Szalai Ádám múlt héten bejelentette, hogy a Németország és Olaszország elleni Nemzetek Ligája A-csoportos meccsek után visszavonul a magyar labdarúgó válogatottból. Ezzel egy korszak lezárult, és félő, hogy évtizedekig nem lesz hasonló karakterű klasszisunk.
Kétségtelen, hogy a legmegosztóbb személyisége volt a magyar válogatottnak: a futball analfabéták még mindig gólokban mérik a csatárokat, holott ilyen játékintelligenciával rendelkező, nemzetközi szintű játékost nagyítóval sem találni a magyar futballközegben.
fotók: MLSZ Facebook-oldala
Tinédzser fejjel felismerte, hogy a magyar labdarúgásnak nevezett mocsárból csak úgy tud kitörni, ha 16 évesen elindul szerencsét próbálni. A Stuttgart akadémiáján járta végig a ranglétrát, ahol a felnőtt csapat épp 2007-ben nyerte meg a Bundesligát, de akkor, 18 évesen még nem sikerült bemutatkoznia, viszont a Real Madrid leigazolta a Castillába, ahol 79 mérkőzésen 29 gólt szerzett, le is csapott rá a Mainz 2010 januárjában.
Több, mint egy évtizeden keresztül a Bundesliga meghatározó centerévé nőtte ki magát, és mindegyik csapatában (Mainz, Schalke, Hoffenheim, Hannover) közönségkedvenccé vált. Összesen 276 meccsen szerepelt, ebben csak Dárdai előzi meg a maga 297 meccsével a Hertha színeiben. Viszont eredményességben már egyeduralkodó, 54 gólt magyar futballista még nem szerzett a német élvonalban. Ugyanakkor a válogatottban sem szerzett Bene Ferenc óta tétmeccsen senki nála több gólt, illetve a 21. század legeredményesebb válogatott játékosa is.
Noha a Népstadionbeli 30 méteres bombájával robbant be a válogatottba, mégis a kilenc évvel ezelőtti sajtótájékoztatójával hívta föl leginkább magára a figyelmet. Őszinteségével szurkolók tízezrei szívébe lopta be magát, de a „szakembereknél” elvágta maga alatt a fát, akik gőgösen kérték ki maguknak, hogyan merészeli ez a (spanyol és német bajnokságokban edződött) fiatalember kritizálni az akkor épp béka segge alatt tengődő magyar labdarúgást.
Dárdai színre lépésével aztán megmutathatta taktikai érettségét, önfeláldozó zongoracipelését, labda elleni játéka pedig szinte páratlan nemzetközi szinten is. Hogy csak néhány statisztikai adatot említsek: a pénteki lipcsei meccsen a 17. percben szerzett fantasztikus góljáig háromszor szerzett labdát és négyszer kényszerítette hibára a német védőket, a 65 percnyi játéka alatt pedig a hazaiak mélységi szervezője, Kimmich szinte levegőhöz is alig jutott, így nem is tudtak ez idő alatt épkézláb támadást felépíteni.
De nem csak a pályán vagy sajtótájékoztatón mozgott otthonosan, hisz a 2015-ös, sikeresen megvívott pótselejtező után a szurkolókat kereste föl egyik körúti kocsmában, hogy megvendégelje őket. A következő EB-ért játszott pótselejtezőt sem volt, ahogy veszítsen a válogatott ilyen motivációs beszéd után.
Emlékezzünk csak! Pontosan úgy történt, ahogy megmondta: a 84. percben beálló Nego és Könyves eldöntötték a meccset! Előbbi egyenlített, utóbbi pedig akkora helyet teremtett Szoboszlainak, hogy a kapufáig gyalogolhatott volna a labdával!
Nem csoda, hogy ez a két meccs már inkább csak róla szólt, hisz betölthetetlen űrt hagy maga után…
Gondoljunk csak bele, mekkora utat tett meg a válogatottal együtt, a legaljáról (az amszterdami 1-8) a Nemzetek Ligája F4-ért ki-ki meccset játszhatott búcsúmeccsén, abban a stadionban, amelyben az első magyar gólt is ő szerezte, de közben két EB-n is betalált, gólpasszokat adott. A sikerkapitány, Marco Rossi nem hiába hangoztatta, hogy a válogatott játéka teljesen ráépül és fogalma sincs, hogyan tovább. Hétfőn este a kezdés előtti Himnusz alatt, de lefújás után húsz perccel is még folytak a könnyek a népes Népstadionban…