Valószínűleg el se indultam volna a bolgár tengerpartra, ha nincs ez az egész kovid-történet. Nem mintha a román tengerparttal különösebb bajom volna, lehet ott is jókat pancsolni, kukoricázni, napozni, heverészni a parton, de a 2020-as nyáron olyan szinten zsúfolt volt, hogy még a szotyit kiköpni se lett volna hely, nemhogy a törölközőnek. S az emberfia vágyik is egy kicsit kékebb vízre, egy kicsit jobb körülményekre, kiszolgálásra, pláne, ha ezt olcsóbban is kínálják, mint a románok, vagy többet kapsz a pénzedért. 

Szóval, már ezért megéri egy kicsit többet utazni, például a görögökhöz, akik mesterien művelik a vendéglátást, vagy a Balatonra, ahol a magyar szó és a hűs víz mellett egy kis halászlé, jóféle badacsonyi bor meg sok-sok látnivaló is társul. Csakhogy a járvány miatt rendesen korlátozták a ki- és beutazást, és nem akartuk sem a karanténnak kitenni magunkat, sem a fejenként 300 lejes koronavírus-tesztnek, ami akár pozitívat is mutathat éppen indulás előtt pár nappal. Az oltás pedig még csak a fantázia szintjén volt. Ilyen körülmények között gondoltak egy nagyot a bolgárok, és mindenféle korlátozás nélkül megnyitották a határokat, ráadásul zöld zónának is számítottak, így hazafelé sem merült fel a karantén. Így esett a mi választásunk rájuk.

A bolgár tengerpartról

egy nagyon leegyszerűsített képem volt azok alapján, amit ott nyaraló ismerősöktől, rokonoktól hallottam az elmúlt évtized során. Amit egyszer sem vettem figyelembe, hogy mind családos emberek voltak, akik ügynökségen keresztül foglalták nyaralásaikat, és az all-inclusive szállodák árnyékából nem igazán mozdultak ki, ha már befizettek. Így nem csoda, hogy többnyire annyit tudtak elmesélni róla, hogy tisztább volt a part, a víz, minden “ingyen” volt, és amennyi csak beléd fér, nem kellett külön fizetni a napágyakért, jobb esetben egy aquaparkban is lehetett csúszkálni. Meg hogy mennyivel jobban megéri, mint a román tengeren, pláne gyerekkel, akinek mindig kell valami, ha már nyaralunk: vagy egy fagyi, vagy egy kukorica, vagy még egy fagyi, lufi, üdítő stb.

S mindez nem messze a román határtól, Vama Vechétől, így nem is kell sokkal több benzinnel számolni. Megéri, nem? Biztosan, csakhogy aki nem bír egy hétig a parton feküdni, enni, inni és aludni, annak kell egy kis plusz, mert két nap után úgy megunja a tengert, hogy menni kell, valamit csinálni kell. Úgyhogy, mielőtt végleg rábólintottam volna Bulgáriára, körülnéztem egy kicsit a térképen, hová is megyünk. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek: ez nekem való hely lesz, sőt, alig lesz elég az egy hét, annyi mindent tud nyújtani ez az országrész, ami a tenger mentén fekszik.

Stratégiai főhadiszállásunkat a törökellenes csatájáról híres Várna városában, egy Booking-on talált kis szállodában vertük le, ahonnan nagyjából félúton voltunk a román-bolgár határ és Nessebar között, a legdélibb célpontunktól, alig száz kilométerre mindkét irányba. A felfedezés azonban már jóval azelőtt elkezdődött, hogy becsekkoltunk volna a szálláson. Az egész éjszakán át tartó autózás után egyébre sem vágytunk jobban, mint gyorsan partra vetődni az első arra alkalmas helyen. Mégsem volt olyan egyszerű a választás, mert nyomban három, a Maps-ről szépnek ígérkező sziklás part közül választhattunk, végül a legközelebbi mellett döntöttünk, a fáradtság és az egyre nagyobb meleg miatt is.

Itt kezdődött a nagy “csalódások”,

vagyis a kellemes meglepetések sorozata.

Elsőre azt hittük, hogy országot tévesztettünk az éjszaka, vagy csak képzelődünk, de nem, ez nem Görögország, és tényleg ennyire átlátszó volt a víz, alig néhány kilométerre Vamától. Ráadásul délelőtt 10 órakor még kevesen is voltak a Rusalka-parton, ahol sorompós, de olcsó parkolóval, a teraszos, parkosított partszakaszon napágyakkal, barlangba épített vendéglővel, filagóriákkal vártak, de még a vadparton is volt édesvízű tusoló, hogy ne magadról szórd a tengeri sót a szalmakrumplira, ha pont nem úgy szereted. Itt farkaséhesen be is vágtunk egy jó adagot miccsel, még ha olyan is volt a kiszolgálás, mint valahol a román országút szélén. De jól esett, olcsó volt, mentünk is tovább.

Persze, tudtuk, hogy sok szép hely mellett haladunk még el, de egy napra és egy éjszakára bőven elég volt az utazásból, így a várnai szállást vettük célba, s megfogadtuk, hogy még visszatérünk vagy majd hazafelé beiktatjuk az útitervbe a román királyné nyári rezidenciáját, a trák sziklákat, meg Kaliakra sziklavárát.

Többsávos, fasoros sugárutak fogadtak Várnán, 

ahová egyébként egészen jó országút vezet, s egy kis délutáni pihenés után nyakunkba is vettük a kikötővárost, ami legalább annyira lenyűgözött, mint a tengerpart.

Szinte minden nap, minden este kedvünk szottyant a város hatalmas parkjában, a kikötőben, az óvárosban sétálgatni. Így fedeztünk fel jobbnál jobb helyeket, például a kaszinót, az amfiteátrumot, a harci repülők és hadihajók kiállítását. Meg ízléses kávézókat, éttermeket, és a legjobb érzés az volt, hogy sehol sem kellett reszketnünk a számlától, annyira megfizethetőek voltak az árak – egyetlen kivétellel, amire még visszatérünk. Viszonyításképp: egy étkezés, italozás körülbelül annyiba került a legpuccosabb tengerparti helyeken, mintha itthon, Udvarhelyen beültünk volna egy jobbacska vendéglőbe. Például a képen látható hajóvendéglő sem volt drágább, pedig tengeri kütyüket is rendeltünk. Amiket csak ajánlani tudok az ottani hal meg a miccs (kebapcse) mellett, s a jó melegben egy hideg uborkaleves (tarator) is jól csúszik a muszaka előtt (rakott krumpli padlizsánnal és őrölt hússal). 

Egy kiadós reggelihez vagy uzsonnához pedig jöhet egy banitsa, amit bármelyik sarki pékségnél megtalálsz: fehér sajttal, de hagymával, spenóttal vagy gombával is töltött leveles sütemény. Az édesszájúaknak pedig van almás meg diós változat is. A bolgároknak is van egyfajta zakuszkájuk, a paradicsom és paprika alapú lyutenitsa, erre is fehér sajtot szórnak. De nem nyúltak mellé a vendéglőkben a pizzával, hamburgerrel sem, ha az ismertebb ízeknél, ételeknél maradnánk. Melléje pedig egy jóféle bolgár csapolt sör csúszik, nekem a Kamenitza ízlett a legjobban, s a Villa Yustina rozéborából is hoztunk haza pár üveggel.

Egyébként nem gondoltuk volna, hogy bolgár városról ezt mondanánk, de ha kicsit északabbra, kicsit nyugatabbra volna, simán el tudnánk képzelni magunkat várnai lakosként, annyira élhetőnek éreztük. Nem is lehet egy lapon emlegetni például a zsúfolt, viszonylag elhanyagolt Konstancával, még ha fel is újították a központját, ott van az omladozó kaszinó, a koszos kikötője, partjai, sok-sok szeméttel és igénytelenséggel. Várna hozzá képest egy igazán polgári városnak tűnt, keresztül-kasul sétálható óvárosával, parkjaival, látványos és karbantartott intézményeivel, és a turistáktól is zsongó életével. Nekünk mindenesetre nagy élmény volt a pezsgés a romániai “karanténterror” után, de még a kültéri maszkhordás előtt. Lehet, hogy szakmai ártalom, de még az is feldobott, hogy belecsöppentünk egy kormányellenes tüntetésbe.

De ne csak általánosságban beszéljünk Várnáról,

mutatok is pár izgalmas helyet a teljesség igénye nélkül. Egyedül a városnak annyi látnivalója van, hogy ha minden napra egyet becsúsztatunk a fürdések közé, akkor ki sem kell mozdulni a körzetéből. Mivel mi más településeket is beszúrtunk a tervbe, ezért volt, ami kimaradt, de megfogadtuk, hogy még visszatérünk. Ilyenek voltak például – a várnai csatában 1444-ben elhunyt – I. Ulászló magyar király sírparkja és a hozzá tartozó múzeum, amit éppen zárva találtunk, illetve a bolgár cár nyári rezidenciája, az Euxinograd-palota, amit 2016-ban újítottak fel és a nyári operafesztivál helyszíne.

Sikerült viszont ellátogatni a római kori fürdő romjaihoz, ami a vártnál jóval nagyobbnak bizonyult. A leírás szerint a fürdőkomplexumot Kr.u. a 2. század végén építettek és egy évszázadon át használták, alapterülete eléri a hétezer négyzetmétert, ezzel a Balkán-félsziget legnagyobb ilyen fürdője, Európában a negyedik. Habár a teteje már nem áll, az illusztrációk és a még álló falak, boltívek alapján el tudtuk képzelni, micsoda élet lehetett ebben a hatalmas fürdőközpontban. De lehet, hogy csak a melegtől kábultunk el, biza jól esett volna, ha még valamelyik teremben akadt volna egy kis fürdővíz, és lehetőleg ne pont a caldariumban. Ezért a nyári szabadtéri látogatásokhoz jó, ha mindig van nálunk egy kis víz meg egy kalap a fejünkön.

A másik kiemelt célpont a város közelében egy 13-14. századi sziklakolostor, itt már kellemesebb volt az idő, a fák közötti sétány vezetett a sziklafalhoz, amelybe vájták üregeiket az ortodox szerzetesek, ahol éltek, főztek, imádkoztak, temetkeztek. A falfestményei miatt törökül színesnek keresztelt Aladzsa kolostor egy természetes, 40 méter magasságú cseppkőbarlangban működött. Hogy melyik üreg milyen helyiségként szolgált, azt az illusztrációk teszik érthetővé. Egy jó nagy, fémvázas lépcsőt is építettek mellé, hogy megkönnyítsék a turisták dolgát, nehogy lepottyanjanak a falétrákról. Meglepetésben is volt részünk az erdei ösvényen, egy szép hosszú, legalább másfél méteres fekete kígyó siklott át előttünk, valószínűleg ártalmatlan sikló lehetett, mielőtt bárkinek is elvenném a kedvét is a látogatástól.

Nem is olyan messze Várnától, de annál eldugodtabb helyen találtunk rá egy másik, ezúttal teljesen természeti érdekességhez. Húsz kilométert a határátkelőként ismert Rusze irányába haladva, az A2-es autópálya mentén magas kőoszlopok sokasága fogad a pusztaságban, a pályával párhuzamos országút mindkét oldalán. 

Ez a híres Pobitite Kamini, azaz a kőerdő. 

Első látásra úgy tűnhet, mintha valami ókori, ember alkotta oszlopok lennének, de közelről látszik, hogy nem azok, ráadásul a kutatók szerint többmillió évesek, és a természet formálta ilyenné a tájat.

Állítólag több ilyen “romváros” is van a környéken, de ez a legnagyobb (800 méter hosszú) és ami látogatható. A kőoszlopok különböző méretűek, 7-9 méter magasságot is elérik, átmérőjük pedig 30 cm-től 3 méterig terjed. Az egyetlen emberi alkotás egy kőből kirakott kör, ami leginkább egy druida szentélyhez hasonlít.

Egyesek szerint itt a legerősebb, ezért – úgy hallottuk –  mezítláb kell körbesétálnunk és megölelnünk az oszlopokat, hogy feltöltődjünk energiával. Picit forró volt a homok, így az első lépést kihagytuk, de az oszlopölelgetés jó móka lehet annak is, aki nem hisz az ilyesmikben.

Na, de térjünk vissza a történelmi örökséghez. Legdélebbi célpontunk következik, a szállásunktól száz kilométerre fekvő 

Nessebar, a kis törökös sziget, 

amit csak egy földnyelv köt össze a szárazfölddel. De még mielőtt odaérnénk, a Google és az útszéli táblák is jelzik, érdemes volna picit letérni és megállni egy régi sziklaerődnél. Kicsit nyűgösek voltunk a déli meleg miatt, mégsem húztunk el csak úgy mellette, ha már útba esett. A jutalom nem maradt el: a római kori szentély rekonstruált romjai közül egyszerre mélyre és messze láttunk a szikla széléről, balra a sziklás, jobbra a homokos partokat, s még egy kis mézédes szőlőt is csipegettünk a kerítésről, Bachus tiszteletére. A helység neve: Byala, és barna, kétnyelvű táblák vezetnek a Fortresshez.

Tovább Nessebárba dimbes-dombos út vezetett, mintha valahol az erdélyi hegyek között suhannánk az autóval, kifejezetten jó minőségű aszfalton, néha fel-felbukkant a tenger is az egyik-másik dombocska tetejéről, szóval roadtripként is abszolút élvezhető volt az a száz kilométer, ami oda vezetett. A várnai Golden Sandshez hasonlóan a nessebári Sunny Beach több kilométeres homokos parttal várt minket, ahonnan panorámakilátás nyílt a környező hegyekre, amerről jöttünk, illetve az óvárosra, amely az említett szigeten található.

A történelmi központ házai kísértetiesen hasonlítanak arra – a félig kőből, félig fából épült – rodostói házra, ami a magyar irodalom- vagy történelemkönyvekből lehet ismerős: amiben II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen élt száműzetésben. Ekkor jut eszünkbe, hogy innen már csak négy órára van Tekirdag, Isztambul meg ötre, és hogy az oszmán uralom még nem is olyan régen, másfél évszázada a helyi valóság része volt. A teljesen egységes, törökös városképet egy-egy ortodox templom, az 5-6. századbeli Hagia Sophia romtemplom teszi még különlegesebbé, és igazi bazár érzését kelti a köves útra kipakolt sok-sok árus. A legszebb kilátású vendéglőkért, de különben is érdemes a szigetecske hátsó részébe sétálni, pláne az esti órákban, amikor a köz- és díszvilágítás még rátesz egy lapáttal a hangulatra. Halászfalu lévén, az asztalra érdemes valami tengeri finomságot kérni egy jó pohár borral.

Fenséges Balcsik

De nem is kell olyan Messzebárig menni, ha az ember egy kis török hangulatra vágyik. Félúton a román-bolgár határ és Várna között, tehát 50-60 kilométerre fekszik Balcsik, ami az egyik kötelező programunk volt. Bukaresti éveim alatt többször is hallottam Mária királyné nyári birtokáról, meg akvarelleket, régi fotókat is láttam róla, de úgy emlékeztem rá, mint egy visszafogott, nagyobb házra, egy kis kerttel.

A valóság minden elképzelésemet felülmúlta: a hófehér kőből kirakott móló mögött egy impozáns, minaretre hasonlító tornyos palota fogad, körülötte pedig teraszos sziklakert. Amiben nem tévedtem, az a nemes visszafogottság volt a palota termeiben, amit Mária királyné teremtett magának és udvarának, amikor még Dél-Dobrudzsa román felségterület volt.

Az eleinte picit drágának tartott jegy minden levát megért: a palota eredeti bútorzata mellett nagyot sétalhattál a kertben, ahol szebbnél szebb kertészeti megoldások, kaktuszerdő, egy nagy üvegház, egy épített vízesés és egy takaros fürdőmedence is fogadott. Ráadásul ugyanazon a kültéri kőtrónon pihenhettél, mint a román királyné, ami fenséges érzés volt. A Trónok harca rajongóinak külön ajánlom, nekem olyan benyomásom volt végig, mintha Dorne utcáin mászkálnék, onnan tekintenék a tengeren túli Királyvárra.

Azt mondod, elég volt a nézelődésből,

jól esne még egy kis pihi meg tenger?

Ami a Várna körüli partokat illeti, akárhol jártunk, legyen az a kikötő mellett, vagy a híres Golden Sands, a nessebari Sunny Beach, Albena, Kavarna, mindenhol rendezett, napernyős homokos partok vártak, külön élveztük a beach volley pályákat, jó ötletnek bizonyult bepakolni a röplabdát. Ráadásul a napernyők és a napágyak bérlése bagó áron volt, a maximális összeg 5 leva volt darabjáért, ami akkor tizenlejnek felelt meg. A parkolóhely sem volt sehol probléma, pontos összegre nem emlékszem, de még az őrzött-védett helyeken is megfizethető volt, s persze mi sem ültünk 3-4 óránál többet egy bizonyos helyen.

S mielőtt túlságosan eltunyulnál a napágyon, ha úgy érzed, jöhetne egy kis izgalom, egészen elérhető áron (40-50 lejért) felülhetsz vagy felfekhetsz egy-egy vízi alkalmatosságra, például banánra, hogy aztán motorcsónakkal teljes gőzzel meghurcoljanak a tengerben, amíg le nem szakad a kezed, lábad. Picit drágábban (100-150 lejért) egyet jetskizhetsz vagy ejtőernyőzhetsz is a tenger felett a pároddal, jóbarátoddal vagy akár egy idegennel. Mély levegő, mert a vicceskedvű csónakosok képesek belepottyantani a vízbe!

Jaj, a vízről szinte megfeledkeztem! A hír igaznak bizonyult, hogy tényleg nem olyan “Fekete” itt a tenger, mint a romániai részen, a sziklás helyeken átlátszó azúrkék volt, a homokos helyeken pedig picit homályosabb, de ott is türkizben hullámzott. Az egyetlen kellemetlen meglepetés az volt, hogy nem csak mi, hanem – mint kiderült – a medúzák is kedvelték ezt a jó langyos vizet, egyik barátomat meg is csókolta az egyik, de nem volt semmi súlyos, csak kicsit viszketett, mintha csalánba nyúlt volna.

Egy naplemente a kikötőben nyugis pecázgatással, vagy irány a kivilágított vidámpark? Ha neked az óriáskerék nem kihívás, akkor próbáld csak ki a kalapácsot, amiből fejjel lefelé nézheted a horizontot, vagy a katapultot, ami kilő az űrbe, majd hirtelen visszaránt. Ezeket a mutatványokat pedig lehetőleg ne közvetlenül evés után próbáld, mert csúnya következményei lehetnek, amit a leszállás melletti nyomok is igazolnak. Vizet viszont minél többet igyál, hogy jól bírd a géket, a megrázkódtatást.

S amint azt megfogadtuk már az első napon, amikor elhaladtunk mellette, Kaliakra fokáról búcsúztunk a gyönyörű tengertől, amit itt is csak a medúzák tettek kicsit ijesztővé. Huszonegyedik századi fejjel nehéz elkézelni, hogy itt lőtték rommá egymást az oroszok meg a törökök, ezt a sziklapartos, azúrkék tengert vér áztatta a nagy háborúk idején. Most meg a fennmaradt romok mellett egy szimpatikus kis barlangmúzeum vár a vár makettjével meg régészeti leletekkel, és egy tágas teraszvendéglő, ahonnan elképesztő kilátás nyílik a tengerre és a vöröses sziklafalakra. Tisztában vannak ezzel a vendéglátók is, talán ez volt az egyetlen hely, ahol az árak borsosabbak voltak az ételnél, de lehet csak azért, mert már az utolsó nap volt, és a levám is mind elfogyott. De elfogadják a lejt meg az eurót is, ha arról van szó. Köszönjük, majd következőkor igyekszünk az első nap érkezni.

A Balcsik melletti trák sziklák végül kimaradtak, csak messziről tudtuk megcsodálni őket, de sebaj, még visszatérünk.