Fiatal nő üldögél a fotóstúdióban, igazolványképet szeretne. Boti ránéz, egy pillanatig gondolkodik, majd megmondja, honnan jött, és mi a vezetékneve – gondolom ismeri, bár a lány elég meglepettnek tűnik ettől. Pár kattintás múlva kiderül, a fotós öt éve látta utoljára a lányt, jó az arcmemóriája, ezért emlékszik rá. Ez hasznos volt számára a népviseletek fotózásánál is, bármelyik ruha képaláírását letakarhatom, megmondja, hogy hová való – árulja el a székelyudvarhelyi Márton Áron téren bemutatott Geofolk kiállítás szerzője.
Dávid Botond fotós úgy véli, jó személyleíró is lenne, mindig a környezethez méri az embereket, folyton „hegyezi az antennáit”, és ha tetszik egy póz, megjegyzi. Fényképekkel tudja a legjobban kifejezni magát, bele tudja sűríteni a látványba a mondanivalót, amit kommunikálni szándékozik, mesél kicsit arról, hogy mit is jelent számára fotósnak lenni.
A főtéren bemutatott Geofolk kiállításon
1700 viseletet láthatunk 55 országból,
de lehetne magasabb is a szám, áruja el. Azért lett kevesebb, mert különben a tánccsoportok által hordott „könnyített” viselet is lett volna köztük: előfordul, hogy keverednek a korszakok, és egy százéves szoknyát egy tizenöt éves mellénnyel és egy hatvan éves köténnyel vesz fel valaki. De ez még a kisebb probléma szerinte, a nagyobb az, ha mondjuk a szoknya kecseti, a mellény siklódi, a kötény pedig máréfalvi.
Azt is elmondja, hogy néhányat leszámítva mind az 55 országban megfordult már, ahonnan származnak a fotókon bemutatott ruhák, de azért van kivétel: Grönlandon például nem volt, Európában találkozott az ottaniakkal egy fesztiválon. Szándékos volt a káoszos elrendezés annak érdekében, hogy ne lehessen átugrani egyes országokat, azért nem kerültek egymás mellé az azonos helyekről való viseletek. Egy-két feltűnő hibát is szándékosan hagytak a kollázson, árulja el.
„Őszintén? Én csak egyet akartam” –
térünk rá arra, hogyan kezdte a népviseletek fotózását. Az egyből aztán kettő lett, majd három, végül több ezer. Az első viselet, amit konkrétan gyűjtési, de főleg esztétizálási alapon fényképezett, az a szolokmai viselet volt, tetszett neki, hogy van egy székely ruha, ami nem piros-fekete. Aztán jött egy zetelaki, felsőrákosi és egy kecseti.
Közben Kelemen Erzsébet, a Boróka együttes vezetője 2012-ben megkérte, kísérje el Szarajevóba egy néptáncfesztiválra, ott felügyelte a gyerekeket és fényképezett, ugyanabban az évben elment Törökországba is. Ekkor még csak főleg portrékat készített.
Nem minden képe koncentrál a viseletekre, volt, ahol a személy és a pózok kerültek előtérbe.
Forrás: Dávid Botond
Ez így ment két évig, volt egy csomó olyan képe, amin a ruha nem is látszott rendesen, aztán egész alakos változatokat is kezdett készíteni. 2015-ben Brüsszelben volt egy népviseleti tematikájú kiállítása, az Erdély egy gyönyörű nő című fotótárlat azonban, ez nem annyira a ruhákra, hanem inkább a képen szereplő személyekre koncentrált, egyfajta esztétizáló szándékkal. Néhányan ezt kifogásolták, inkább a ruhákra lettek volna kíváncsiak. A változtatást indokolta az is, ha egy fesztiválon látott egy olyan viseletet, amiről még nem volt fényképe, nem mindig volt elegendő idő a pózokra. Meg aztán a „pózok is elfogynak” egyszer, folytja, és egy idő után csak azok ismétlése lesz lehetséges, ez azonban nem azt jelenti, hogy nincsen több ötlet, azokat is csinálja, ha van rá ideje, csak nem az az elsődleges.
„Van nekem egy tekercsem” –
kezdi, amikor arról érdeklődöm, hogyan viszonyulnak a ruhák viselői: kezdetben a képekből összeállított vászontekercs 3 méter hosszú volt és 80-100 viselet volt rajta, később 7 méteres lett, ezt ha valahol kigurítja, elcsodálkoznak a jelenlévők, és onnan már könnyű meggyőzni a fotóalanyokat.
A cigány viselettel szenvedett meg a legjobban: nem úgy működik, hogy mész az utcán, meglátod, és fényképezed is a személyt, nagyon bizalmatlanok az idegenekkel, és nem is az asszonyokkal kell egyeztetni, hanem a férfiakkal, magyarázza. Két vagy három hónapja egy tizenéves házaspár apja beleegyezésével sikerült megszervezni egy fotózást, utánuk pedig még többnek is megjött a kedve, meséli boldogan.
Jobban szereti egyébként, ha nem előzi meg a híre, és civilként tud bemutatkozni, ha ajánlják, akkor kialakulhatnak olyan elvárások, amelyek nem biztos, hogy teljesülnek.
A kép elkészítése azonban a könnyebb rész, teszi hozzá. Ami nehezebb, az a ruha leírásának a megszerzése. Van, aki nem is azért nem küldi, mert nem akarja vagy egyszerűen csak lusta, hanem, mert nem tudja, vagy nem meri beismerni, hogy nem tudja – több ilyen függőben lévő beszélgetése van. Négy potenciális adatközlő létezik, sorolja: az egyik a tudós, ők gyakran nem szívesen osztják meg az információikat, a második, akinek van egy erőteljes hajlama a misztifikálásra, a harmadik a táncos, aki nem tud vagy nem akar segíteni, és végül van a negyedik, a számára legideálisabb, aki nemcsak viseli a ruhát, hanem ismeri annak helytörténeti kontextusát is, esetleg ő is készíti.
Mi a közös az olívaolaj-termesztésben, a borászatban és a fotózásban? –
kérdezem tőle, egy korábbi interjúban ugyanis azt nyilatkozta, ha nem fotós lenne, akkor vagy olajat vagy bort készítene képek helyett.
Mindhárom esetben az elején kell indítanod mindent, kezdi: az első évben megtörténhet, hogy el kell öntened az egészet, a másodikban lehet, hogy túlművészkeded, túlbonyolítod. Az sem jobb, mint az első, magyarázza, hiszen az emberek vagy megértik vagy nem, te pedig nem állhatsz a boltok polcai mellett és magyarázhatod a vevőnek. Viszont egy idő után „rájössz, az egyszerűség áldás, már ilyen dolgokat csinálhatsz, mint ez, ami egyszerű, de még nem csinálta így meg senki”, mutat a Patkóban kacskaringózó képekre.
„A legnagyobb probléma, ha nem nézzük meg, mit csináltak korábban a szakmádban”, jut eszembe első mondatainak egyike, hogy gyerekként mennyire szívesen nézegette apja fotós könyveit, folyóiratait, amelyek képeire még most is emlékszik. De ha már az egyediségnél tartunk, szóba jön a Geofolk és a tervezett világrekord is. Két évvel ezelőtt az amúgy programozó öccse vetette fel az ötletet, hogy
jó lenne informatikailag is rendszereznie azt a rengeteg népviseletet ábrázoló képet,
amit eddig készített. Fél év múlva Tallinnban volt egy kiállítása, ott támadt egy ötlete, itthon pedig el is kezdett dolgozni a Geofolk adatbázison, aminek a célja, hogy a világ összes népviseletét egy felületre gyűjtse össze.
Jelenleg még „eléggé egyszemélyes a dolog”, de már vannak önkéntesek, akik segítik a munkáját itthon, és külföldön is vannak olyan viselethez értő személyek, akik leírásokat készítenek a ruhákhoz. Az utóbbiaknak főleg a későbbiekben lesz majd több feladata, miután más fotósok is csatlakoznak a projekthez. Sőt, már páran gyűjtögetnek „itt-ott”, és csak arra várnak, hogy megnyíljon a rendszer. Azt tervezik, fotós/szakértő szerint is lehet majd keresni, így egyszerre lesz együttműködés és versengés a fotósok, de akár nemzetek között. Bár az oldal működésére még várni kell kicsit, addig is lehet őket követni a Facebookon.
A rekord ötlete (a legtöbb egy nyomaton látható, egy személy által fényképezett, hagyományos viseleteket ábrázoló gyűjtemény) egy barátjától jött, aki tavaly karácsonyra hazalátogatott, és Botond neki is megmutatta a már említett tekercset. Úgy döntött, megpróbálja, hiszen egy ilyen minősítés a Geofolk projektre tudná irányítani a figyelmet.
Két típusú rekord van, vázolja az opciókat, az egyik, amikor már létező rekordot döntesz meg, a másik, amikor új kategóriát állítasz fel, ő az utóbbit próbálta meg. Nem olcsó mulatság, jegyzi meg, csak az első lépés, hogy – szóbaálljanak vele –, is komoly összeg. Ezen már ő túl van, azt válaszolták, hogy nem lehet, és azt tanácsolták neki, hogy nézzen szét a többi már létező kategória között: például a legnagyobb nyomtatott kollázs kategóriában is lehetne esélye, ha kihagyná azt a kulcsszót, hogy népviselet és azt, hogy egy személy készítette. Azonban szerinte a körtét nem lehet összehasonlítani az almával: biztos van olyan kollázs, amit mondjuk 500 személy készített 3000 autóról vagy bögréről. De nem adja fel, tette hozzá, a folyamat már elindult, csak a lassabb utat választotta.
