Kicsit keserűbb volt a bronz az udvarhelyi lánynak, de tudtak örülni neki.

Fotók: Csavar Zsófi saját archívuma

Csavar Zoltánt nem kell bemutatni az udvarhelyi sportszeretőknek. A székelyudvarhelyi sportoló visszavonulása előtt hatvanszoros román válogatott kézilabdázó volt, és 1996-ban a Pick Szeged csapatával magyar bajnoki címet is ünnepelhetett.

Most lánya következik a babérok learatásával, múlt héten a CSM Bukarest csapatával az ifjúsági egyes korosztályban országos döntőtornán vett részt.

Zsófi négy évvel ezelőtt került Bukarestbe, a CSM korosztályos csapatához az udvarhelyi Sportiskolától. Kijutottak egy elődöntőre az udvarhelyi lányokkal, ahol egy csoportba sorsolták őket a CSM-vel, Zsófi ellenük ki is tett magáért, tizenötre saccolja a nekik lőtt góljait, emlékszik vissza a megkeresés előzményeire.

Nem volt könnyű a beilleszkedés,

főleg a román nyelvtudás hiánya miatt, de megismert olyan csapattársakat, és az iskolában tanárokat, akik mellé álltak, segítették. Sokszor feladta volna, haza akart jönni, de a segítséggel beilleszkedett, és az első év után már kényelmesebben mozgott az ottani közegben, mára a románnal sincs problémája, tökéletesen beszél.

Bukarestben az edzések körülményeihez is hozzá kellett szoknia: nagyon sok időt fektetnek erre, „egyre jobban hanyagolták idővel az iskolát” – nevet. Van, hogy heti tizenkét edzésük van, naponta kettő, amelyikből mindegyik két órát tart, magyarázza. Külön edző van a kapusnak, külön a mezőnyjátékosoknak, ezt is meg kellett szokni.

Nagyon figyeltek rájuk taktikai és erőnléti szempontból is, és az étkezésükre is nagy hangsúlyt fektetnek. „Amikor idekerültem, 54 kilós voltam, most vagyok 69, a rengeteg erőedzéstől” – mondja nevetve. Bukarestben egy hotelben élnek azokkal a játékosokkal, akik nem bukarestiek. Amit még külön kiemel, hogy kikérik a véleményüket, milyennek érzik a felkészülést, vagy megkérdezik, hogy érzik magukat. Zsófi találkozott már Neaguékkal, Carmen Marinékkal, a felnőtt csapat tagjaival, edzett velük 2-3 hetet, játszott is három mérkőzést – sorolja.  

A korosztályos országos tordai döntőre

aranyreményekkel mentek, nem is elégedettek, mert megvolt mindenük, hogy elsők legyenek, talán túl nagy volt a gallér, és talán kellett ez a pofon felébredni, vallja be. Az elődöntőben kaptak ki egy olyan csapattól, amelyet a papírforma alapján meg kellene verniük. Valamelyest örülnek most már a bronznak, de nem felhőtlen az öröm. Két évvel ezelőtt korosztályos aranyat nyert a csapattal, és van egy ezüstje is korábbról.

Saját játékával meg van elégedve, majdnem minden meccset végigjátszott, minden meccsen 3-4-5 gólt lőtt, és volt egy különlegessége is a tornának:

apa a lelátón.

„Nagyon jó volt látni apát a csarnokban, mióta ebben a helyzetben van (Csavar Zoltán egy stroke, majd egy agyvérzés után épült fel – szerk. megj.), nem járt sokat a meccseimre, és ő indított el ezen az úton. Neki köszönhetem, hogy most itt vagyok, úgyhogy tényleg nagyon jó volt látni, hogy eljött hozzám. El is érzékenyültem a meccs után. Remélem, hogy büszke rám” – mondja.

Rákérdezek, hogy apa a vacsoraasztalnál el szokta-e mondani, hogy mit csinálhatna jobban. „Persze, mindig meg is hallgatom, még ha az elején húzom az orrom, hogy én tudom, hogy mit kell csináljak, de tudom, hogy még bőven van, mit tanulnom tőle. Nagy játékos volt. És még csak most kezdődik az az időszak, amikor tényleg szükségem lesz a tanácsaira”.

Pontosan nem tudja, hogy hova tovább,

hiszen már a felnőtt korosztályban kell folytatnia, várja az ajánlatokat, amikből van is néhány, éppen a CSM felnőtt csapatától az egyik. Amit szem előtt fog tartani a választáskor, hogy mindenképpen játszani szeretne, nem a kispadon ülni, amíg a külföldi idegenlégiósok, és sztárjátékosok játszanak.

A napokban beszélt egy ügynökkel, és lehet, hogy vele fog szerződni hamarosan, de eddig nem volt szüksége ügynökre, a CSM legnagyobb klub, segítenek mindenben, mondja. Ami biztos, hogy neki a kézilabda a nagybetűs terv a jövőjét illetően.