Csak ne most szakadjon le ez a tákolmány

Magányosan ücsörögtem odafent és vártam az újévet, és akkor hirtelen…

Az év utolsó napjait mindig Varság egyik völgyében töltöttem, ez idén sem volt másképp.

És ha már van egy felújított kilátó, amely eléggé biztonságos, és nincs akkora farkasordító hideg sem, mint az előző években, elhatároztuk: menjünk fel! Így az óév utolsó negyed óráját kocsiban töltöttük, úton a tálasbérci kilátóhoz. Amikor kiértünk, akkor láttuk, mennyire kihalt a vidék, meglepődtünk, hogy velünk ellentétben senki nem látogatott ki ide.

Útközben elénk tárult az őrtorony, és ahogy közeledtünk, az autó fényszórói kezdték megvilágítani a kilátó körüli bükkfákat is, amelyek ágain páncélt alkotva fagyott meg a hó. Mintha a természet próbálná megvédeni azoktól az emberektől, akik nem tisztelik őket eléggé.

Alig érkeztünk fel a megfigyelőhelyünkre, máris érezni véltük, hogy vége valaminek, és elkezdődik valami új. Lehet az ég színe, vagy éppen a hűvös, gerendák között átfújó északi szél miatt éreztük így.

A kilátóba nem volt egyszerű feljutni, a lépcsőre fagyott hó igazi akadálypályát állított a csúcsra törőknek, de a látvány mindenért kárpótolt. Ekkor még magányosan ücsörögtem fent, de egyszer csak a egy nagy terepjáró érkezett, és percekkel később egy kedves család telepedett le mellém a legfelső emeletre. Éjfélt ütött az óra, megszólaltak a harangok valahol messze, a központ irányából, és felvillant az első fénynyaláb a Küküllő mellől.

Egyre több és több autó jött ki, valahol lent megszólalt egy trombita, majd még egy, megtörve a csendet. A hangok kezdtek közeledni, megérkezett a helyi rezesbanda, és a végén már annyian voltunk fent, hogy volt, aki félve megjegyezte: “csak ne most szakadjon le ez a tákolmány”.

És ezután megindult a csinnadratta, szóltak a tűzijátékok, recsegtek a petárdák, aztán újra megszólalt a trombita. Először csak halkan az egyik, csatlakozott a másik hozzá, majd megszólalt egy hang. A körülöttem lévők s azok is, akik nem fértek fel a kilátóba; férfiak, asszonyok, gyerekek, mind együtt énekelték a himnuszt. Azt a himnuszt, amelyet már ezelőtt száz évvel is énekeltek, ugyanebben az időpontban.

A himnusz elnyomta a csattogó tűzijáték hangját. Mikor befejeztük, volt, aki sírt, s volt, aki nem érzékenyült el ennyire, inkább poénokkal oldotta a hangulatot: „na, ezt még a központban is meghallották”.

Valahol lent a kilátó aljában pukkant egy pezsgősüveg, majd kis időre egy másik, amíg a fentiek, mint egy nagycsalád tagjai, köszöntötték egymást, mindenki mindenkinek boldog újévet kívánt.

Miután mindenki lement, még hallatszott egy pár megkésett óévbúcsúztató dirr-durr, aztán ismét csend lett, a hangfoszlányokat elfújta a szél.

Mi is haza indultunk, hogy a magyar újévet már a szűk családi körben tölthessük.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok