A fotók illusztrációk, nem a megkérdezett személyeket ábrázolják
Fotók: ILYÉS Zalán
Tízen mennek be a moziba szinte egyszerre, majd csend lesz egy teljes órán át. Esetleg egy fekete ruhás biztonsági őr jön ki az ajtón, szétnéz, majd visszamegy. Főleg idősebbek érkeznek az oltóközpontba, ami nem meglepő, hiszen a január 15-én indult második fázisban a 65 év felettiek, a krónikus betegek és a kulcsfontosságú dolgozók igényelhették a vakcinát, és bár március 15. óta már a teljes lakosság iratkozhat várólistára, eltarthat egy darabig, amíg ők is sorra kerülnek.
Egy fél órával később az épület bal oldalánál lesz mozgás, szerre jönnek ki azok, akik korábban a főbejáraton bementek. Látszólag mindenki jól van, válaszaik is ezt bizonyítják, amikor arról érdeklődünk, milyen volt bent, hogyan készültek, és miért látták fontosnak, hogy megkapják az oltást.
Egy házaspár szerint nem idegen az élmény, egy „egyszerű injekcióról” van szó.
„Kicsi szúrás és annyi”.
Bent is mindenki nagyon rendes, megmutatják, hova kell menni, mit kell csinálni mozzanatról-mozzanatra, meséli a nő, hogy mi történt velük bent.
Nem készültek, nem féltek, nem is izgultak, már többen megkapták az oltást az ismerőseik és a családtagjaik közül: az egyik unokatestvérük például nemrég jött ki a központból, a fiuk is beoltotta magát. A lányuk nem, de ők nem erőltetik, mert „mindenki maga tudja, hogy csinálja”.
Ők viszont ezt látták a helyes döntésnek, a feleség szerint azért volt fontos, hogy ne kapják el a vírust, és az is motiválta, hogy a közösségben és a városon kívül is biztonságosabban mozoghasson. A férje nem fél az oltásoktól, kapott már be korábban is bőven: „Nézze, a katonaságnál beoltottak engem százfélivel. Nem kérdezték. Azt sem tudtam, miért, mire adják. Most legalább tudom”, magyarázza nekem.
Nem mindenki ilyen magabiztos, ha tűről van szó.
Egy fiatal férfit még a bejárat előtt elcsípünk. Az első adag oltására érkezik, és úgy gondolja, fájdalmas lesz: nem is annyira az oltás miatt aggódik, hanem a tű miatt, pontosít. Lelkileg már rákészült az este – már amennyire tudott –, a család is drukkol otthon nagyon, hogy sikerüljön, és nehogy kiszökjön a székből, mondja nevetve, majd hozzáteszi, „ha nem látsz kijönni, akkor valószínűleg bent ragadtam”.
De nem így történik, fél órával később feltűnik az ajtóban, megkönnyebbült, látszik az arcán. „Gyors volt, nagyon gyors, olyan volt mint az eddigi oltások, amiken átestem, nem érzek semmi változást, fájdalmat sem” – meséli. Ő egyébként azért iratkozott fel egy-másfél hónappal ezelőtt, mert meg szerette volna előzni a betegséggel járó következményeket, és a családjával, ismerőseivel szemben is ezt a lépést látta helyesnek.
Egy idős néni szintén fontosnak gondolja ezt. De neki más motivációja is volt,
„fontosnak tartottam, mert én a tavaly koronavírusos voltam”,
kezd bele, „egyedül otthon elhúztam, három hétig ki sem léptem a kapun, nagyon nagy beteg voltam, de nem mentem kórházba. Csak utána lett biztos, hogy az voltam, de azelőtt is sejtettem, persze. Az ételt s mindent akasztottak fel a kapura, nagyon nehéz időszak volt, lelkileg is megviselt. Még egyszer nem szeretném átélni”, meséli, miközben egyre szomorúbbá válik a hangja.
Majd felderül, és boldogan újságolja, hogy ma már a második adagot kapta, kedvesek voltak bent, és semmi kellemetlenséget nem érezett azonkívül, hogy az első után fájt kicsit az oltás helye.
Hasonló tapasztalatokkal érkezik ki egy középkorú férfi és nő. Előbbi arról számol be, hogy
semmi különös nem történik bent:
„leveszik az adatokat, lázat, vérnyomást mérnek, rákérdeznek, milyen gyógyszereket szedünk”, sorolja. Majd azt is elmondja, ő egyáltalán nem fél a gyógyszerektől, ezért nem is készült különösebben, pontosan erre számított, hogy ilyen lesz.
A biztonságért oltatta be magát, mondja, még mielőtt rákérdeznék, „úgy éreztem, így mégiscsak biztonságosabb, ajánlom is mindenkinek, aki esetleg megkérdőjelezné, mert én bíztam és bízom benne továbbra is, hogy használ majd”.
Egy 85 éves néni szintén azt emeli ki, hogy bízik a vakcina hatásában.
Medgyesről jött idáig,
de nem a Pfizer-BioNTech oltás miatt, hanem, mert ide programálták a rokonok. Nem is tudja, melyik fajta oltást kapta meg, mert nem kérdezősködött. Semmi félelemérzet nem volt benne, „nagygalambfalvi születésű vagyok, székely vér van bennem, én nem hagyom magam, az a helyzet, na”, indokolja meg. Imával készült a nagy napra, egyebet semmit nem csinált. Nem volt már orvosnál 2013. óta, mert nem volt rá szüksége, de úgy érezte most kivételt tesz, nem bánta meg, az első húsz perc után semmi negatív hatást nem érzékelt.
„Már senkim nincs, csak egy unokám és a felesége” – mutat a kísérőjére. „Úgyhogy gondoltam, minthogy fekete zsákba tegyenek…”, itt megjegyzi „lehet úgy is az lesz”, de legalább nem rajta múlik. „Aztán most már legyen, ami lesz. Csak adja a jóisten, hogy hasson!”, osztja meg a reményeit, mielőtt továbbmenne.
