Fotók: SOMOGY ATTILA/Csiky Gergely Állami Magyar Színház
Nemrég egy baráti vacsorán vettem részt, ahol én voltam az egyetlen poszt-nyolcvankilences személy. Szokás szerint egy adott ponton a Ceaușescu-rezsim szörnyűségeire, általánosan fagyos és félelemmel teli hangulatára terelődött a szó, majd – szokás szerint – azok a jól ismert szavak is elhangzottak, hogy mi, értsd poszt-forradalmiak, nem tudjuk felfogni sem, hogy milyen volt akkor az élet. Hadakoztam én, hogy hát a szüleim mégiscsak meséltek, meg hát láttam filmeket, olvastam könyveket, és követem az instán az @easternblocgirl-t, de rangidős beszélgetőtársaim hajthatatlanok voltak:
mi, fiatalok, nem tudjuk, nem tudhatjuk, nincs ahonnan tudjuk.
Tény, hogy az elnyomó rezsim az emberek bőrén, az emberek csontjában éreztette magát talán a legjobban, és ezt a fenomenológiai tapasztalást nehezen lehet reprodukálni úgy, hogy az, aki nem élte a rezsimet, fizikálisan is megsejtse az elnyomás mértékét, súlyát. Vannak persze erre módszerek, művészeti gyakorlatok is, például az immerzív színház, amelyben alámerülhetünk fizikai valónkban a tapasztalásnak; vagy akár egy virtuális Ceaușescu-valóság/játék is sokat segíthetne abban, hogy fizikailag is megéljük például azt az érzést, amikor a fal minden festékszemcséjének is füle van, amikor a szomszéd a legbrutálisabb szekus a helységből, amikor zacc kávét iszol éveken át, amikor vagy a félelembe savanyodsz bele véglegesen, vagy a szabadságot megkockáztatva egyben az életeddel is játszol.
Ahogy azon a vacsorán, így most is hiába próbálnám magyarázni, hogy értem én a ‘89 előtti közhangulatot, ha egyszer nem érzem.
Erre a megélésre-átélésre-átérzésre tesz kísérletet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház legutóbbi, szinte epikus méreteket öltő előadása, az 1978.
Színházfenomenológiai kérdés, hogy mennyiben tudjuk átérezni – húsunkkal, bőrünkkel, ahogy a francia színházteoretikus, Patrice Pavis a színházhoz való helyénvaló közeledést javasolja – azt, ami a színpadon, jelen esetben az alternatív térben, a temesvári Műszaki Egyetem Hidrotechnikai karán történik. Tomi Janežič szlovén rendező először dolgozik a temesvári társulattal, bár visszatérő vendége a színház eurorégiós fesztiváljának, a TESZT-nek. Janežič az előadásban résztvevő színészek történeteiből és a közös keleti-blokkos emlékezetünkben tárolt történetekből Simona Semenič drámaíróval, Branko Hojnik dísztervezővel és Marina Sremac jelmeztervezővel közösen leginkább az érzelmekre ható, mégis érzéki színházat csinál: életszerű és -szagú világokat teremt az alternatív terekben (egy minuciózusan berendezett blokklakást ‘78-ból, majd egy első világháború csatatér sárral, vérrel, könnyel) úgy, hogy nézői kívülmaradásunk, leválásunk szinte lehetetlen. Hogy mindez csak játék és illúzió marad, vagy csontig hatoló, a történelmi újrajátszás (reenactment) révén valósággá válik: ez lesz a tétje a közel ötórás előadásnak, amelyet tavaly decemberben mutattak be Temesváron. A produkció egy 12 részes előadássorozat első darabja, Janežič és Semenič szerzésében, minden évben az egyik aktuális Európa Kulturális Főváros valamelyik színházában.
Az előadás plakátja.
Akárcsak az élet, az 1978 című előadás – mint Janežič rendezései általában, amelyek közül már hármat láthatott a temesvári és színházszerető erdélyi közönség – szerteágazó, sokrétű, perspektivikus: nem is lenne érdemes ezen írásban a teljesség felől közelíteni hozzá.
Egy pont biztos: 1978. január 26-án a Vezető születésnapja van, tehát születésnapot kell ünnepelni.
Egyszer csak megszólal egy telefon ebben a tipikus, nem túl hívogató, hidegnek és kényszerűnek tűnő blokklakásban, ahol jobb híján egy család arra van ítélve, hogy otthont teremtsen magának, és ennek a telefonhívásnak a miértjéről, mikorjáról, előzményeiről és következményeiről szól nagy vonalakban az első felvonás. A színen jelenlévő színészek (Balázs Attila, Borbély B. Emília, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Simó Emese, Szőllősi Eszter, Vajda Boróka) rögtönzött zenekara oldja, hevíti a butélialángon égő, fakó tér hangulatát, majd mind egy családtörténet szereplői lesznek, az a család, amiben a nézők számára nem látható, csupán hallható Zsolt (Mátyás Zsolt Imre) a kommunizmus évei alatt felcseperedik. A tér, ahol fizikailag vagyunk, a Műszaki Egyetem egy régi, használaton kívüli előadóterme, repedezett falaival, pattogzó barack színű festékével, kategorikus katedrájával könnyen alakul át a családi otthonból iskolaosztállyá; a színészek girlandokat, Ceaușescu-t és filantropikus, országépítő munkáját dicsérő panókat, lyuggatott zászlócskákat helyeznek el, amikor a jelenet kéri. Elhisszük az átalakulást. Az épületben hidegebb van, mint az átlagos színházteremben, de azért nem fagyunk szét: megmarad valamennyire a nézői kényelem, a teljes kiszolgáltatottság csak sejtetett marad.
A többgenerációs családtörténet,
amely az előadás második és harmadik felvonásában egészen az első világháború előestéjéig bomlik ki összetett és egyben széttöredezett: máshogy látja a gyermek, amit valahogy lát a szülő, és a nagymama története nem biztos, hogy megegyezik a nagypapáéval. Egy-egy momentum valakinek a retinájába égett, a másik családtag nem is emlékszik rá. Az elmesélés nehézsége és bizonytalansága, a megélt valóság szubjektív lenyomatai Janežič színházában újabb és újabb karaktercentrikus nekilendülésekben nyilvánulnak meg. Ugyanazt a pillanatot – a telefoncsörgést – mesélik többen, de mindenkinek más-más jut eszébe róla, mert máshol volt, mást csinált, mást érzékelt, mert egyszerűen más ember. Oral history ez a javából, valós időben: a nézőben ezekből a mikronézőpontokból kerekedik ki egy nagyobb, teljesebb narratíva arról, hogy 1978 januárjában mi is történt Temesváron ebben a családban a Vezető születésnapján.
Analóg módon a harmadik felvonásban, ahol már az első világháborús frontig visszagöngyölített családtörténet véres valóságát szemléljük (Janežič néha belép a sötét jelenetekbe egy adag művérrel): a fronton harcoló egyik fiatal férfi hazafias szeretetből fut elébe a halálnak, a másik a tökéletes hiábavalóság érzetével veti oda magát az ellenségnek, mire a harmadik költészetet szül a kínok közt. A politikai elit semmi kis sértettségeiből eredő (ön)gyilkos játszmái vezetnek egy világháborúhoz, de a világ a kisemberből áll, és a történelmet meghatározó nagy csatákat kisemberek harcai teszik ki, a vélt és valós erőviszonyok vissza- és átállítása érdekében. A hősnek kikiáltott fiatal katonák – apák, férjek, fiúk – után maradó poszttraumás stresszt a megkeményedő nők, az üres szemű férfiak, a fagyos elhallgatásban felnövő gyerekek viszik és élik tovább (második felvonás), a legfelsőbb trónusok döntései mindig a kisebb blokklakásig szivárognak le, akár évtizedeken, hosszú nemzedékeken át. Tomi Janežič előadása ezekből a széttartó és összefonódó sorsokból villant fel pillanatokat, olykor ugyanazt a pillanatot sokféle szemszögből, többszöri nekifutásból.
Ezt a leszivárgást, és metaforikusan az elembertelenedést, a társadalmi degradálódást jelzi az előadás struktúrája is, amely a második emeleti egyetemi előadóteremben kezdődik (a még békésebb ‘70-es évek végén a már említett blokklakásban), az első emeleten folytatódik (ugrunk is vissza egy-két generációt a történetben), majd a földszinten találkozunk újból, testközelben, az első világháborús csatatéren, a produkció legbrutálisabb részében. Még ezen a földszinti téren belül is mélyebbre erekszedünk, egy már kiásott – és a színészek által folyamatosan tovább ásott – gödör legmélyére. Mintha Janežič is arra lenne kíváncsi, hogy voltaképp mire vezethető vissza egy ártatlan délután a diktatórikus rendszerben 1978-ban, miből fakad egyáltalán a háború, az elnyomás, a meghasonulás, a teljes kizsákmányolás. A magig, a magmáig akar leásni ez az előadás, de a válasz arra, hogy mi okozza a szenvedést, nem egyszerű, nem egyértelmű. Fogalmazhatunk egyelőre úgy, hogy a gonosz, vagy az emberi természet.