Erdélyi és magyarországi közéleti személyiségek, irodalmi szereplők jelenlétében helyezték végső nyugalomra Kányádi Sándort szombaton Nagygalambfalván.
SZABÓ APOR fotói
A utcákon rendőrök irányítják a forgalmat, miközben Mozart Rekviemjének dallamára érkeznek az emberek végeérhetetlen sorokban a templomba.
A 13-14. században nem számítottak a nagygalambfalviak arra, hogy ekkora szülöttjük lesz, akinek a ravatalánál megtelik a templom és meg a templomkert is. Félórával a temetés előtt már sokan állnak a templom udvarán, és alig lehet befurakodni a templomba, néhány közszereplőnek sikerült.
Az irodalmi élet szereplői közül elsőként Demény Péter költőt és közírót pillantjuk meg, amint egy fának támaszkodik a templomkertben, majd Lőrincz György és Lőrincz József írót, Farkas-Wellmann Éva költőt, Cseke Péter írót, Kovács András Ferenc költőt láthatjuk. Itt van Molnár Vilmos, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt és még sokan mások.
A padokban Markó Béla volt RMDSZ-elnök és költő, Antal Lóránt szenátor, Borboly Csaba megyei tanácselnök, Barti Tihamér és Bíró Barna Botond megyei tanács alelnökök ülnek. Érkezik Tőkés László, Biró Zsolt, majd Szász Jenő rója le kegyeletét a költő földi maradványai előtt, és nyilvánít részvétet a családnak. Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere is a végtisztességet tevők között van. Böjte atyának ösztönösen helyet adnak az emberek.
Alig nézünk végig a sorokon, suttognak a szervezők: félre kell állni, mert jön Áder János. A magyar államelnök fejet hajt a ravatalnál, majd részvétnyilvánítás után az első padban foglal helyet. Magyarországról itt van a kultúráért felelős államtitkár és Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa is.
A 90. zsoltár, a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű ének után Kányádi György Attila, helyi lelkész búcsúztatja a költőt és egyben kedves ismerősét. Máté evangéliuma 5. fejezetének 14-16. verseit idézi: Ti vagytok a világ világossága, A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!
Ahogy a tanítványok, Júdás kivételével, komolyan vették Jézus szavait, miszerint ők a hegynek sója, a világ világossága, a hegyre épült város, amit nem lehet elrejteni, Kányádi Sándor is komolyan vette a jézusi tanítást és hivatást, hiszen azt vallotta: Legelső a nemzet, másodszor a család, és csak harmadsorban nézd a magad javát.
A hívő, Krisztustól kapott megbízatását komolyan vevő ember ezért tudja, hogy alázatos kell legyen, még a keresztény nézeteit sem akarja másokra erőltetni, mert az, aki az Isten mércéje alá teszi életét, annak csak egy feladata van: szolgálni. Nem választhatjuk meg a szüleinket, sem a szülőföldünk helyét, ahová az Isten küldött bennünket. Isten mindenkit ott akar használni, ahova helyezte, ezért kellene nekünk szeretni az édes szülőföldet és foggal körömmel ragaszkodni hozzá – hangsúlyozta a lelkipásztor. Kányádi közel ment az emberekhez, a legeldugottabb település legeldugottabb iskolájába is elment, és tanította a gyermekeket, fényt, örömöt vitt az embereknek.
A vallási és nemzeti tolerancia híve volt, amit szülőföldjéről vitt magával: édesapja, Kányádi Miklós volt az, aki 1994-ben emlékművet emeltetett a nagygalambfalvi református templom udvarán a holokauszt áldozatainak.
Kányádi Sándor arra kérte a tiszteletest és annak néhai kollégáját, Borbély Gábor plébánost, hogy ne csak hirdessék, gyakorolják is az ökumenét. Azt akarta, hogy ők ketten temessék el,
„Aztán vigyázzatok, ne dicsérjetek!”, de Gábor atya néhány éve elhunyt, így kérte fel Tichy Magdolna, a költő özvegye Böjte atyát, hogy lépjen a helyébe, és búcsúztassa el a férjét.
Végül a galambfalviakhoz szólt a tiszteletes: nem sajátíthatjuk ki magunknak Nagygalambfalva tárca nélküli külügyminiszterét, de ránk testamentumként hagyta: „Innen csak indulni lehet. Aki indult, visszajöhet, tisztesség dolgában mindig tanulhat itt a sírig, akit innen tartisznyáltak azt egykönnyen nem fogja az élet piszka, mert itt még a sár is tiszta”.
A költő életútjának ismertetése után átadja a szót Böjte atyának. Nem azért jöttem, mert méltónak érzem magam rá, hanem azért, mert mint a világon sok más magyar, magaménak érzem Sándor bácsit. Evangélium helyett verset hozott magával, Menyhárt Brigitta, a Szent Ferenc Alapítvány gyámoltja mondta el a Valaki jár a fák hegyén című verset.
Sok csillagot meggyújtott bennem Kányádi, mondta Böjte atya, majd a gyülekezettel is megosztott hármat.
Az első Jézus tanítása: teremjetek maradandó gyümölcsöt. Sándor bácsi sok és maradandó gyümölcsöt termett, időről-időre kivett egyet a tarisznyájából és megosztotta az emberekkel, ilyen például a budapesti Mesemúzeum is.
A második a békesség. Mindenkiről csak jót mondott, vitatkozhatott volna az előző rendszer elvtársaival, és beállhatott volna a mai rendszer anyázói közé, de nem tette. Amikor a felnőtteknek nemet, a gyerekeknek akkor is igent mondott és tanította őket. Akkor találkoztak utoljára, amikor Kányádi Budapesten felállított egy hatalmas követ a Hargitáról, hogy meséljen, zenéljen, és amikor valaki megnyitja, gazdagodjon egy történettel. De a technika nem volt a barátja, csalódott a költő. Böjte atya elvitte a gyerekeket, akik sok versét megtanulták, énekelték, és elrejtette őket a kő mögé. Lehívta a költőt, aki kikerekedett szemmel csak nézett, hallva, hogy a kút mégiscsak énekel.
A harmadik: szaporodjatok, sokasodjatok. Kányádit a művészet és a hivatás nem vette el a családtól, több mint 60 évig élt boldog házasságban feleségével, mindig boldogan mesélt gyermekeiről, unokáiról, és Böjte atya arra biztatja az erdélyieket, hogy tegyenek ők is így.
„Sándor bácsi az élet mellett döntött. Megvolt benne az a jókedv, vidámság, ami nélkül mi, székelyek is fanyarok lennénk. Fent a Hargitán, szép kis házacskájában megkínált egy pohár pálinkával. Azt mondja nekem: Csaba, fiam, te szidhatod az én verseimet, akármit mondhatsz rólam, de ha erről a pálinkáról valami rosszat mondasz, eltöröm a derekadat” – adomázott a szerzetes.
Miután a kilencéves Emese elmondta Kányádi Volna még valami mondanivalóm c. versét, Dávid Gyula irodalomtörténész méltatta el-elcsukló hangon, könnyeivel küszködve a költőt.
Ő is három emléket emelt ki közös éveikből. Gyerekkoruk élményeit, majd fiatalságuk eszméit osztották meg, dolgoztak is együtt.
„Együtt indultunk, együtt hittünk az eszmében, amelyik a világháború után új világot ígért, de te hamarabb rájöttél arra, hogy az eszme és a valóság nem illik össze” – mondta. Kányádi költeményei felszabadítottak a félelem alól, és megéreztették a vers megtartó erejét gyerekekkel, felnőttekkel egyaránt. Kétségtelen, hogy ez az életmű erősebb, mint a halál, fogalmazott az irodalomtörténész.
Egészen szívszorító, amikor egy magyartanár sírva búcsúztatja a költőt, akinek életművét az iskolában tanítja, vagy amikor a másvallású író az énekeskönyvbe bújva böngészi a sorokat, hogy énekelve búcsúztathassa kollégáját.
A szomorúságot a két nagygalambfalvi székely gyermekecske töri meg, akik még nem nőttek magasabbra az úr asztalára helyezett Kányádi fotónál, úgy szavalják a két verset, mintha a hangjukon a gyermek Kányádi szólna hozzánk. Mindenki mosolyog. Talán a költő is, miközben a fák hegyéről lóbálja felettünk a lábát.
A vidámság megtörik, a gyászkocsi előáll, és kisétálunk a temetőbe, hogy a családi ház kertjében vegyünk végső búcsút a költőtől. Az utca végén megáll a szekér, s a Kaláka együttes tagjait látjuk. A sírnál Gryllus elmeséli, tíz éve, a költő születésnapjakor is itt voltak Galambfalván, és kijöttek a szülők nyughelyéhez. Kányádi a tőle megszokott huncutsággal vetette oda: na itt fogtok majd nekem énekelni.
A lelkész beszéde és a szavalatok után a Kalákával együtt énekeljük: Alma, alma pirosalma odafönt a fán és a Betemetett a nagy hó című verseket. És a közös éneklés, emlékezés élményétől mosolyogva hagyjuk ott apja és anyja mellett a költőt, hogy szíve szerint cselekedjünk: a mi életünk is költészet legyen.
