„Minden művészeti ág a zene állapotára törekszik”, mondta Walter Pater angol esztéta, de mitől lesz jó egy komolyzenei mű, egy jazz album vagy a legfelkapottabb popsláger? Új rovatunkban romániai és erdélyi magyar zenészeket, énekeseket, zeneszerzőket és zenepedagógusokat kérünk meg arra, hogy egy általuk kiválasztott zenedarab bemutatásával vezessék figyelmünket a hangok, dallamok, csendek, a ritmusok és ütemek világában. Saját, szakmai és személyes érveik mentén végigkövethetjük, hogy az adott zenei mű mitől működik, mitől különleges, miért figyelemre méltó. Tartsunk velük, tartsatok velünk a zenehallgatásban!
Elsőként Boros Csaba zeneszerző, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem adjunktusának ajánlását olvashatjátok Arvo Pärt Miserere c. alkotásáról.
A műről elöljáróban: az önkéntes szegénység
A Miserere Arvo Pärt 1935-ben született észt zeneszerző egyik fő kompozíciója. Stílusát tekintve jellemző rá az európai minimalizmus, ám helyesebb, ha egészen egyedi hangvételről beszélünk. Stílusteremtő alkotás, a kortárs szakrális zene egyedi és utánozhatatlan hangján szólal meg. Sajátos zeneszerzői technika, a Tintinnabuli szólal meg a műben.
Arvo Pärt talán a ma élő kortárs szerzők legkiemelkedőbb és legellentmondásosabb alakja, akinek alkotói korszakait nem lehet hagyományos értelemben fejlődéskoncepcióval értelmezni. Fiatal alkotói korszakában írt műveit ráadásul ő maga tillotta le, sehol sem adhatók elő. Talán az egyik legérdekesebb tény vele kapcsolatban, hogy a zeneszerző nem a maga korában progresszívnek számító szeriális technikában alakított ki egyéni hangvételt, holott ebben a műfajban is komponált, hanem az egyszólamú zene, a gregorián, Palestrina és Tomás Luis de Victoria, tehát a régizene szólította meg és, az ő szavaival élve, az „önkéntes szegénységet” választotta a zenei kifejezésformák közül.
A Miserere-ben is felismerhető ez a szegénység. Az 50. zsoltár prózai szövegét egyetlen hangon halljuk, a szöveg a személyes megbánás szimbóluma is egyben. Arvo Pärt úgy körvonalazza a Miserere létrejöttét, mintha minden szót egy lélegzettel megtörve lehetne csak kimondani, mintha az egyénnek minden szó kiejtése után újra össze kellene gyűjtenie az erejét, hogy az újabb szót ki tudja mondani. Egy halálraítélt utolsó mondatainak feszültségével szólaltatja meg a szöveg mondanivalóját. Ebben érhető tetten a hangok és a kifejezés szegénysége is, hiszen Arvo Pärt elmondása szerint minden eszköz értelmét veszíti, amikor a lényegről kell beszélni.
Boros Csaba (1989, Csíkszentdomokos) zeneszerző, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zeneművészeti Tanszékének adjunktusa. 2019-ben a lengyelországi Sziléziai Színházak Egyesülete Złota Maska-díjjal tüntette ki a legjobb színházi zenéért. 2021-ben védte meg doktori tézisét, melyet egy évvel később Az alkalmazott zene hermeneutikája című könyvében közölt. Alkotásai több mint ötven színházi előadásban hallhatók.
Zenetörténeti szempontból: kilép a kulturális hagyományból
A mű megkerülhetetlen jelentőségű. A bemutatót követően számos kritika megosztóan vélekedett róla, hiszen kilép a kulturális hagyományból, mintha nem kívánna részt venni a civilizáció további fejlődésében, mintha szándékosan fosztaná meg magát a kifejezés sokszínűségétől. Megszűnik a sokdimenziós perspektíva, és minden egyetlen csendes imává olvad össze a hangok megszólalásában. Alig észrevehetőek a hangszínek, mégis a mű mélyén hatalmas kontraszt és nyugtalanság feszül.
A legtöbb kortárs zenemű azzal teremt áthidalhatatlan szakadékot a hallgató és a szerző közt, hogy többnyire valótlanul nyújtja azt a képet, hogy a szerző olyasmit hall, amit ő, befogadóként sosem lenne képes meghallani. Az igazság azonban valahol középen helyezkedik el, és jó, ha a mű nem zuhan le a szakadék mélyére, hanem megengedi azt, hogy a hallás révén a szerző a mű és befogadó eggyé szerveződjön. Sok esetben behatárolt a hallásunk, emiatt a hallott élmény távolabb kerül az igazságtól, és a mű torzulni kezd. Pärt zenéje minden pillanatában igaz.