénél körülbelül még van tíz-nyolc család, ahol nincs bevezetve a víz. Ők mennek és kérik azoktól, akiknek van vizük, és persze adnak, hát nem olyanok, hogy ne adjanak. Amikor házat építenek vagy valamit csinálnak, akkor is vannak, akik egymásnak segítenek, adnak ezt-azt, s ami fennmarad, elosztják.

Neked személy szerint miben változott az életed az utóbbi években? Mi az, ami más most, mint a tűzeset előtt?

Hát az a más, hogy mikor nem volt a tűzeset, akkor sokkal másképp viselkedtünk, nem voltunk ilyen jók mindenkivel szemben, mert csak olyan rosszul beszéltünk. Ahogy leégtek a házak, bekerültünk az arénába, ott pedig kezdtek velünk foglalkozni.

Én nem is akartam nagyon tanulni, nem voltam oda nagyon a tanulásért, mert mondtam, hogy engem nem is érdekel, csak az a fő, hogy járjam ki, s aztán a többi nem érdekel, otthagyom. Utána mondták nekem, hogy fontos az iskola, mert abból fogunk megélni, a legtöbb dolgot onnan lehet megtanulni, mert hogyha iskola nincs, mindenütt át fognak verni.

Napról-napra kezdtem tanulni az arénában. Korábban soha nem csináltam házit, anyukámék is mindig mondták, hogy csináljak házit, tanuljak, ők nagyon sokszor mondták, hogy tegyem oda az eszemet, mert megértem. Aztán ahogy bekerültem az arénába, idővel már minden áldott nap csináltam plusz házi feladatokat is, és adtak nekem plusz jegyeket. Szeretem, azért, mert lett valaki belőlem, aki nem is gondoltam volna, hogy leszek.

Beéreztem, hogy milyen magyarok közt lenni, jó velük is lenni. Hogyha mi magikkal szemben jók vagyunk, akkor magik is jók velünk szemben.

Mit tanulhatnánk egymástól? Biztos vannak dolgok, amit mi, magyarok tanulhatnánk tőletek, és fordítva. Szerinted mik lennének ezek?

Hát, például a magyarok megtanulhatják a cigányoknak a táncát vagy a viselkedésüket, nem olyan rosszképpen, hanem jóképpen. Hogy nyáron hogyan kell tüzet gyújtani, így künt – mikor nagyon este van, s meleg van künt, az udvaron, akkor tesznek zenét és táncolnak. Hogy hogy főznek vagy mit szoktak egymásnak mondani, amikor bemennek egymáshoz.

A gyerekekkel másképp viselkedünk, mint a magyarok, mert a magyarok szépen beszélnek a gyerekükkel, s nem akarják megbántani, nem ütik, mert azt gondolják, hogy evvel magikot sértik meg.

Nálunk úgy van, hogy mi sem üssük a gyerekeket, de hogyha szigorúság van, akkor [a szülők] megtesznek bármit ahhoz, hogy a gyermekek álljanak neki tanulni és mindent megcsináljanak. Ha a szülő nem áll oda a gyereke mellé, nem érdekli, hogy lóg az iskolából, akkor a gyerek nem fog tanulni. És így minket erre növeltek fel, hogy mindig a jó felé álljunk, és ne szóljunk vissza, hogyha valaki valamit is mond. Süssük le a fejünket, s hallgassunk, mert annak [a felnőttnek] nagyobb esze van, mint nekünk, és hogyha valamiben meg is szólítanak, azért teszik, mert azzal sokkal többet tanulunk.

És ti ezt így el is fogadjátok? Vagy néha – főleg tinédzserként – azért ti is makacsok vagytok?

Hát, nem fogadjuk el ezt szinte mind az egészen. Anyukák vagy apukák, ha valamit mondanak, nem mindegyik teszi meg, de a szülőknek nem szabad visszaszólni. Én sem merek anyukámnak s apukámnak visszaszólni, mert félek.

Ha felajánlanák azt, hogy a családod kaphatna egy házat valahol máshol, jobb körülmények között, egy kis kertecskével, te elköltöznél innen, vagy pedig ragaszkodnál ahhoz, hogy itt maradj és itt élj továbbra is, ebben a közösségben?

Hát, nem tudom, hogy elfogadnám-e azt a házat, hogyha jobb körülmények között adnák, de a szüleimmel egy jó hétre elmennék, hogy legyen egy kicsit más illat, más érzés, más csend, más aluvás, de nem tudnánk innen [végleg] elmenni, mert itten jó. Itt mindenki egymásért kiáll, és most már sokkal jobban látszik, hogy ez szeretet.

Mi az, ami az emberek viselkedésében változott az utóbbi két-három év során?

Az a változás, hogy például mielőtt az arénába mi nem kerültünk be, nem nagyon beszélt senki egymással. Nem voltak el úgy, hogy üljenek egybe és beszéljenek. Nagyon sok volt akkor a veszekedés, a gyerekek felett is, a szülők felett is. Most sokkal jobb, mert mindenki egymásért kiáll, beszélgetnek, ha egymást meglátják az úton, bemennek egymáshoz. Ha például eljön egy ünnep, hogy valamit kell ünnepelni, akkor bemennek egymáshoz, felköszöntik egymást. Ez a karácsony is nagyon jól telt el, veszekedés nélkül, béke volt mindenkivel, egymást mindenki felköszöntötte, lehetett kint játszani a hóban.

Nyáron az a jó, hogy szedünk virágokat a lányokkal és fonunk a fiúknak olyan koronát. Sokkal jobb itten. Itt van az egész család, testvér, rokon. Itt jobb, hogyha egymást mindenki lássa, nem el vannak menve messzire, s csak telefonon beszélnek. Itt sokkal jobb, hogy ha bármi baj van, egymáson tudunk segíteni.

Szerinted, amikor befejezed az iskolát, te is fogsz majd külföldre járni dolgozni, mint sokan a felnőttek közül, vagy megpróbálsz inkább itt, helyben munkát találni?

Megpróbálok itten munkát keresni, mert külföldön sokkal jobb minden, de a családom itt van. Itten sokkal jobb munkát keresni. Nem baj, hogyha sokat kell dolgozni, mert már máshol sincs olyan, hogy keveset kelljen.

Mindenért meg kell dolgozni, de itten jobb munkát keresni, mert tudom, hogy ebben a városban meg lehet bízni.

Van kapcsolatod a városbeliekkel? Vannak mondjuk ismerőseid, barátaid a városban, akik nem romák?

Szoktam magyarokkal is találkozni, legtöbb az osztálytársam vagy a tanárom, vagy azok a nénik, akiket Orsi néni (Csata Orsolya újságíró, önkéntes, szerk. megj.) bemutatott nekünk. Az úszóversenyen, amikor voltunk – és ahol első voltam –, ott is nagyon sokan megismertek minket. Sok mindenkit ismerünk már, bárhol meglátnak minket, mi is leállunk velük beszélni, ők is leállnak velünk beszélni.

Kialakulnak barátságok romák és magyarok között?

Kialakulnak a barátságok, mert ők nem nézik, hogy mi milyenek vagyunk. Mások a magyarok, meg kell őket ismerni, hogy milyenek, szépen kell beszélni velük, vagyis meg kell hallgassuk egymást, s akkor utána megtudjuk, hogy ki milyen. Én, amikor legelsőre nem ismertem Orsi nénit és Kati nénit (Kopacz Katalin, nyugalmazott könyvtáros, önkéntesen segíti a telep gyermekeit, szerk. megj.), úgy féltem tőlük, azt gondoltam, megszidnak, de olyan kedvesek, s még most is mellettünk vannak. Féltem, nagyon félős voltam a magyaroktól.

Azért féltem, mert azt gondoltam, hogy szigorúak, s kiabálnak ránk, mert nem szeretnek. Most is sok olyan magyar van, hogy megyünk az úton, s mondják, hogy ne, ezek a cigányok így-úgy, milyen rosszak a gyerekek, s minden.

Nem az egész cigány gyermek rossz. Megértem, hogy cigányok vagyunk, de meg kell ismerni, hogy ki milyen.

Változott szerinted az, ahogy hozzátok viszonyulnak a magyarok a tűzeset óta? Azáltal, hogy a körülmények is változtak és ti is változtatok sok szempontból.

Most sokkal jobban kedvesebbek a magyarok velünk szemben, mert mielőtt nem égtek le a házak, mi nem ismertünk senkit, ide nem igazán járt be senki az utcába, s nagyon nem is érdeklődtek utánunk. Ahogy leégtek a házak, s bejöttünk az arénába, úgy kezdtünk minél többeket megismerni. Az elején az arénában nem nagyon jöttem ki a nénikkel, mert nem akartam menni házi feladatot csinálni, s ők mondták nekem, hogy de muszáj, azért vannak itt, hogy segítsenek nekünk, nem azért, hogy szidjanak le, s akkor kezdtem bátorkodni.

Amikor reggelibe’ mondták, hogy kell lemenni enni, akkor is nagyon féltem, s mikor kellett menni orvoshoz, mert én nem nagyon járok ilyen orvosokhoz, hogy vizsgáljanak meg, hogy nem-e van valami betegségünk. Nagyon féltem ottan, de sokat beszéltek velem, hogy próbáljak meg bízni bennük, mert nem rosszak, s kezdtem így bizakodni.

Ha segítenél valóra váltani a csíksomlyói romatelep gyermekeinek álmát és hozzájárulnál, hogy megépülhessen a játszóterük, várjuk adományodat a Máltai Szeretetszolgálat számlaszámára: RO52 BACX 0000 0030 2688 9037 (számlatulajdonos: Asociatia Serviciul de Ajutor Maltez in Romania Sucursala Miercurea Ciuc). Utalásnál a megjegyzésben kérjük feltüntetni: játszótér.

Maga volt a legelső ember, akivel beszéltem. Amikor bejött a fényképezőgépével, azt gondoltam, hogy rossz szándékból jött be, de valahogy bátorkodtam magához odalépni. Odamentem, s mondtam, hogy csókolom, maga mondta, hogy szia, s akkor kérdeztem, hogy magát hogy hívják, bácsi? Bemutatkoztunk egymásnak, s maga azt mondta, hogy szép nevem van. Megkérdeztem azt is, honnan jött, elmondta, hogy Kolozsvárról, s én mondtam, hogy én innen jövök, Somlyóról.

„Tudom, azért jöttem ide, hogy minél többet megtudjak rólatok” – ezt válaszolta, s én megkérdeztem, miért akar maga rólunk megtudni minél többet, hogy tudjon minket ellopni?

Azután mondtam magának, hogy csináljon rólam egy képet, ahogy csúszok lefelé a lépcsőn, s maga megcsinálta a képet, megengedte, hogy megnézzem, milyen lett, s így kezdtem magával beszélni napról-napra, s jó volt. Aztán az apukája elvitt minket a testvéremmel Tusnádra, maga is ott volt, és nekem az volt a legelső, mert én azelőtt soha nem voltam az otthonomtól akkora távolságra. Én és Paula is egy csomót kacagtunk, jól éreztünk magunkat.

Soha el nem felejtem, az apukája ment felfelé a dombon, s én alig bírtam a lábammal menni, azt gondoltam, rosszul leszek, s mondtam az apukájának: Maga egyszer jó kemény csóró, hogy úgy fel tud menni a dombon!

Nekikezdett kacagni, s utána felértünk a dombtetőre, s mondtam, hogy milyen szép ott az az erdő. Mondta az apukája, hogy ott Tusnád van, s mondom, mi az a Tusnád? Kezdtem érdeklődni, s aztán az apukája elvitt minket oda, csónakáztunk egy jót, s maga csinált rólam medveképet. Olyan jó volt.

Sokkal jobb így, mert sok ismerősünk van, ha valami baj van, van, akinek szóljunk, ha nincs hova menjünk vagy nem akar már senki segíteni rajtunk, akkor van, akihez forduljunk, aki meghallgat minket. Jó az, amikor az embernek rossz érzései vannak, s el tudja mondani valakinek, aki meghallgatja.

Miben változott az életetek azáltal, hogy létrejött ez a Máltai-épület? Milyen hatással volt a közösségre?

Jó volt, amikor elkészült ez a ház, mert sokkal többen tudtunk ide beférni. Amikor csak az a kicsi barakkocska volt, nagyon sok gyerek akart jönni próbálni, de ugye, mivel kicsi volt a hely, sokan nem fértünk be, s ezért volt, amikor kint is próbáltunk. Egy darabig én is jártam a Borsócska előadócsoportba, de ahogy kezdtem nőni, úgy éreztem, hogy nekem már kicsit olyan gyerekes témás. Jó volt, mert sok szereplést adtunk elő.

A máltaiak nekünk csak a jót akarják, mert ha ők most nem lennének itt, még most se fejlődnénk, ugyanúgy térnénk vissza a rosszba, mert nem volna, aki mondja, hogy: Gyertek, tanuljatok! Gyertek, csináljátok meg a házit! Ha valami kell, akkor mi adunk nektek, ha valami gond van, és el akarjátok nekünk mondani, mi meghallgatunk titeket. Van, ahová forduljunk, s van, akinek mondjunk bármit.

Mit lehetne még fejleszteni a körülményeken, mitől lehetne még jobb az életetek itt, Somlyón? Milyen változásokra vágytok?

Arra a változásra vágyunk, hogy legyen itt egy játszótér, hogy legyen, ahol játszanak a kicsik. Legyenek a lányoknak ilyen csajos programok, hogy teázzanak, ilyesmi dolgok legyenek a nagylányoknak külön, ne a fiúkkal s nénikkel közösen, mert úgy unalmas. Legyen olyan, nem tudom, hogy mondják, annak a felfújós játéknak, olyan nagy-nagy lesz belőle, s le lehet csúszni, s legyen ott alatta olyan víz. Azra vágyok a legjobban.

Említetted egy korábbi beszélgetés során, hogy praktizálsz. Mesélsz kicsit erről?

Praktikás vagyok, mert kilencedikben kell praktikázni. Nem nagyon sokat, de kell menni vagy két hétre. A Harmopan pékségbe járok, nagyon szeretek ott lenni. Legelsőre azt gondoltam, hogy szigorúak a nénik, és csak csicskáztatni akarnak minket.

Aztán rákérdeztem, hogy ugye nem ezt akarják csinálni velünk. Azt mondták, hogy nem, ha sepregetni akarunk, sepregethetünk, ha össze akarjuk mosni az edényeket, akkor összemoshatjuk, s ha azt akarjuk, hogy menjünk velük az asztalokhoz, s tanuljuk azt, amit ők csinálnak, akkor nyugodtan mehetünk velük.

Én pedig azt mondtam, hogy azt akarom csinálni, amit ők, mert én abból akarok tanulni. A néni nekem nagyon sokszor megmutatta, mert az elején nem tudtam a csokis kiflit, s a buktát megcsinálni. Nagyon sokszor megmutatta, egy hét után pedig már annyira tudtam csinálni azokat, hogy még én sem hittem el magamnak.

Mindenből kóstolgattam, nagyon jó ottan lenni, kedvesek a nénik. A főnök néni, aki vezeti a Harmopant, azt mondta nekem, hogy ha kijárom az iskolát, akkor szeretnék, hogy menjek oda dolgozni.

Mondtam, hogy rendben, megyek. Azt is mondták, hogy ha most, nyárára szeretnék menni dolgozni, akkor megkapom a fele pénzt. Nem annyit kapnék, mint azok, akik mennek hat órától háromig, de ha mennék nyolctól kettőig, akkor megkapnám a fele összeget.

Megfizetnének engemet is, azért, hogy minél jobban tudjak megtanulni több bizonyos dolgokat, hogy amikor majd beállok dolgozni [teljes munkaidőben], akkor sokkal jobban tudjam, hogy a gépekkel mit kell csinálni, hogyan kell kezelni.

Sok a munka. Egy nap 600 vagy 800 kiflit meg kell csinálni ahhoz, hogy tudják minden bolthoz kiküldeni. Sőt még a Harmopan csinálja a csomagolást és a ragasztózást is.

Van ilyen elképzelésed, álmod, hogy valamikor legyen saját pékséged, cukrászdád? Ha igen, lennének mondjuk alkalmazottaid?

Szeretném, hogy legyen saját cukrászdám, ami az enyém lenne, lennének alkalmazottaim, és megmondanám nekik, hogy mit csináljanak, utána megbeszélném velük, hogy mennyi a fizetésük. Szeretném, hogy ez legyen, de hogyha minden jó lesz és kijárom az iskolát, akkor szeretnék magamnak egy boltot nyitni a placcon.

Én arra emlékszem még az arénás időkből, hogy mennyire jól bántál a kisgyerekekkel, mennyire össze tudtad őket tartani. Úgy képzeltem akkor, hogy például tanító néni vagy tanárnő is lehetnél. Mesélsz arról, hogy milyen a kapcsolatod a fiatalabbakkal, a kisgyerekekkel?

A gyerekekkel szeretek nagyon sokat játszani. Vannak kicsi testvéreim, vannak nagyobbak, vannak unokatestvéreim, és amikor unom magamat, s olyan babás kedvem van, akkor elhívom őket játszani. Leültetem őket a földre és játszunk olyat, hogy tyúkellopás. A gyerekek ezt szeretik, egymás fülébe suttogunk valamit, és kacagnak, mert nem értik meg, hogy mit mondunk egymásnak.

Szeretek játszani velük, és a szülők is megbíznak bennem. Ők bent vannak a házban, s ha főznek, takarítanak vagy minél jobbat csinálnak a házikban, akkor tudják, hogy a gyerekeik biztonságos helyen vannak, van, aki vigyázzon rájuk. Van például olyan anya, akinek nagyon sok a gyereke, kicsik, s születik a másik. Ha én ismerek valakit, akinek olyan babája van, hogy egyéves, s tud menni, akkor elvállalom olyannal is játszani.

Tehát ti már egész fiatalon kicsit anyuka szerepben is vagytok itt, ebben a közösségben?

Mi, lányok kicsit anyukák is vagyunk, azért, mert hogyha az anyukák elmennek dolgozni – vagy például az én anyukám iskolába jár –, akkor mi vigyázunk a házra és a testvéreinkre.

Úgy kell vigyázzunk rájuk, mint a szülő a gyermekeire, úgy kell gondozzuk őket, úgy kell bánjunk velük, s hogyha ezt mi most csináljuk, akkor amikor felnőttek leszünk, majd sokkal jobban fogunk hozzá érteni.

Régen gyakoribb volt, hogy a lányok nagyon korán, már 13-14 évesen férjhez mentek és fiatalon szültek gyermeket. Hogy van ez most a ti generációtokban?

A fiatal lányok közül már nem mennek innen olyan korán férjhez, mert van olyan szülő, amelyik megszidja a gyermekét, hogy nem szabad ilyen korán, mert te fogod ezt megbánni, nem mi. S akkor ugye a szülő sajnálja a gyermekét, amikor egy csecsemő van a beliben. Elgondolkoztunk mi is azon, hogy milyen anyukának lenni, mert életünkben egyszer vagyunk leányok, de hogyha férjhez megyünk, örökké asszonyok maradunk, ezért ki kell játszodjuk a leánka életünköt.

És te hogyan képzeled el, mikor és hány évesen mennél férjhez?

Én úgy képzelem, hogy 19 évesen mennék férjhez. Kérjék meg a kezemet, s legyen szép menyasszonyi ruhám. Itt lesz a közösségben az esküvő, s elhívok mindenkit, az osztálytársaimat, a tanárokat, Orsi nénit, Kati nénit, Tamás bácsit, Zoltán bácsit, Zsuzsi nénit. Sok mindenkit elhívnánk, akit ismerünk.

Van-e esetleg valami, amiről nem beszéltünk, de te nagyon fontosnak tartanád elmondani? Rólad, magatokról, a közösségről.

Azt szeretném, hogy ne csak mondják rólunk mások, hogy milyenek vagyunk, hanem ismerjenek meg előtte. Tudják meg, miért is küzdünk azért, hogy meglássák, milyenek vagyunk. Nem mindegyik roma olyan, amilyennek mások gondolják. Bár egy napot töltsenek velünk, hogy mutassuk meg, milyenek vagyunk. Nem mindannyian vagyunk lopósok, mert vannak azok, akik meg tudják különböztetni, hogy mihez nem szabad nyúlni.

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

Múlt hónapban bementünk a Kauflandba Kati nénivel, mert mentünk Tusnádfürdőre kirándulni egy napra, hogy az erdőről, a virágokról, az állatokról, a madarakról tanuljunk.

Előtte elmentünk a Kauflandba, hogy vegyünk valami dolgokat, hogy tudjunk ottan enni, és mellettem egy bácsi otthagyta a telefonját. Odahívattam Kati nénit, kérdezte, kié az a telefon? Mondom, nem tudom, Kati néni, egy bácsi hagyta itt, s nem hallotta meg a hangomat. Aztán nem is tudtam már, hogy melyik bácsi volt, mert sokan voltak ottan, úgyhogy elmentem a pulthoz és odaadtam a néninek a telefont. Mondtam, csókolom, ezt a telefont otthagyták a gyümölcsök között, próbálják megtalálni a tulajdonosát.

Milyen a kapcsolatod az osztálytársaiddal? Úgy tudom, hogy a te osztályodban vegyesen vannak roma és nem roma diákok. Te inkább a roma diákokkal vagy együtt, vagy barátkozik mindenki mindenkivel?

Nálunk a suliban úgy van, hogy vannak romák is, vannak székelyek is, vannak magyarok is, vannak falusiak is, ez egy ilyen vegyes iskola, és mindegyik egymással beszélget.

Amikor mentem legelsőre ebbe az iskolába, mindenkivel beszéltem, nem tudtam, hogy ki kicsoda, de mindenkinek a nevét megkérdeztem. Az osztályban nagyon kedvelnek engem, nagyon szeretnek, én is szeretem őket, mert jó velük barátkozni, s hogyha valamit viszünk, akkor egymás között elosztjuk. Szeretek az iskolában lenni, amikor először odamentem, azt gondoltam, hogy lenéznek, mert én roma vagyok és ők mások. Aztán láttam, hogy a tanárnők is mellettem állnak, s még most is a jóra tanítanak engem, hogy ne csináljak olyat, amivel később megbánhatom magamat.

Azt mondják, hogy járjam ki az iskolát, és miután kijártam az iskolát, egyhamar ne menjek még férjhez, mert lesznek olyan dolgok, hogy kell menni dolgozni, hogy jobb körülmények között legyek, mutassam meg, milyen vagyok, mit kell csinálni, mutassak példát a kisebb lányoknak. Én sokkal jobban kedvelem most már a magyarokkal lenni. Szeretek itthon is lenni, a közösségben, nyáron jó, mert ugrós kötelezünk, meg sok mindent csinálunk.

Kicsit nekem unalmas, mert a somlyóiak közül, így ilyen nagy lány egyedül csak én járok kilencedikbe, és nincs, akivel tudnék reggel iskolába menni. Így Ciprivel, a barátommal szoktam menni valameddig, mert ő más iskolába jár. Amikor jövök hazafelé, akkor magamban énekelek vagy gondolok jókra, és nagyon sokat járok Kati nénihez, nagyon sokat tanít engem, hogy hogyan kell virslis kiflit csinálni, s tortát sütni. Már megtanultam tőle az epres tortát és a virslis kiflit.

Említetted, hogy első lettél egy úszóversenyen. Mesélsz erről kicsit? Erre nagyon büszke lehetsz.

Júniusban volt az úszóverseny, és nagyon féltem, mert azt gondoltam, hogy nem fogom megnyerni, ki fognak kacagni, s belé fogok fulladni, vagy valami. Nagyon féltem, de mindenki adott nekem bátorságot, hogy fog menni, nem fogok belefulladozni.

Nem hittem volna, hogy első leszek, a 18 évesekkel voltam, többkorúakkal, mint amennyi én vagyok, s egyedül én voltam 16 éves. Belekezdtem, nagyon féltem, hogy valami bajom lesz, de utána néztem az eget és mondtam, jaj, Istenem, légy velem, mert én úgy félek ebben a nagy vízben. S első lettem, de nem is tudtam, mert nem tudtam nézelődni, hátúszást csináltam, de én lettem a legelső, s még a többiekre kellett várni.

Szeretek úszni, mert hogyha reggelibe’ felkelünk, s elmegyünk olyan álmosan a Csíki Csobbanóba, akkor a jó víz lepihenít minket, s olyan jó.

Szoktál bizonyos helyzetekben bármiféle megkülönböztetést tapasztalni azért, mert roma vagy? Volt olyan, hogy éreztették veled a városban, az utcán?

Nem volt olyan, hogy az utcán lenézzenek. Más lett az öltözködésünk, más a viselkedésünk is. Hogyha csendben elmegyünk valaki mellett, akkor sokkal jobban észreveszik, hogy ne, ezek mennyit változtak.

Ti házban laktok, nem konténerben, ugye? Milyen a házatok, mesélsz róla?

Mi házban lakunk, kétszobás házban, egyik szobában alszunk mi, a lányok, a másikban alszik anyuka és apuka, van egy konyhánk, egy fürdőnk. Mi a testvéreimmel egy ágyban alszunk hárman. Nem foglalunk nagy helyet, s azért. Nem is szeretnék egyedül lakni egy szobában, mert szeretek a testvéreimmel vagy nagymamámmal aludni, így sokkal jobban érzem magam, biztonságosabb helyen. Egyedül egy szobában félnék.

Azért jó volna, ha lenne külön szoba, például arra, hogy hazajövök, s egyet csendben alszok, vagy valami titkot eltenni a szobámban, s azt csak én tudnám.

Mondtad korábban, hogy gyakran segítesz tanulni a szüleidnek, akik a Második esély-program révén járják most az iskolát. Nem szokatlan neked, hogy megfordulnak a szerepek? Hogy te tanítod őket?

Van, amikor anyukámnak adnak házi feladatot, hogy csinálja meg, s van, amit nem ért nagyon, olyankor szoktam neki segíteni úgy, hogy leírom neki az ABC-sorrendet, nagybetűtől kicsiig. Kezdi azokat írni, összeadja a betűket, s nagyon jól tud már olvasni, már írogatni is tud Messengeren. Nekem az a tapasztalatom, hogy néha olyan furán érzem magamat, mert olyan gyerekes viselkedésem kell legyen, hogy én tanítsam anyukámékat, apukámékat. 

Hogyha valamit nem jól olvasnak el, akkor újból visszavitetem, nem mondom ki nekik, hogy mi mit jelent, hanem újból elolvastatom velük, hogy sokkal jobban értsék meg. Jó, hogyha tanulnak, mert most beérzik, milyen egy rendes tanulás.

Szeretem azt, hogy a szüleim van, akitől tanuljanak, mert olyan életet adtak nekünk, amiben megtanultuk, hogy viszonozzuk, amit tőlük kaptunk.

Ők nem tudtak menni fiatal korukban iskolába, mert nem volt nekik annyi lehetőségük, hogy tudjanak menni, s most, hogy felnőttek lettek, minél jobban szeretnének tanulni, hogy legyen munkahelyük. Anyukám szeretne menni olyan munkahelyre, ahol rendes fizetést kap, de nálunk most csak apukám szokott dolgozni.

Apukám ilyen raliversenyen dolgozik, hogyha az utakat le kell zárják, hogyha valami autó elromlik, akkor hamar kicserélik, vagy ha valaki ilyen sebesült dolgokban van, akkor odamennek, segítenek, és ezt megfizetik nekik. Tanuláskor panaszkodtak nekem, hogy nehéz a kémia és a fizika. Mondtam, nagyon nem nehéz, apukámnak kéne a fizika a legkönnyebb legyen, mivel ő ért a sebességekhez és az autójához, így a fizikához is jobban kéne értsen.

Azt mondta nekem, hogy halvány gőze sincs, mi az a fizika s a kémia. Kezdtem elővenni a füzetemet, s mutattam, hogy ez a fizika, ez a kémia, s akkor apukám kezdett úgy magához térni, hogy mit kell csinálni és hogy kell csinálni.

Adtak neki házi feladatot, de nem nagyon értette, hogy mit ír a feladat, s akkor mondtam, hogy olvassa el újból, csomót kellett számoljon is, de nem segítettem neki. Nekem se segítettek, csak abban, hogy iskolába küldtek, de az elég sokat jelent nekem.

A szüleid szoktak napszámosként dolgozni? Vannak olyan alkalmi munkalehetőségek, amiket be tudnak vállalni Csíkszeredában vagy a környéken?

Egyszer én is voltam krumpliszedésen. Nehéz és fárasztó, de muszáj azért a pénzért menni, mert nem mehetnek mindig a szüleink dolgozni úgy, hogy mi mindig csak várjuk őket otthon. Ők megmutatják nekünk, hogy milyen az élet, hogy hogy kell bánni egy családdal, megtanuljuk tőlük, hogyan kell dolgozni, hogyan kell azért a pénzért tiszteletesen, becsületesen megdolgozni.

Egyszer, amikor elmentem pityókaszedni, nagyon elfáradtam, nem bírtam, de láttam, hogy a többiek bírják szedni, így próbálkoztam én is. Amikor vége lett, akkor büszke voltam magamra, mert azért a pénzért én dolgoztam meg, s nem más. A szüleim nem mennek külföldre dolgozni, mert anyukám nem hagyja a családját, de hogyha bármi munka beadódik apukámnak, akkor ő elmenne. Anyukám nem menne, mert nem hagyna minket magunkra.