Bodor Emese, fotó: Márkos Tamás

Én Bodor Emese vagyok, roma származású, amire hatalmasan büszke vagyok.

Szerintem ha újra születnék és ha megválaszthatnám, hogy minek szülessek, akkor is romának születnék.

Két szép gyönyörű gyermekem van. Van a 24 éves lányom, ő Ioni Reni. Ő velem is dolgozik itt, Somlyón mint egészségügyi mediátor. Olyan kapcsolat alakult ki közötte és a roma közösség között, hogy testvérnek szólítják egymást, „testvérem így, testvérem úgy”. A fiam, Eduárd nincs itthon, ő Budapesten van, utolsó éves a Zeneakadémián, zongora és zeneszerzés szakon tanul. Mondhatom azt, hogy lassan tarolja a díjakat.

Gyermekek: a kis Eduárd és Reni. Fotó: Bodor Emese családi archívuma

Legutóbb egy nemzetközi versenyen 30 ország vetette össze a tudását, ő Magyarországot képviselve nyert egy második helyet. Ő is büszkén felvállalja, hogy roma. Mind a két gyerekemnek nehéz volt az iskolában, mert hiába, hogy mi kiszakadtunk egy közösségből, mi másképp éltünk – tehát ne ítéljen el senki, nem nézek le senkit – de ugyanakkor megkapták, hogy „könnyű nektek, mert a véretekben folyik a zene”.

Tehát mi egy más környezetben nőttünk fel. 

Hogyha visszamegyünk a nagyszüleim felől, a nagymamám kereskedő volt és a nagyapám, ő pedig egy együttesnek a karmestere volt. Nagyapám tipikus muzsikus ember volt, frakkban, fehér kesztyűben – ő így járt

A nagyszülők. Fotó: Bodor Emese családi archívuma

Édesanyám dolgozott állami munkahelyen, mint én. Ő a megyénél dolgozott. És, amikor jött ez a forradalom ‘89-ben, akkor  engedélyt váltott és kereskedő lett. Nem akármilyen, egy kicsit nagyobb kereskedő. Édesapám pedig állami szférában dolgozott, Csíkszeredában a „pázásoknak” volt a főnöke. Egy borzasztó jó ember volt. Még ha látta, akkor se látta soha, hogy mi történt. Ő ilyen volt, ő inkább elsimította a dolgokat, nem avatkozott bele.

A szülők: Bodor Ignác és Erzsébet. Fotó: Bodor Emese családi archívuma

Tehát mi már egy más környezetben nőttünk fel. Blokkban nőttünk fel, egy három szobás lakásban, aztán árván maradtunk. Édesapám 51 éves volt, amikor meghalt, én 20 éves voltam, van egy fiútestvérem is, ő nagyobb, mint én, gyönyörű családja van, tanárnő a lánya, romántanárnő, a fia pedig üzletvezető. Tehát mi egy más környezetben nőttünk fel.

A Tavesz Baktalo sorozatunkban Székelyföld utcáin megszólított embereket kérünk, hogy osszák meg velünk tapasztalataikat és véleményüket a roma közösségekkel kapcsolatban. Célunk, hogy hiteles képet kapjunk arról, hogyan éli meg a többségi közösség a roma és nem-roma lakosok együttélését és milyen pozitív élményekkel vagy kihívásokkal találkoznak a mindennapokban.

Gyermekkoromban zeneiskolába jártam, egyedül voltam roma. Az osztályban nem ülhettem elöl, hátra ültettek, a padtársam egy csángó kislány volt. Nehéz volt. Nagyon sokat kellett mutassak, kétszer annyit kellett hogy felmutassak, teljesítsek, mint más ahhoz. hogy elfogadjanak. Három év után fogadott el a közösség, az osztálytársak. Ez 1–8-ban volt.

Kilencedik osztálytól éreztem jól magam a suliban, a líceumban. Teljesen más közösség volt ugye, más osztálytársak lettek. Nem azt mondom, hogy ott főnök voltam, hanem volt egy csapatom már. Azóta maradt meg nekem két barátnőm a suliból, velük egy picit közelebb érzem magam, és tartjuk ezt a kapcsolatot a mai napig is.

Azt gondoltam, ha én már ezen átmentem, a gyerekeim nem fognak. 

Nem volt olyan tanárunk, aki felkarolt, vagy védelmébe vett volna. Azt gondoltam, ha én már ezen átmentem, a gyerekeim nem fognak. De mind a kettő átment, főleg Reni. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy amikor befejezte Eduárd a nyolcadik osztályt, akkor kikerült Pestre. Ott teljesen más, ott első perctől beilleszkedett.

Eduárd díjazása. Fotó: Bodor Emese családi archívuma

Felnéznek rá, második tanuló, 4,96 a médiája. Nagyon jó osztálytársai vannak, nagyon összejárnak, nagyon odafigyelnek, hiszen vannak ott roma zenészek és tudjuk, hogy nagyon jók. Ők klikkesedtek, vannak nyolcan. Edunak együttese alakult ki Budapesten, itthon is van együttese, ezek jazz együttesek.

Lehettem volna zenész is

Érdekes, mert amikor volt a 25-ik érettségi találkozónk, az osztályfőnöki órán elővették a tizenkettedikben az oszinak írt levelet. Én teljesen elfelejtettem, hogy akkor mit írtam.

És azt a sárga lapot amikor kinyitottuk és elolvastam, hogy már akkor szociális munkás akartam lenni, tudod? Akkor könnyes lett a szemem, mert ezt teljesen elfelejtettem. És megvalósult. Csak az lettem, ami akartam. Lehettem volna zenész is, a családtagjaim édesanyám ágáról zenészek voltak.

A felmenők. Fotó: Bodor Emese családi archívuma

Szociális munkás lettem, amit a mai napig nem bánok, hiszen olyan ember vagyok, hogy én akkor érzem jól magam és akkor tudok nyugodtan lefeküdni, hogyha aznap, ha egyet is – mert nem tudok sokat tenni – de ha egy jót is tettem valakinek. Akkor nyugodt lelkiismeretem van.

Megvan a kurzusom, abban a szerepben dolgozom, mint egy szociális munkás, helyi roma problémafelmérő vagyok. Van, aki úgy nevez, hogy szociális munkás, van aki úgy, hogy felmérő vagy koordinátor, és van, akinek a mentora vagyok. Szerintem százféle szerepem van és még mama is vagyok itt a közösségben. Ez a legjobb, ez szenzációs, ez a legjobb.

Ezek a gyerekek még a levegőben is táncolnak

Bodor Emese kapcsolata a somlyói roma közösséggel 2021. január 7-én indult, ő volt az aznap hajléktalanná vált, Erőss Zsolt Arénában elszállásolt közösség koordinátora, és egyben a gyerekek Tűzpiros pipacsok tánccsoportjának oktatója. Erről szóló interjúnk itt olvasható.

Én 2002-ben kezdtem el dolgozni Kászonban mint egészségügyi közvetítő. Aztán ugyanebben a szerepben dolgoztam Simonban, de a doktor úrral nem jöttem ki sehogy sem. Onnan jöttem Szentkirályra, mert hívtak oda dolgozni az önkormányzathoz. Ott dolgoztam öt évet, és az akkori polgármester és igazgatónő felcsaltak a csíkszeredai önkormányzati hivatalhoz. Ezen hat hónapig gondolkoztam, de addig csaltak hetente, hogy végül versenyvizsgáztam, és akkor már úgy jöttem mint helyi probléma felmérő Csíkszereda területén. És attól a perctől, 2013 januárjától van ez a szerepem az önkormányzati hivatalnál.

Én 2013-tól 2021-ig java részét a munkámnak inkább az irodában töltöttem. Felmértük az egész nagy roma közösséget, és nem csak a roma közösséget, hanem a mélyszegénységben élő magyar közösségeket is, ahol probléma volt, ahol szegénység volt, ahol támogatást kértek, ahol tudtuk segíteni őket.

Tehát ez volt az én munkám, meg a meleg ebéd szolgáltatása, hiszen akkor több mint 650 rászoruló ebédelt napi szinten, ebben gyerekek és felnőttek is voltak. A munkám inkább erre fókuszált.

2021-ben, a tűzeset után durrant, robbant úgymond az igazi énem,

amit valójában én kell hogy csináljak a somlyói közösségben. Ha nem vagy a közösségben, ha nem éled fele életed a közösségben, nem tudsz annyi mindent róluk. Az az egy óra terepmunka, az nem tesz semmit. Akkor tudod meg, ki hogy él, ki mit csinál,  amikor önszántadból, délutánonként is kijössz

Bodor Emese a somlyói romatelepen. Fotó: Márkos Tamás

Itt vagyunk az életükben, hisz ezt csak akkor tudod megélni, ha itt vagy. Te tudod ezt Tamás, mert te is éjjel-nappal itt vagy, szereted őket és tiszta szívedből jössz, és ők is szeretnek téged. Nem tudnak hazudni, látod az arcukon, hogy hozzád nőttek, szeretnek, várnak.

Ugyanezt érzem én is a közösséggel szemben. Na jó, néha vagyok mumus is, mert biztos hogy vagyok. De hogyha nem lenne egy ilyen – fogalmazhatok úgy, hogy – erős egyéniségem, lehet, hogy nem lenne itt a munkám, meg a közösséggel való kapcsolatom sem lenne ott, ahol most van.

Na most képzeld el, Tamás, amikor kijössz egy közösségbe, mindenki mond neked mindenfélét, és te igazat kell tegyél. Nem vagy se bíró, se jogász, se semmi. Vannak napok, amikor elindul a lavina, mint mindenhol, más lakosságban is van ilyen nap. Akkor –  kis túlzással – kard kell legyél. Helyt kell állj, meg kell felelj.

Az elején a kihívás az volt, hogy fogadjon el a közösség azon a szinten, hogy megbízzanak bennem, én is ugyanúgy bennük, és hogy kovácsolódjon össze köztünk egy kapocs, ami az őszinteségen és a bizalmon alapszik.

Kell a bizalom, az őszinteség, de kell legyen a kapcsolatban egy határ.

Érzed. Vannak bizonyos helyzetek, amikor nem engedheted teljesen közel magadhoz őket, mert neked sem, és szakmailag sem jó. Viszont nekik sem jó, hogy nem tudod mindig szorosan a kebleden hordozni őket.

Nem mindig sikerül betartani ezt a határt, de hátul csak pörög, hogy „nem, Emese, eddig, kész” és akkor kénytelen vagyok visszalépni. Úgy mennék, mindenkit ölelnék. De folyamatosan mondanom kell magamnak, hogy nem, Emese, nem, nem. Nehéz.

Ha tovább maradok a közösségben, akkor már előre mondom nekik, mikor lejárt a munkaidő, hogy most nem dolgozom. És akkor jönnek és próbálkoznak feszíteni a húrokat.

Bodor Emese a somlyói romatelepen táncot oktat. Fotó: Márkos Tamás

– Nem ma, hétfőn reggel. Itt voltam egész délelőtt a munkaidőben, ez most egy másik munkaidő. Itt most csak a gyerekekre koncentrálok.

Hozzád nőnek, akarva-akaratlanul. Olyan család nincs, hogy legalább egyet ne szeressél belőle. Ha valaha nekem azt mondta volna valaki, hogy hú, Emese, 260 ember, 58 család, s te ismerni fogod őket úgy, hogy éjjel felköltenek, mondják a házszámot s a családnevet, és te felsorolod őket… Na most ebben vagyok.

Akkora szeretetet kaptam tőlük, hogy én ezt szavakban nem tudom elmondani.

„Emese néni, elmehetünk mi is a temetésre?”

2022 novemberében édesanyám nagyon beteg volt, utolsó napjaiban volt. Én akkor jöttem haza egy hosszú utamról, Boszniában voltam Medjugorjeban, a szűzanyánál. Írtak és videót küldtek Messengeren többen a somlyói közösségből, hogy imádkoztak édesanyámért az imaházban. Az volt a megrendítő, hogy nem voltam itthon, de Renin keresztül tudták az ügyeimet, dolgaimat, a bajomat, a bánatomat.

Emese fuvolatehetség lánya, Ioni Reni egészségügyisként és körmösként is dolgozik a roma közösségben. fotó: Márkos Tamás

A temetés előtt felhívtak és azt kérdezték, hogy „Emese néni, elmehetünk mi is a temetésre?” Mondom, hogyne, ti az én családom vagytok, hogyne jöhetnétek! S amikor láttam azt, hogy tiszta szívükből jöttek, próbáltak ott állni mellettem, és féltek, hogy a rokonság és a sok önkormányzattól jelenlévő mit szólnak. De intettem, hogy maradjatok, mert tudtam azt, hogy Pufiék, Júliáék és mindenki jóindulattal volt ott.

A rokonok is írtak, de tudod, egy-két hét, aztán nem írnak annyira intenzíven a rokonok – nem azt mondom, hogy elfelejtődik, hanem úgy elfásul, lecseng. De a somlyóiak folyamatosan írtak, „Hogy van Emese néni?”, mert nem jöttem két hetet dolgozni, „Van-e szüksége valamire, menjünk el az orvoshoz, nehogy beteg legyen Emese néni, nekünk maga a mindenünk, Emese néni.”

Reni és Emese együtt segítenek. Fotó: Bodor Emese családi archívuma

S akkor tudod, ebből erőt merítettem, és azt mondtam: kész, nekem erősnek kell lenni, nekem ott van még akárhány száz gyermek, akikért felelősséget vállaltam és ígéretet tettem, hogy nem nem engedem el a kezüket és nekem jönni kell dolgozni.

Ebben nagyon sokat segít nekem a lányom, Reni, aki rengeteg szerepet vállal. Ő is ebben a szakmában van, ő is szereti, és akkor ketten ülünk autóba és jövünk.